A kérdést az év bármely napján könnyedén feltehetjük. Hiszen nem telik el olyan időszak, amikor ne kapnánk kéretlen kritikát, rosszalló megjegyzést vagy összehasonlítást a barátnőktől, nőismerősünktől vagy nőrokonainktól. Nőként a világban valahogy mindig többet kell teljesíteni.
Sokszor még ez sem elég, mert hibát bármiben lehet találni. Belerohantunk az emancipációs felhőbe, ahol egyenjogúak lehetünk, de még mindig záporozik nyakunkba az eső: nem vagy elég jó!
A nagy emancipációs felszabadulást követően a mai férfi számára már az is kérdéses, hogy illik-e ajtót nyitni a nő előtt – vagy azzal a nőt lekezeli? A férfi viheti-e a nehezebb táskát, vagy ma ez udvariatlanságnak számít? (Sok országban a férfi munkatárs már nem segíti felcipelni a női munkatárs nehéz bőröndjét az emeletre, nem nyitja ki az ajtót a nő előtt.) Átalakult a világ: csak épp mi nem alakultunk át, mert a bőrönd ugyanolyan nehéz maradt, és magassarkúban tipegve jólesne a kitárt ajtón belépni. Az „entrée” így elmarad, már nem jár hódolat a nőnek, a gyönge virágszálnak és az élet továbbvivőjének. Ki sajnálja? Várjuk a választ... (Mi mindenképp.)
A férfiak is versengenek! Ők rivalizálnak csak igazán...
A nők rivalizálnak? Ugyan! A férfiak ugyanezt csinálják, amikor úgy játsszák a heti öregfiúmeccset, mintha bajnoki döntőről lenne szó. Ugyanilyen rivalizálás folyik a serdülő fiúk között, hogy kinek van menőbb autója, barátnője… Dúl a harc mindkét térfélen, csak a férfiaknál le vannak tisztázva a játékszabályok (lásd a lovagi tornákat). A férfiak közti párviadalnak évszázados hagyományai vannak. Míg a férfi esetében személyiségvonásnak tartjuk a versengést, addig nő esetében fura szemmel méregetjük. Egy nőnek nem illik versengeni! Ezért mi, nők – némileg szofisztikált harcmodort választva – babaarccal szívjuk egymás vérét.
Ám a férfiakat sem kell felmenteni! Egy nő társadalmilag elvárt szerepe még mindig az (emancipációs felhő ide vagy oda), hogy csinos, helyes, szorgalmas legyen, és persze jó, engedelmes munkaerő. Ez annyit jelent, hogy a munkahelyen mindig a férfi dönt, a nő pedig kávét főz és a keze alá dolgozik. Mi, nők pedig ezeknek a kívánalmaknak akarunk megfelelni még mindig.
Még mindig más szemüvegen keresztül nézzük a két nemet – és az ítélkezésben is nagy a különbség. A férfi életében is vannak helyzetek, amikor a környezet igazságtalan vele szemben, de a nőnek sokkal több ilyen helyzet jut. A társadalom a férfiakkal szemben kiskoruktól kezdve elnézőbb.
Mit akar a férfi?
Majd ha a felelősségvállaló, hiteles (és ettől vagány) női magatartás lesz a társadalmilag elfogadott, akkor talán a nők is abbahagyják a pusmogást, cikizést, acsarkodást és intrikálást. A nők és a férfiak egyaránt azt hiszik, ha a másikat maguk alá pozicionálják, azzal ők lesznek nyerő helyzetben. Igazából azzal kéne törődnünk, hogy mi kik vagyunk – vagy ha még nem tartunk ott –, és kik szeretnénk lenni… Milyen elvárásoknak szeretnénk, illetve nem szeretnénk megfelelni?
Hiszen születésünktől fogva egyre több elvárásnak kell megfelelnünk. A férfiaknak ezen a téren sokkal könnyebb dolguk van. Ha a társaságban megjelenik egy kócos férfi, vasalt trikóban, de gyűrött farmerban: senki nem csóválja a fejét. A külsőségekre vonatkozó szabályok a nőkre nézvést sokkal szigorúbbak. A nő a hajával legalább annyi időt foglalkozzon, mint a férfi az egész testével... Ha a férfi és a nő egyéjszakás kalandba bonyolódik, akkor az egyik sztár lesz, a másikat pedig könnyűvérűnek titulálják. Ha megcsalják egymást: akkor a férfi botlik egyet, esetleg kalandozott, a nőt viszont leírják.
Ettől van az is, hogy a férfiak sokkal elfogadóbbak magukkal szemben. A nők nagy része viszont arra törekszik, hogy jól, sőt a legjobban csinálja a dolgait – mert ennek alapján ítélik meg. Jó esetben évek múltán rádöbbennek, hogy az elvárások csak bennük léteznek, s ezeket ők vetítik kifelé. Sok nő azt hiszi, hogy csak akkor lesz szerethető, ha mindent azt elvárásoknak megfelelően tesz. A kritika mindig akkor lesz fájó, ha a számon kért dologgal a nőnek magának is problémája van.
Visszamész dolgozni?
A gyermekvállalás esetében: ha egy férfi a baba mellett ugyanannyit dolgozik, attól nem lesz rosszabb apa. Ha pedig egy kicsit kevesebbet dolgozik, akkor nem lesz rosszabb munkaerő. A nők a következő két kérdéssel szembesülnek: „Te visszamész dolgozni?” „Te nem mész vissza dolgozni?” Ráadásul a kérdezők mindkét kérdéshez negatív képet párosítanak. Aki visszamegy dolgozni, az lelketlen karrierista, akit nem érdekel a gyermeke. Ha pedig nem megy vissza dolgozni, egy „kitartott nő” lesz. Elég feszítő dilemma… A terhesség, szülés, szoptatás és nevelés kapcsán a nők egyáltalán nem kímélik egymást. Pedig egy cipőben járunk!
Nem vagyunk egyformák. Ezért az egyik nőnek szüksége van a család mellett karrierre, a másik pedig attól nyugodt, ha kétéves koráig szoptathatja a gyermekét. Ha úgy érezzük, jó helyen vagyunk, akkor megtapasztaljuk a lelki békét, továbbá hitelesek és megkérdőjelezhetetlenek leszünk. Szóval a cikizésekkel nem kell törődni.
A nők elveszettségérzésében – a „mit keresek én itt?” kérdésben – a férfiak is benne vannak. Sok kisebbrendűségi komplexussal küszködő férfi és nő el sem tudja képzelni, hogy a velük szemben álló nő a tudása, tehetsége, szakértelme okán ül abban a pozícióban (nem pedig azért, mert valakinek a valakije). Ezért nekünk, nőknek érdemes feltenni a kérdést: Ez a kritika vajon tényleg nekünk szól? Valójában nem a kritizálónak van baja magával? De az ő problémája nem a mi gondunk! Igazából a kritizáló is azt szeretné csinálni, amit mi, csak nem merte meglépni azt a bizonyos lépést. Nem mert döntést hozni, inkább másokat kritizál (mert az könnyebb). Ha eldöntjük, hogy nem akarunk részt venni ebben a kollektív játszmázásban, hanem elfogadjuk magunkat és a helyzetünket, akkor felszabadulunk egy nagy teher alól.
Kapcsolódó írásaink: Nő nőnek farkasa; Cicaharc a munkahelyen
