Tőle tudtuk meg, hogy létezik olyan, hogy maximalizmuskutatás. A párkányi Hruska Emese nemrégiben arról beszélt a televízióban, hogy nem magunktól leszünk maximalisták. Például amikor a szülő megdicséri a gyerekét, és azt mondja neki, hogy „De okos vagy!”, ezzel rögtön nyomás alá is helyezi...
Hruska Emese az egyetemen kommunikációt tanult, a diplomázás után pár hónappal pedig már egy repülőn ült, úton Wales felé. Pár év múlva tért vissza Londonból, ahol zenepszichológiát tanult. Hogy lesz valakiből maximalizmuskutató? – kérdeztük őt.
Hruska Emese nemrégiben a Mindenki Akadémiáján a maximalizmusról szóló kutatását ismertette (a YouTube-on megnézhető). Jelenleg doktori disszertációját fejezi be Budapesten, emellett hegedűórákat tart.
– Mesélj magadról néhány szót!
– Falusi gyereknek tartom magam, mert sokáig Kéménden éltünk a nagymamámnál egy parasztházban, csak később költöztünk be Párkányba. Talán kevesen tudják, de az iskolában csak az első négy évben éreztem jól magam. Ötödikben új osztályba kerültem, és valami nagyon elromlott. Később Esztergomban tanultam volna tovább, de édesapám nem szerette volna, hogy kollégiumban lakjak, így a párkányi gimnáziumba kerültem. Itt sem nagyon tudtam beilleszkedni. Lassan komplexus alakult ki bennem, hogy én itt bármit tehetek, úgysem fognak elfogadni. Ma már tudom, hogy ennek az egocentrikusságom is az oka volt. Ezek az élmények később befolyásolták a kutatásomat is.
– Szegeden már jobban érezted magad?
– Sokkal. Jó évfolyamba kerültem, a diáktársaim is nyitottak voltak. Az egyetem után megint hazaköltöztem, de hosszas munkakeresés után úgy éreztem, hogy nincs veszítenivalóm: kimegyek Nagy-Britanniába, megtanulok angolul! Egy hónap múlva már a repülőn ültem. Wales fővárosába, Cardiffba, egy tengerparti városba kerültem. Először gyerekekre vigyáztam, majd egy indiai étteremben dolgoztam, aztán idősekhez jártam ki, és a végén hegedűtanításból éltem. Az elején még azt gondoltam, hogy diplomásként akármilyen munkát nem vállalok el. Ám hamar lejjebb kellett adnom. Megtanultam az alázatot, és ma már mindenért hálás vagyok. A kinti tapasztalatoknak köszönhetően sokkal elfogadóbb vagyok másokkal és magammal szemben is. Inspiráló volt a közeg, és az ismerőseim is sokat biztattak, hogy merjek hinni a vágyaimban.
– A zene régóta jelen van az életedben?
– Igen, bár nincs zenész a családban, viszont apunak mindig is nagyon jó zenei ízlése volt. Anyu pedig tehetséges, de sosem tanult zenét. Apunak volt egy osztálytársa, akiből hegedűtanár lett, végül ő csábított zenetanulásra. Hegedülni kezdtem, és a zene végigkísérte az általános iskolás és a gimnáziumi éveimet. A népzene különösen érdekelt, népi hegedűt már magántanároktól tanultam. Szegedre jártam egyetemre, de sokat jártam haza, mert volt egy zenekarunk. Később pedig a Szeged Táncegyüttes prímása hívott, hogy zenéljek velük.
A saját, negatív élményeim miatt az énhatékonyság kérdése kezdett foglalkoztatni, vagyis hogy miért nem hiszünk saját magunkban.
– A zenepszichológiával hogyan kerültél kapcsolatba?
– Szemfüles voltam, kint is sok minden érdekelt. Eleinte a folklorisztikai, népzenei témájú konferenciákra jártam. Majd pont a saját, negatív élményeim miatt az énhatékonyság kérdése kezdett foglalkoztatni, vagyis hogy miért nem hiszünk saját magunkban. Az akkori párom arra biztatott, ha ez ennyire érdekel, akkor miért nem nézek utána...
