Február a bálok hava. Szép ruhába öltözünk, és akinek van, felteszi a családi ékszert. Hajunk csillámportól csillog, partnereink zakójának vállára is jut belőle, sőt még a (kopasz) fejük búbjára is.
Bálba készülődve mindig eszembe jut a Szendrey Júliáról szóló lányregény. Konkrétan arra a részre gondolok, amikor Júlia és az ő Térey Mari barátnője bálba készülődnek, és az egyiknek rózsaszín, a másiknak almazöld ruhája van. Pihenniük kell, hogy szépek legyenek, hogy megakadjon rajtuk a kezükre méltó fiatalemberek szeme. És Júlia találkozni fog az ő (Petőfi) Sándorjával.
Ő még nem tudja, de mi, akik már türelmetlenek voltunk, előrelapoztunk a könyvben, és gyönyörűséggel konstatáltuk: igen, itt fognak találkozni! Persze a mai lányok – s szerintem a fiúk is – ugyanolyan várakozással telve indulnak a bálba. Sőt! Akárhány évesek vagyunk, akárhányadik bálunkra készülünk („Sándorunkkal” vagy nélküle), mindig van bennünk egy icipici izgalom. Mert a bál – ünnep.
Ünnep, amíg valaki el nem rontja
Az egyik bálban a rendezők játékot találtak ki. A játék abból állt, hogy a jelentkező párok hölgytagjai levetették fél cipellőjüket, kört alkottak belőlük, majd mindegyik cipő mellé odaállt a cipő gazdájához tartozó férfi. A nők, egyik lábukon a tűsarokkal, visszasántikáltak a helyükre. Ez már önmagában sem volt egy elegáns látvány. Aztán megszólalt a zene.
A férfiaknak az volt a dolguk, hogy körbesétálják a cipőket, s amikor a prímás abbahagyja a nótát, felkapják azt a cipőt, amelyiknél megálltak, és megkeressék a tulajdonosát. A leggyorsabb férfi nyer egy plazmatévét!
Elkezdődött a séta. A férfiak izgatottan lesték a nők lábát, de nem sokat láttak, mert az is a játékhoz tartozott, hogy a hölgyek eldugják a cipős lábukat – ezzel is megnehezítve az urak dolgát. Hirtelen elhallgatott a zene. A cipők körül nagy kavarodás támadt. A nem becsületes játékosok akkor is a párjuk cipőjét akarták megkaparintani, ha nem a mellett álltak meg. Így nagyobb esélyük volt a nyerésre, hiszen annak a cipőnek a gazdáját ismerték... A becsületes férfiak viszont, akik nem akartak csalni, hanem vállalták volna az ismeretlen cipő gazdájának felkutatásával járó késedelmet, egyszeriben azt vették észre, hogy az élelmesek kikapják a kezükből a cipőt, és székeket feldöntve rohannak az asszonyaik felé…
A becsületesek felfogták, hogy nincs miért harcolniuk, hiszen már biztosan megelőzte őket valaki, s először kedvetlenül tipródtak, aztán otthagyták a cipőket. Közben a cipővel rohanók közt veszekedés támadt, mert többen vélték úgy, hogy ők az elsők… A nagy veszekedésben mindenki elfeledkezett az elárvult cipellőkről és gazdáikról. Egyetlen férfi akadt csak, aki visszament, felemelte a felesége cipőjét, és udvariasan odavitte neki az asztalhoz. A többiek hagyták, hogy párjuk maga botorkáljon vissza a bajba vivő topánkáért… A hangulat pillanatok alatt nagyon megromlott. Szitkozódás, káromkodás hallatszott. Állt a bál. De az ünnep odalett.
