Emlékszem, hogy gyerekkoromban, amint megjelent egy új Disney-film, azonnal mentünk Győrbe, és megvettük kazettán. Az az idő maga volt a csoda. Nem csupán azért, mert nosztalgikus érzelmekkel gondolok vissza az egyébként is fantasztikus gyerekkoromra, hanem azért is, mert akkoriban a Disney-mesék és -filmek valóban egyet jelentettek a varázslattal.
Hétvégén megnéztem az idén éppen a századik évfordulóját ünneplő csodagyár legújabb moziját, A kis hableányt, és meg kell mondjam: 2023-ra a csodagyárból egyszerű gyár lett. Sőt, egy meglehetősen szürke gyár, amelynek a kéményéből is egyenszürke füst gomolyog. Nem, nem mérgező, mégis valami olyasmi. Annak ellenére, hogy mostanában az egész filmiparban a diverzitást nyomják, a Disney stúdió százszázalékosan beszürkült.
Lehet, hogy a 100 éves Disney vállalat a csodára épült, és kívülről még úgy is fest, ámde belül már rothadnak a csövek (lásd a sztrájkokat), mállik a vakolat – és semmi, de semmi varázslat nincs már a falai között... Hisz már jó ideje nem képes olyan filmeket alkotni, melyeket ugyanolyan örömmel néznék rongyosra, mint a régi klasszikusokat. (© disney.com)
Fogjuk rá, hogy ringat a víz
Ezer százalék, hogy amint meghalljuk a „ringat a víz” szókapcsolatot, fejünkben azonnal felcsendül A kis hableány zenéje. Amikor a mese 1989-ben megjelent, én még meg sem születtem – de mivel időtálló klasszikussá vált, a mai napig gyerekek milliói nézik rongyosra. (Úgy érzem, az új feldolgozással ez nem fog megtörténni; s ahogy a többi élőszereplős Disney-film, ez is eltűnik majd a süllyesztőben.) Mert ugyanez vonatkozik A szépség és a szörnyetegre, a Mulánra, az Aladdinra, a Pocahontasra – és még sorolhatnám. Ezek a történetek foglalták keretbe a gyerekkoromat, és őszintén sajnálom azokat a gyerekeket, akiknek már csak ezek az új feldolgozások jutottak. Ezekben a Disney-filmekben már nem az örök érvényű igazságon – miszerint a jó legyőzi a rosszat – van a hangsúly. A fülbemászó dallamok is hiányoznak, csakúgy, mint a szerethető karakterek. Itt, kérem, a lényeg már a politika.
Mert pont erre kíváncsi a gyerek.
Nem vagyok már gyerek, harmincéves vagyok, de én sem azért nézek meg egy családi filmet, hogy azt halljam az emberről, hogy ő „a lehető legkártékonyabb faj” a Föld kerekén. Bár ahogy ezeket a vérszegény filmeket nézem, akár egyet is érthetnék Triton király kijelentésével. Akkor is, ha a történet nagyjából az 1800-as években játszódik, amikor még nem voltak tele a tengerek elsüllyedt konténerekkel, szemétszigetekkel és egyéb veszélyes anyagokkal.
Új élmény, nem a jó fajtából!
Igyekeztem elkerülni a filmről alkotott mindenféle véleményt. Meg akartam neki adni az esélyt, hogy annyira szerethessem, mint a régi Disney-mozit. Ám miután kiléptem a moziteremből, tiszta lelkiismerettel felpattanhattam az elégedetlenkedők sebesen száguldó vonatjára. Mit ne mondjak, ültek rajta már páran... De lássuk a kritikát! Maga a film túlságosan hosszúra nyújtott, 205 perces, a színészi játék sem túl megkapó – a realisztikus kinézetű, ám halott szemmel bámuló állatoktól pedig a hideg futkosott a hátamon. Mert ez a baj a realisztikus műfajjal: megvannak a határai, nem mozgathatod úgy a karaktereket, ahogy azt egy animált mesében megteheted. (Pont ettől annyira fantasztikus az animáció.) De hogy folytassam: a szerelmesek közt semmilyen kémiát nem éreztem. A jelenetek egy része sötétre hangolt, és köszönőviszonyban sincsenek a mese életvidám, színes hangulatával.
Bár a stúdió a realisztikus kinézet mellett tette le a voksát, a víz alatti jelenetek úgy hatnak, mintha szerencsétlen szereplők a levegőben kapálóznának. Sőt, valamiféle tengeri áramlatokba gabalyodó uszadékfára emlékeztettek – érzelem is nagyjából annyi szorult beléjük... Ficánka, Ariel aranyos barátja például olyan távol áll az aranyostól, mint Makó Jeruzsálemtől – én meg attól, hogy még egyszer megnézzem a filmet. Hablaty, a sirály pedig vagy két percig beszél a víz alatt, ami elképesztően természetellenes, ráadásul női szinkronhangot kapott. Fogalmam sincs, miért, talán a politikai szál miatt: simán csak nem volt meg a női szereplők kötelező kvótája.