– Mit jelent pontosan az énhatékonyság?
– Az énhatékonyság azt jelenti: elhiszed, hogy amibe belevágsz, azt meg tudod csinálni, vagyis képes vagy rá. Mindig is érdekelt, hogy ez az énhatékonyság hogyan alakul ki. Meggyőződésem volt, hogy különböző hatásokra ez a képességünk javulhat, illetve el is tűnhet. Az ötletemet elküldtem David Hargreavesnek, aki híres zenepszichológus. Meg is lepődtem, mikor rögtön reagált ímélben. A következő héten már Londonban fogadott az irodájában, ahol felajánlotta: ha szeretném, akkor a témavezetőm lesz. Így 2011-ben elkezdtem a doktori képzést a Roehampton Egyetemen, mellette folytattam a hegedűtanítást egy londoni iskolában.
– Az egyetemen a maximalizmust és a lámpalázat vizsgáltad. Mesélj a kutatásodról.
– A maximalizmus és a lámpaláz kialakulásának okát kerestem a zenészeknél. A maximalizmus természetesen az élet minden területén jelen van. Ezt a kutatást bárhol másutt el lehetne végezni, például céges dolgozókkal vagy óvodásokkal vagy diákokkal.
– Mitől válunk maximalistákká?
– Ez lehet egy jellemvonás – tehát személyiségtől is függ –, de a környezet hatására is kialakulhat bennünk. Szerintem a tanárok és a szülők rendkívüli módon befolyásolhatják a maximalizmusunkat. Amikor megdicsérünk egy gyereket, és azt mondjuk neki, „De okos vagy!”, ez veszélyes is lehet. Egy ilyen kijelentéssel rögtön nyomás alá helyezzük. Mert mi van, ha ő eközben azt gondolja magáról, hogy nem is olyan okos? A dicséret hatására teljesítménykényszer alakulhat ki nála, már abból a hiedelméből eredendően, hogy tőle ezt elvárják, mert ő okos. Ezért sokkal hasznosabb, ha nem a gyereket, hanem a cselekedetét vagy annak az eredményét dicsérjük meg. Például: „Ezt most nagyon jól csináltad! Még ezen-azon lehet javítani, de látszik mennyit dolgoztál vele!” Ez azért fontos, hogy ne egy eltorzult képet lásson magáról a gyerek. A maximalisták ugyanis nem tudják az eredményeiket reálisan értékelni.
– Kialakulhat bennünk azért egy egészséges maximalizmus is?
– Igen, ha jó felé terelgetnek bennünket. Ha a gyerek azt érzi, hogy támogatják, és nem várnak el tőle túlságosan sokat, akkor nem kerül bajba. Érdemes megtanítani vele azt, hogy ki tudja jelenteni egy elvégzett feladatról: „Most ez elég jó.” A jövőre nézve pedig jó, ha meg tudja állapítani, hogy esetleg mi nem volt helyes, hogy ugyanazt a hibát legközelebb ne kövesse el. A kutatásom során egy világhírű énekes mesélte nekem, hogy kamaszkorában, ha csak egy aprócska hibát is vétett, már nem volt megelégedve önmagával. Aztán rájött, hogy neki az a dolga, hogy az embereknek örömet szerezzen. S ha mindenki azt mondja neki, hogy jó volt az előadása, akkor jó volt. Az évek során megtanulta: ha a dolgokat a maguk teljességében nézi, akkor képes elégedett lenni a munkájával. Az énhatékonyság tehát tanulható.
– Az embernek meg kell tanulnia letenni arról az eszményről, amit el akar érni?
– Érdemes megnéznie, hogy reális-e a cél, amit el akar érni. Reális-e ma vagy holnap? Tegyük fel, hogy nem. Akkor viszont miért csalódunk, ha nem sikerül? A siker érdekében olyan célt kell kitűzni, ami jó eséllyel elérhető. És csakis felkészülten lehet sikert produkálni. Olyan ez, mint a 12 perces futás a tornaórán. Felkészítettek minket erre a kihívásra? Ha nem, akkor utána miért kell szégyenkeznünk? Először egy kört, aztán kettőt kellett volna futni az edzések során, és lassan növelni a terhelést. A saját magunk által felállított célkitűzésnek és a felkészülésnek megalapozottnak kell lennie. Mindig fokozatosan kell felépíteni a kihívást.
