Gyerekkoromban mindig izgatott lettem, amikor a szekrény mélyéről előkerült a család nagy bőröndje. Rögtön tudtam: valami készül... Az írás főszereplői: egy koffer, egy ember, két koffer, két ember, három koffer meg egy hátizsák és négy ember. Utazunk!
Nekem az üdülés abban a pillanatban kezdődik, mikor a férjem bejelenti: „Az utolsó pakk is az autóban van!” Az utazás pedig esélyt ad, hogy más keretek között, más változatban létezzünk. Az ember nem tud megújulni, feltöltődni, mikor minduntalan a saját lábnyomába lép. Szeretem a megszokott dolgokat, de a meglepetések is vonzanak. Kik leszünk egy másik környezetben? – ez a kérdés is foglalkoztat. Jó elutazni, utána még jobb hazajönni, mert jóból is megárt a sok.
(© Leah Gardner)
Nálunk a készülődés úgy zajlik, hogy kikészítem a gyerekek, illetve a saját ruháimat az ágyra, a férjem pedig kicentizi a helyet a kofferben, és mérnöki pontossággal mindent eltüntet. Nem tudom, mi a trükkje, de ha érmet osztanának tökéletes pakolásból, aranyat érdemelne. Egyrészt rutinosan pakol, másrészt egy mindent eltüntető Houdini veszett el benne. Bepakolás, kipakolás: szeretném, ha ez lenne a mi családi mottónk.
A bordó, csatos bőrönd tűéles körvonalakkal ivódott be az emlékezetembe, olyannyira, hogy harminc év távlatából is ott van előttem. Nagynak látom, sőt hatalmasnak. A bőrönd egyben volt ígéret és bűbáj: merész kalandok és a nagy ismeretlen igézete. Mindig kétszer is kimentem az előszobába, mert meg akartam bizonyosodni arról, hogy valóban ott van, nem csak afféle elmém odatükrözte délibáb. Óvatos mozdulatokkal megsimogattam, sőt titkon próbát tettem, vajon fel bírom-e emelni; szagolgattam, tapogattam a fülön csüngő névkártyát.
Boldogan ugrándoztam körülötte, mintha akkor látnám először. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb pakoljuk tele, és keljünk útra.
Kötelező, s máris rutin!
Változást ebben az egyetemi éveim hoztak, mikor heti rendszerességgel kellett ki-be pakolgatni a bőrönd tartalmát.Többé nem jelentett örömforrást a csomagolás, nyűg lett belőle. Hétfőnként egész nap húztam magam után a poggyászomat, s csupán a nap végén, a kollégiumban csomagoltam ki. Megtanultam a hatékony csomagolás művészetét, s egy idő után már nem pakoltam be a fél házat. Rájöttem, hogy a könnyű poggyász felszabadít.
Harmadikos egyetemistaként egy pöstyéni hotelben töltöttem a szakmai gyakorlatot. Három hétre pakoltam, nem akartam otthon hagyni semmi fontosat. Pozsonyban a sofőr a távolsági autóbusz alsó rakodójába szuszakolta be a kofferemet, mondván: a poggyásznak ott a helye. Pöstyénben csak kis kézitáskával billegtem le az autóbusz lépcsőjén. Míg tájékozódtam, az ajtó szépen becsukódott mögöttem, a busz pedig elindult Zsolna irányába. Hamar észbe kaptam, és sprintelve utánaeredtem. A sarkon aztán sikerült elévágnom – sosem felejtem el a sofőr ábrázatát, aki rezignáltan megjegyezte: Jáj, ty tu máš batožinu, že? Hát így érkeztem meg Pöstyénbe az utazós bőröndömmel. Egyszerre voltam önfeledten boldog és munkált bennem a düh, hogy ilyen kalamajkába kerültem. Ebből a szempontból ez dopaminutazás volt, mert minden érzékemet felborzolta.
Sallay Erika írásában az utazások kalandját járja körbe
Kirámoltam a szekrényt!
Utána is, mikor messzi utazásokra készültem, ugyanilyen eufóriába kerültem. Először mindig összeállítottam egy „feltétlen magammal kell vinni”-listát, majd becipeltem a szobába a folyosón lógó embernagyságú tükrünket, ami előtt minden egyes kiválasztott ruhát felpróbáltam. Újra és újra meg akartam bizonyosodni arról, hogy passzolnak-e egymáshoz a darabok. Mindez hatalmas felfordulással járt, mert feltúrtam a fél szekrényt, s előkerültek a rég elfeledett ruhadarabjaim is: hirtelen rádöbbentem, hogy mennyi szép ruhám van. Napokig képes voltam szöszölni velük, összehívtam a családi kupaktanácsot, hogy kikérjem a véleményüket egy-egy kérdéses „vinni vagy nem vinni”-darabról. Később napi leosztásban megterveztem, melyik nap mit veszek majd fel. Érdekesmód soha nem pakoltam magammal gyógyszereket, ellenben egy laposüveg házi pálinka mindig ott lapult a fehérneműk között.
