Küldj egy írást, és legyél te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak: küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
Nemrég rájöttem arra, hogy tulajdonképpen miért is utálom annyira a sportközvetítéseket. Bevillant egy emlékkép a nagybátyámról, aki Hrabal szószátyár, igencsak hangos Pepin bácsikájára emlékeztetett. Kizárólag akkor derült fel az ábrázata, ha feltűnést kelthetett a jelenlétével, és minden körülötte forgott. A mi családunkban nem is próbálták csitítgatni, mint ahogy Hrabal történetében tette Francin, amikor a sörgyári értekezletről berontott a konyhába, és rárivallt Pepinre. Aki persze mindent tagadott, és esetlenül megjegyezte, hogy na, hiszen nem is ő hangoskodott, hanem: „Valaki itten, bennem.”
Az én termetes bácsikám rendszerint úgy toppant be a családi rendezvényekre, hogy lenyomta a kilincset, és jókorát kurjantott az előszobában. A harsány és heves rokoni üdvözlés után rugalmas léptekkel odanyargalt a tévéhez, és mindig talált valamilyen fontos sporteseményt, jéghokimérkőzést, focit, teniszt vagy vízipólómeccset, amit feltétlenül látnia kellett. A közvetítéseket olyan hangerővel hallgatta, hogy az ünnepi asztalnál ülők végül már csak jelbeszéddel értekezhettek.
A mi Pepin bácsink akkor jutott eszembe, amikor a férjem beült a hűs nappaliba, és bekapcsolta a legfrissebb sportadót, ahol most már reggeltől estig nézheti a meccseket. Talán éppen a múltbéli emlékek miatt űzettem ki verbénás verandámra, amikor meghallottam a trombitákat, a sípszót és a meccseket kísérő füttykoncertet.
Sem zenével, sem edénycsörömpöléssel nem sikerült kiűzni a házból a nem kívánt zenebonát. Így hát befészkeltem magam a fűzfán lógó hintába, ott próbáltam vadászni a csendre... Hiába! Az utca végén lévő sportpályán megkezdődött a fiatal focipalánták edzése, és legnagyobb bosszúságomra még a madárházban ülő nimfapapagáj is a sípszót utánozta. Magamhoz hívtam hát két derék kutyámat, majd nyúlcipőt húztam, és ELINALTAM az erdőbe. Úgy döntöttem, eme csendes és magányos sporttal tiltakozom.
A két ismerős futószakasz után elhagytam a falu repcesárga határát, átnyergeltem az érsekújvári töltésre, mely a Nyitra folyót karolja át. Igencsak kellemes látványt nyújtott a sziklák közé ékelődött farönkön gyöngyöző vízesés. A szép idő kicsalogatta a horgászokat, gombamód ültek terepszínű zsebibabanadrágjaikban a bokrok tövében, és hangosan bömböltették rádiójukat. Ekkor már olyan érzésem volt, mintha a harangvirágok tölcséréből visszhangozna felém a világ valamennyi sportmérkőzése – s ez újabb legyőzendő kilométerekre serkentett...
A kilencedik kilométer után előkotortam a maroktelefont a futónadrág rejtett zsebéből, és az egyik szomszédos községből felhívtam a férjemet, hogy jöjjön el értem. Hazafutni az iszonyatos hőségben már nem volt erőm, holott jól tudtam, tizenkét kilométernyi kocsiút választ el egymástól. A hepehupás töltésen mégsem gurulhat utánam.
Jött, és megitatott engem, majd a kutyákat. A négylábúak fáradtságtól kóvályogva dőltek be a csomagtartóba. Sofőröm bekapcsolta a rádiót, és én immáron szó nélkül tűrtem, hogy lelkes sportkommentátorok összegezzék az aznapi sporteseményeket. Háttérzenének harsonák és tülkök szóltak… Pepin bácsinak biztosan tetszett volna.
Száz Ildikó
