A hetedik élet

Küldj egy írást, és legyél te is Új Nő!

Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak: küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!

Már sok nyarat és sok telet megéltem. Annyit, hogy emberi léptékben számolva már százéves is lehetnék. A sok év sok megélt kalandot jelent, szerelmeket, csalódásokat, harcokat és békés időszakokat. 

Emlékszem, fiatal koromban, mikor megéreztem az éjszakai levegő balzsamos illatát, felpezsdült a vérem. Tudtam, semmi sincs, ami megakadályozhatna abban, hogy portyára induljak. Sosem tudtam előre, hogy mi lesz a vadászat vége: egy új szerelem-e vagy valami jóféle zsákmány. Elmondhatatlan érzés csatangolni a csillagok fényénél, az érzékekre támaszkodva bolyongani, az ösztöneimet követni. Mert az ösztöneim hihetetlenül kifinomultak! Pontosan tudják, mikor kell indulni, és mikor hazatérni. A látásom egyedülállóan kiváló, a hallásom már sok veszélytől megmentett. A járásom pedig közmondásosan nesztelen. Úgy surranok, akár az árnyék.

Szóval, sokat kóboroltam, mert a SZABADSÁG mindennél fontosabb számomra. Nem tűröm a köteléket, szeretem azt tenni, ami jólesik. De azért az otthonomat is szeretem – és mindig visszatérek.

Néha csak napok elteltével, néha egy hétig kóboroltam, de valami mindig hazahozott. Talán, mert megszerettem az embereket, akikkel együtt élek. Igyekeztek a kedvemben járni, finom falatokkal etettek, puha hálóhelyről gondoskodtak. Én meg nem akartam elrontani az örömüket, hát hízelegtem nekik, nagyokat doromboltam. Hagytam, hadd simogassák a puha bundámat.

Igaz, nem mindig fogadtak kitörő örömmel, főleg, mikor vérző füllel, sántikálva tértem meg. Mit tudhatják persze, micsoda gyönyörűség az, a többi kandúr fölé kerekedni, és elnyerni a környék legszebb nőstényének a kegyeit! A legjobbnak lenni a jók között! Mindig ellátták a sebeimet, türelmesen kivárták, hogy felépüljek. Hagytam, hadd higgyék, hogy ők gyógyítottak meg. És hát, hogy őszinte legyek, néha jól jött, hogy olyan gondoskodóak. Főként, mikor kificamodott a mellső lábam. Az sem volt egyszerű, amikor új lakója lett az udvarnak. Egy bohókás, ostoba kis állat, amelyik csak annyit tudott a világról, hogy ami mozog, azzal játszani kell. Emberes munka volt leszoktatni róla, hogy rágható játéknak tekintsen. Teljesen sohasem sikerült, mert még most is megharapdál. Pedig az évek során óriásira nőtt. Annyi hasznom van belőle, hogy a többi kandúr a környékre sem mer jönni. Mostanában meg kifejezetten szeretek mellette aludni. Jó meleg a bundája.

Mondom, már sok telet megéltem. 

Ez lesz az utolsó. Tudom, mint ahogy minden élőlény tudja, ha elérkezik az ideje. Mert mindennek szabott ideje van. Ezt az emberektől hallottam, ők szokták mondogatni. Szabott ideje van a játszásnak, a szerelemnek, a portyáknak, és szabott ideje van a halálnak. Szép élet volt. Egy kicsit sajnálom az embereket. Ki fogja őket reggel ébreszteni? Ki vigyáz erre a nagy behemót állatra, hogy el ne kanászodjon? 

Megyek, lefekszem. Puha ez a párna, kényelmes a kosár. Valami ünnep van ma, mert többen vannak, mint máskor. Azt hallottam, születést ünnepelnek. Én meg elmegyek…

Ollé Katalin