– Talán azért is, mert a világ jelenleg azt diktálja nekünk, hogy tökéletesnek kell lenni?
– Főleg a külsőségekben! Pedig nem létezik tökéletes, mivel az egy szubjektív dolog. Mindenkinek más a tökéletes, és éppen ezért nem érdemes törekedni rá. Ehelyett inkább határozzunk meg egy stabil mércét. Ha elfogadjuk, hogy ennyit tudtunk kihozni magunkból, akkor már büszkék lehetünk.
Tehát elmondhatjuk, hogy ez így most elég jó volt, és legközelebb majd lehet jobb is... Ez egy kompromisszum, de mégis ott van a feladat végén a pont. Le tudtunk zárni egy szakaszt, ami elégedettséggel tölt el minket.
– Mégis sokszor túl kritikusak vagyunk önmagunkkal szemben!
– A maximalista túlórázik még akkor is, ha nem fizetik ki neki, mert saját magának és a főnökének is meg akar felelni, és aztán elveszíti a realitásérzékét.
– Hogy válhatunk rossz maximalistából jó maximalistává?
– Ebben hasznos lehet a szerepjáték, nekem is sokat segített. Ez azt jelenti, hogy mások helyébe képzeljük magunkat. Ezzel megláthatjuk magunkat kívülről. A maximalizmusból kivezető úton az elengedés az első: és általában az egónkat kell elengedni. A kutatásomban 267 zenész töltötte ki az online kérdőívet, hetet közülük meginterjúvoltam. A kérdőív alapján tudtam, hogy hétből ketten lámpalázasak. Az interjúkból kiderült: a két lámpalázas azt szeretné elérni, hogy a színpadon pontosan visszaadja azt, amit a próbák során eltervezett. Ellenben az öt nem lámpalázas arra törekszik, hogy megörvendeztesse a közönséget. Vagyis a figyelmük kifelé, magukon kívülre összpontosul – és nem saját magukra és vágyaikra koncentrálnak. A lámpalázasok viszont énközpontúak, mert arra gondolnak, hogy mi lesz velük, miként néznek rájuk az előadásuk alatt vagy után.
– Sokan nem izgulnak, pedig kevesebbet tudnak, mint az izgulósak...
– Gyanítom, hogy ők azért sikeresek, mert arra fókuszálnak, amit nagyon szeretnének csinálni. Nem azon gondolkodnak, hogy a próbálkozásuk nem sikerülhet. Vannak, akik szakmailag nem olyan jók, mégis az élvonalba kerülnek, mert nem önkritikusak. Mert aki önkritikus, az inkább a gyengeségeit tartja szem előtt, ami azt eredményezi, hogy állandóan kételkedik magában.
– A lámpaláz hogyan oldható?
– Ha felkészültnek érzem magam, nekem a lámpaláz segít, mert ad egy kis adrenalint. Aki nem egyedül szerepel, annak kisebb a lámpaláza. Sőt, több kutatás is kimutatta, hogy a kórusban éneklés oldja a depressziót! Szóval: a jobb közérzet elérésének érdekében erősen ajánlott közösségbe járni – kórusba, zenekarba, falusi tánccsoportba. A lámpaláz leküzdésében továbbá nagyon fontos a rutin! Nem hiába mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert. Amikor Finnországban megkérdeztem egy kanadai művészpárost, hogy ők hogyan fejlesztik magukat, csodálkozva néztek rám, majd ennyit mondtak: „By doing it!” Vagyis: csinálni kell.
– Végezetül: te maximalista embernek tartod magad?
– Persze. Mikor úgy éreztem, hogy nem fogadnak el, állandóan meg akartam felelni, és mindig magasra tettem a mércét. De már tudok lejjebb adni az igényességből, viszont még van hova fejlődni... (nevet).
