... és én fotózom! Olgyay Anita sugárzóan fiatal nagymagyari lány, tele energiával és életörömmel. Állandó modellje két évvel idősebb nővére, Anasztázia.
Anita (22) az esküvői fotózás mellett gyerekfotózást is vállal. Legfőbb modellje azonban a nővére, Anasztázia, aki ha meglát egy szép tájat, máris pózba vágja magát.
– A testvéremen kívül más fogyatékosokat is szoktam fotózni – kezdi Anita. – Kérdezték már, hogy nem félek-e velük dolgozni. A válaszom: nem és nem. A belefeledkezés önfeledt pillanatát akarom elkapni. Nem akarom, hogy a képem szánalmat keltsen, vagy szomorúságot sugározzon, én a boldog fotókat szeretem.
Sokan meglepődnek, hogy a fogyatékosok is lehetnek fotogének. A Down-kórosoknak például van egy sajátos testtartásuk, és mindig azon vagyok, hogy ez átjöjjön a képeimen.
– Mesélj arról, mit jelent egy Down-kóros lány testvérének lenni.
– A Down-kórosok megrekednek egy gyermeki szinten. Ezért olyanok, mint a gyerekek: türelmet igényelnek, de minden törődést ezerszeresen visszaadnak. Mi otthon egy szeretetburokban élünk, s ennek Anasztázia a motorja. Anyukám egyik válla lejjebb van, mert Anasztázia kicsi kora óta ugyanazt a kezét fogja. Az érintés számára nagyon fontos, attól érzi biztonságban magát. Anasztázia végtelenül őszinte ember – néha bántóan az. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg: számára mintha az igazság egy ajándék volna, amit ki kell csomagolni. Ami a szívén, az a száján. Hihetetlen memóriája van. Második-harmadik hallásra megjegyzi a verseket, melyeket az anyukám felolvas neki. Büszke vagyok rá, mert szerepelt a fogyatékosok számára rendezett szavalóversenyeken. Próbáltuk őt megtanítani olvasni, de itt már falba ütköztünk: egyértelmű volt, hogy innen nincs tovább. Az összes betűt ismeri, de összeolvasni már nem tudja őket. Ez azonban nem jelent akadályt számára, bármire rá tud keresni az interneten, ami érdekli.
– Mióta jártok vele speciális foglalkozásokra?
– Egészen kicsi kora óta. Az óvodát együtt végeztük el, de ő kisegítő iskolába ment. Majd részt vett egy hároméves képzésen, ahol megtanították, hogyan gondoskodjon magáról, például hogyan kösse be a cipőjét, mossa ki a ruháját. Jelenleg heti három alkalommal eljár Zonctoronyra speciális foglalkozásra. Azt mondja, ő ott fontos munkákat végez! Besegít az ápolóknak, eteti a sérülteket. Boldog, mert jót tehet másokkal.
– Egyedül lehet őt hagyni?
– Nem, huszonnégy órás felügyeletet igényel. Nincs félelemérzete, sem időérzéke, tájékozódni sem tud. Ezért állandóan a közelében kell lenni. Elkísér néha a fotózásokra, segédkezik, őrzi a táskámat, adogatja a felszerelést. Nagyon élvezi, el nem mozdulna mellőlem. Ha a párommal megyek valahova, ő is jönni akar mindig.
– A párod hogy viseli ezt?
– Már a kapcsolatunk kezdetén felkészítettem őt arra, hogy a miénk „egyet fizet, kettőt kap” helyzet lesz. Mert nekem már van egy gyerekem, Anasztázia. Ha együtt megyünk, olyanok vagyunk, mint egy család: a párom fogja az egyik kezem, a testvérem pedig a másikat.
– Nem érzed tehernek az állandó kíséretet?
– Kis korunktól fogva össze vagyunk nőve. Ha nem vagyok otthon, akkor telefonon beszélünk.
Mindig is befolyásolta a párválasztásomat: tudom, hogy nem lennék képes olyan fiúval élni, aki nem fogadja el a testvéremet. Vagy akit ő nem fogad el – mert ilyen is volt. Tudom, ha a szüleim már nem lesznek, rám hárul majd a feladat, hogy gondoskodjak róla.
– Hogy telik egy napotok?
– A testvérem szigorú napirendhez tartja magát. Reggel pontban nyolckor felkel, elrakja az ágyát, megreggelizik, ezt követi a játék. Legújabb hobbija a festés, szeret mozogni, főleg biciklizni. Háromkerekűje van, mivel rossz az egyensúlyérzéke. Újabban szigorú diétára fogta magát, és naponta legalább fél órát tornázik a szobájában. Nagyon fontos számára a higiénia, minden étkezés után fogat mos, és naponta többször zuhanyozik. Nem viseli el magán a foltos ruhát, rettentő pedáns. Az ebéd és a vacsora időpontja sem változhat. Pontban nyolckor megy aludni, de csak anya takarhatja őt be.
– Mi a helyzet a vérmérsékletével? Hogyan viselkedik társaságban?
– Nagyon szeret beszélni! Eltanulja, amit lát, ezért ha azt látja, hogy kedvesnek kell lenni az emberekhez, akkor kedves lesz. A Down-kórosoknál a nevelés és a fejlesztés az alfa és az ómega.
– Van humorérzéke?
– De még mennyire! Imád nevetni, és imádja, ha mi is nevetünk. Anasztázia eddig többet tanított meg nekem az életről, mint bármelyik iskola. Hálás vagyok azért, hogy a testvére lehetek! Nem tudok ennél szebbet elképzelni.
Mészáros Veronika • Fotó: Olgyay Anita