És ha már a női szereplőknél tartunk…
Gyermekember a nők korába lép...
Kifejezetten tetszett, hogy Ariel testvérei a filmben más és más tengert képviseltek, és ehhez igazították az etnikumukat; de azt már sehogy sem tudtam elképzelni, hogy ők mind Triton lányai lennének. Mármint mekkora uszonypecér lehetett ez a Triton? Az Arielt alakító Halle Baileyvel még nem is volt gondom. Szép a hangja (magyar szinkronja Radics Gigi), és kellőképpen bájos.
Nem zavart, hogy színes bőrű, mert egyrészt az én Arielem örökre az 1989-es animált Ariel marad, másrészt itt legalább vették a fáradságot, hogy megindokolják, miért változtatták meg a főszereplő bőrszínét. Lásd: Ez a hableányos mese valahol a Karib-térségben játszódik, így aztán teljes mértékben beleillik a mézbőrű Halle Bailey. Viszont Erik herceg – akit örökbe fogadott a sziget fekete királynője – már olyan fehér, mint az eredeti Ken baba. De legalább adtak a karakterének némi személyiségmorzsát azzal, hogy kalandvágyó, és úgy akar segíteni a királyságán, hogy lépést szeretne tartani a többi királysággal. Még akkor is, ha fennkölt ideájának nagyjából annyi haszna van, mint felmosóvödörnek egy süllyedő hajón. Hogy miért?
Emlékszünk arra a jelenetre, mikor a mese végén Erik egy hajóroncsot kormányoz a Godzilla méretűre duzzadt Ursula mellkasába (megmentve ezzel Arielt)? Nos, a filmben Ariel köszöni szépen, nem kér egy férfi segítségéből, sőt semmilyen férfi segítségéből...
Számomra idegesítő, hogy nem egyenlő félként tüntetik fel a párokat (ami minden jóérzésű feminizmus lényege), hanem mindenképpen alá akarják rendelni a férfit. A feminizmus mostani ága ugyanis ezt a nézetet képviseli. Nos, véleményem szerint ezt a kóros kinövést gyorsan le kellene törni, mint paradicsomról a hónaljhajtásokat, mert rettentően rossz fényt vet az egyébként igenis fontos nőpárti szándékokra.
Komolyan mondom, lassan nem is kell férfi főszereplő ezekbe a filmekbe, hiszen a hősnő egyedül is boldogul. De akkor mi okból hajlandó üzletet kötni Ursulával? Megmondom, miért! Így legalább a Disney még több vödör tejet fejhet le a kreativitás döglődő tehenének dörzspapír szárazságú tőgyéből.
Tudom, hogy erőltetettre sikerült a fenti mondat: de körülbelül ilyen színvonalú jelenetektől hemzseg a film is.
Halle Bailey Ariel szerepében A Kis hableány új feldolgozásában. Ahhoz képest, hogy egy villát fésűnek használ, Ariel egész ügyesen elkormányoz egy hajót, s mindezt teljesen egyedül. A Disney-feldolgozás azt mondja, nincs szüksége semmiféle férfira... (© Disney)
Erős légy, mert vége a varázslatnak
Tehát mit tanultunk ebből a valamiből (mert filmnek nem nevezném)? Fontos a környezetvédelem, a feminizmus, a diverzitás, és a létező összes rasszú embert fel kell sorakoztatni minden mai történetben, különben azt kockáztatjuk, hogy nem szólítunk meg mindenkit a filmünkkel... Nincs szükség szerethető karakterekre, mi vagyunk a legkártékonyabb faj; amúgy meg elég annyira kreatívnak lennünk, mint a mesterséges intelligenciának. Ezen okból bőven elég, ha átadjuk a világnak Hollywood buborékjainak dilemmáit.
Éppen csak a szórakoztatás marad ki a képletből, de gondolom, ma egy családi mozinak nem ez a küldetése. Nincs többé varázslat, nincs bátor herceg (ha fiúnak születtél, peched van, mert nem tudsz majd kire felnézni); de hát az olyan elavult dolog. Ahogy a nevetés is, mert ebben a filmben nincs nevetés, nincs ötlet, nincs szórakozás – és nincs az a pénz, amiért beülnék még egy Disney-mozira.
Még akkor se, ha soha nem a film rossz, hanem a közönség rasszista.