Édes kettesben
Úton lenni nem mindig az élet, néha meg is kell érkezni. Igazából utazás közben érkeztem meg a házasságomba. Amikor megismertem a férjem pakolási szokásait (akkor még csak „párban” volt a státuszunk), rájöttem, hogy jobban nem is különbözhetnénk egymástól. Míg én napokig cihelődtem, addig ő röpke negyedóra alatt elkészült a csomagolással. Nem értettem, hogyan mehet neki ilyen gyorsvágtában, de ő határozott volt, és semmit nem bonyolított túl. (Mint ahogy azóta sem.) Míg megérkezés után én mindig minden ruhaneműt gondosan vállfára akasztottam, addig az ő bőröndje érintetlenül hevert a sarokban, ahova az ajtóból begurította.
Az elején még bátortalanul kérdezgettem, hogy mire vár. Azóta sem értem, hogyan létezhet olyan, hogy „majd kipakolok”. Miért nem rögtön? Én ugyanis szerettem legeltetni a szememet a vállfákra simuló ruháimon, az utazási izgalmak után ez megnyugtatta a lelkem; s máris indulhatott a nyaralás.
Úton a család
Másfél éves volt a fiunk, amikor Horvátországba készültünk üdülni, és nagy buzgalmamban majdnem még a csillárt is elpakoltam. Mivel apartmanban laktunk, az utazóágytól kezdve az etetőszékig mindent vittem. Amikor az embernek családja lesz, sok minden megváltozik. Én újfent csomagolólistákat készítettem, majd külön listákat a régi listáimról. Vajon mi mindenre lehet szüksége egy kisgyereknek? A világhálón napokig böngésztem a „tíz tuti tipp, ha kisgyerekkel mész kirándulni” témában.
Olyan gyógyszerarzenált vittünk magunkkal, hogy beüzemelhettünk volna egy kisebb patikát. Volt egy külön bőröndünk fejlesztő játékokkal és könyvekkel, de kiderült, hogy egy 16 hónaposnak semmi sem olyan tuti, mint a tengerparti kavics: vagy hajigálja, vagy kupacokat épít belőle, vagy épp lerombolja a kupacokat. A kisfiamnak nem volt szüksége benti játékra, mert abban a pillanatban, ahogy vízszintes helyzetbe került, elaludt. Ezen a nyáron döbbentem rá, hogy mennyi – tárgyi és nem tárgyi – felesleget cipelünk magunkkal mi, tökéletességet hajszoló anyák. (Persze, a felismerést megtartottam magamnak, hogy elkerüljem az „Ugye, én megmondtam” jellegű férji szónoklatokat!)
(© Tug Rice)
Két gyerekkel
Az évek alatt még volt pár hasonló megvilágosodásom. Voltak dolgok, amik beváltak, de sok mindent elengedtem. Például: Tényleg hasznos listát készíteni a legfontosabb holmikról! A fiúgyerekeknek mit sem számít a ruha, az egész koffert játékokkal pakolnák tele. Valamint nem kellemes közelharcot vívni egy hatévessel, aki nem érti, hogy miért nem vihet magával esernyőt a tengerparti üdülésre, és miért nem jó ötlet az összes társasjátékot bepakolni. Az sem árt, ha még jóval az indulás előtt belelapozunk a csemeténk útlevelébe, hogy ne a nagy kaland előtti napokban kelljen járni a hivatalokat... Egy többgyermekes családanya folyton azt érzi, hogy valamit elfelejtett, ezért örökösen kutyaszorítóban van. Minden nyaralás előtt úgy feküdtem le, hogy keresztkérdéseket tettem fel magamnak: Vajon betettem a kék csíkos inget, vagy még ki se mostam?
A nagy kaland
Idén a férjem közölte, hogy egy kéthetes meglepetéskirándulást tervezett be. Ilyenkor nyilván mindenki megkérdezné, hová, de én nem kérdeztem – s később sem akartam tudni, sőt! Kialakult egy játszma: a gyerekek felváltva tudakolták, mikor leszek kellően kíváncsi. Két héttel az indulás előtt aztán megtört a jég, leemeltem a könyvespolcról a nagy családi atlaszt. Kérdéseket tettem fel, s a kör egyre szűkült: északra, délre, keletre vagy nyugatra megyünk? A gyerekek izgatottan ugrabugráltak körülöttünk – főleg, amikor a kisebbikkel közöltem: Olaszország a pizza és a spagetti hazája. Onnantól kezdve azért szurkolt, hogy oda menjünk.
Nagyobbik fiamat csak egyetlen dolog foglalkoztatta: mehetünk-e kocsival? Ő nem akar repülni, mert a repülő mindig lezuhan, különben sem tudja, hogy melyik a jobb: ha a tengerbe zuhanunk, vagy ha a szárazföldbe csapódunk. Végül a mutatóujjam Gibraltárra bökött.
A készülődés
Először akkor bizonytalanodtam el, mikor kinyitottam a gyerekek szekrényét. Hisz kinőtték a ruháikat, a nadrág szára a bokájukig ért! Végül a lazaság mellett tettem le a voksomat, s úgy döntöttem, nem kerítek nagy feneket a nyaralós gardróbunknak. Legfeljebb hosszú szárú zoknit húzunk! Tényleg minden fejben dől el, mert a gyerekruhák összekészítésével egy délután alatt végeztem.
Előtte mindegyiket kimostam, így könnyű volt válogatni közülük. „Ezt mindet vinni akarod? Minek a fiúknak ennyi trikó, nadrág, ing?” – tudakolta a férjem. A végén azért mindent bepakolt, s én tudtam, hogy nem lesz egy haszontalan darab sem: ha a fene fenét eszik is, akkor is rájuk adom az új fehér ingjüket.
Intermezzo
Már rég nem vesztegetem az időmet azzal, hogy a kiválasztott ruháimat a tükör előtt főpróbaszerűen lecsekkoljam. Ennél praktikusabb lettem: mára a csomagolásnál a fő szempont a kényelem. Ám itt is volt egy kis gubanc: kiderült, hogy Sallayéknak a nagy utazáshoz nincs elég bőröndjük. Szerencsére nagy a család, így hamar kaptunk kölcsönbe pár gurulós koffert. Már csak el kellett döntenem, hogy a sötétkéket vagy a feketét válasszam...
Később a reptéren azonban kiderült, hogy az egyik 5 kilóval túllépte a megengedett súlyt. Láttam a férjem arcán az értetlenséget, hisz ő odahaza mindegyik koffert külön-külön lemérte. Én is nagyokat csodálkoztam, s csupán napokkal később árultam el, hogy még bizony utólag beleraktam pár apróságot. A mérleg szerint öt kilogrammnyit. Mivel időszűkében voltunk, kinyitottuk az ominózus bőröndöt, s a tartalom egy részét átpakoltuk egy hátizsákba. Férjem okos ötlete volt, hogy vigyünk magunkkal egy üres pakkot is...
(© Tug Rice)
Gibraltáron is Pokémon!
Kőbe vésett szabály, hogy egy gyerek mindig összekoszolja a ruháját. Fiaimat ez nem szokta zavarni, kivéve, ha a Pokémon-trikójukról van szó. Annak már a kofferbe helyezése is különleges rituálénak számít, mindkét gyerek árgus szemmel figyelte a mozdulataimat... Az egyik nap a tengerparti séta után a kisebbik krokodilkönnyekkel fogadott, mert a kedvenc trikóját leöntötte eperlével. Az apja egyre győzködte, hogy vegyen fel helyette egy másikat, de ő csak keservesen sírdogált, s hüppögve magyarázta, hogy ez ám nem akármilyen trikó: ez itt egy Pokémon-trikó. Nem helyettesíthető és nem váltható ki semmi mással. Végül a trikót kimostam a mosdóban talált folyékony szappannal, majd hajszárítóval megszárítottam. Tíz perccel később volt egy nagyjából szalonképes felsőnk – és egy teljesen elégedett gyerekünk. Indulhattunk a tengerpartra...
Már rég hazajöttünk, a kölcsönbe kapott bőröndöket visszaszármaztattuk, a fotóalbumunkat is lezártuk – de a fiúk még mindig emlékeznek. Minap épp az említett Pokémon-trikót pakolgattam, mikor a fiam odaszólt: legközelebb csomagoljak folyékony mosószert is, hogy tudjunk mosni, ha véletlenül összepiszkolná magát. Amúgy minden jó volt, tetszett az út, de: „Kérlek, kérlek, a mosószert máskor ne felejtsük el!”
