Hetvenéves az Új Nő, 1952-ben indult hetilapként, s a legeldugottabb magyar falvakba is eljutott.
Zsebik Sarolta nevét a régi Nő olvasói jól ismerik. Nemrégiben megírta élete történetét, abból közlünk egy részletet.
Én annyira kedveltem az újságírói munkámat, hogy akkor is csináltam volna, ha nem fizetnek érte. Szerettem az emberek között lenni, mindig más tájakat megismerni, nagyszerű lányokkal és asszonyokkal találkozni, segíteni rajtuk. Reggel négy órakor Nagy Laci fényképész kollégámmal már a szövetkezet istállójában kezdtük, hogy lássuk, hogy néz ki a fejőnő egy napja...
Vagy Könözsi Istvánnal traktorra ültünk, s indultunk a hegyre: míg én a facsemetéket ültető asszonyokkal beszélgettem, addig ő fényképezett. Együtt görnyedtem a fóliák alatt az asszonyokkal, akik megosztották velem az örömüket és a bánatukat.
Riportjaim nem az íróasztal mellett készültek, hanem kint a terepen. Azért is voltak annyira olvasottak, mert emberekről szóltak, embereknek.
Részt vettem országos konferenciákon, ahol a dolgozó nőket munkájukért elismerésben részesítették. Négyszer abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy jelen lehettem a prágai várban rendezett országos nőnapi ünnepségen. Összesen kétszáz nő kapott erre meghívót Szlovákiából és Csehországból... Minden járásból kiválasztottak egyvalakit, aki az előző évben a legjobb teljesítményt nyújtotta a munkahelyén, egy gyárban, szövetkezetben vagy akár iskolában, a tudományban, az iskolaügyben.
Tíz autóbusz szállította a vendégeket a Nőszövetség Központi Bizottságának épületétől a várig. Az autóbuszok dudálva járták a várost, a járdán az emberek vidáman integettek, ezen a napon mindenki a nőket köszöntötte. A várban az ország legfőbb képviselői, beleértve a köztársasági elnököt is, fogadták az ország lányait és asszonyait. Egyszer meghívót kaptam Nyitrára, ahol kétnapos országos mezőgazdasági találkozót rendeztek, Szövetkezeti elnökök és az állami gazdaságok igazgatói vettek rajta részt Szlovákia minden tájáról.
Én kissé késve érkeztem, a teremben már vagy háromszáz ember hallgatta a beszámolót. Az újságíróknak fenntartott asztalok a helyiség végében voltak. Nem akartam végigvonulni a termen, így lehuppantam a legközelebbi üres székre, a küldöttek közé.
Gyorsan elővettem a füzetemet, és jegyzetelni kezdtem. Pár perc múlva felemeltem a fejemet, és összeakadt a tekintetem a szemben ülő asztaltárssal. Negyven év alatt lehetett, de markáns szakálla tekintélyt diktált.
Szeméből huncut fény áradt. Kölcsönös rokonszenv – gondoltam magamban. Fél óra múlva a férfi átcsúsztatott egy cédulát az asztal fölött. Azt kérdezte, melyik szövetkezettől vagyok. Visszaírtam, hogy egyiktől sem. Elmosolyodott.
A szünetben megismerkedtünk. Mezőgazdasági mérnök, állattenyésztő, Dankó Ferencnek hívták. Hosszú beszélgetésre nem kerülhetett sor, mert sok volt a teremben az ismerős, mindenkivel szót kellett váltani. De annyit megtudtam még róla, hogy egy Kassa melletti nagy szövetkezetnek az elnöke. Aztán elkeveredtünk a tömegben. Vacsorára menet leadtam a szobakulcsot a recepción, mire a szolgálatos rám szólt:
– Vendége van. Ott várja a sarokban.
Odanézek, és megdöbbenve látom, hogy a férjem az.
– Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve.
– Gondoltam, megnézlek.
– Örülök neked! – mondtam lelkesen. – Gyere, vacsorázzunk együtt, s utána beülhetünk a bárba. Úgyis már régen táncoltunk...
De a férjem csak a fejét rázta, nincs ilyesmire ideje, s pár mondat után egyedül hagyott. Én csak meresztettem a szemem. Újságírói gyakorlatom alatt egyetlenegyszer fordult elő, jó pár évvel azelőtt, hogy ugyanígy váratlanul megjelent a hotelben, ahol megszálltam. Amikor meggyőződött arról, hogy a kolléganőmmel vagyok, máris továbbállt. Nem értettem, mi történik. Talán féltékeny? Annak örültem volna, mert ez azt jelenti, hogy még jelentek számára valamit. Idővel kiderült, hogy a munkahelyi szeretője Nyitrán lakott, hozzá sietett. Én csak megálló voltam.
Szomorúan ültem le az asztalhoz, ahol egy jó ismerősöm, a szülőfalum szövetkezeti elnöke ült. Vacsora után meginvitált a bárba. Elfogadtam a meghívást, ha már a férjem faképnél hagyott. Kétszemélyes asztalhoz ültünk. Már vagy kétszer táncoltunk, amikor láttam, hogy a rokonszenves szakállas férfi megjelent az ajtóban. Ülőhely már nem volt, ezért a bárpultnál állt meg. Végignézett a termen, és megakadt rajtam a szeme. Felkért a következő táncra. Utána a bárpulthoz invitált, de én nem fogadtam el meghívását, nem tartottam illendőnek. Holott szívem szerint elbeszélgettem volna vele.
Másnap a szünetben még összefutottunk. Megígértem neki, hogy egyszer biztosan elmegyek megnézni a szövetkezetét, amiről olyan lelkesen beszélt. Erre hónapok múlva került csak sor. Felejthetetlen találkozás volt. Vonattal utaztam Kassára, ott várt rám autóval. Ebédre vitt, gáláns úriember módjára viselkedett. Később megtudtam, hogy ez a vérében volt, mert az ősei nemesemberek voltak. Mindenről tudtunk beszélni, mezőgazdaságról, történelemről, kultúráról. Csak magándolgokról nem. Csupán annyit árult el, hogy nős, és van két fia. Ezzel számomra véget ért az, ami el sem kezdődött.
A nyolcvanas évek közepén már csaknem huszonöt éves újságírói gyakorlattal rendelkeztem. Ez idő alatt nagyon sok dél-szlovákiai szövetkezetben jártam, a magyarlakta területen kevés olyan mezőgazdasági vagy ipari üzem volt, ahol nem fordultam volna meg. És írtam. Kommentárokat, interjúkat, glosszát vagy csak egyszerű jegyzetet; és rengeteg termelési riportot, mert így nevezték ezt a műfajt.
Mert a téma az utcán hevert, csak le kellett érte hajolni. Szerettem a munkámat. Rendszeresen eljártam a sajtótájékoztatókra, értekezletekre, konferenciákra.
1985. január elsejével kineveztek szerkesztőségi titkárnak. Nem igazán örültem neki, mert ez azt jelentette, hogy többé nem tájolhatok. Én terveztem meg és állítottam össze a következő lapszámot, betábláztam az újságírók szolgálati útjait, tartottam a kapcsolatot a nyomdával. Mindez rendben is lett volna, csak emellett kevés idő – jóformán semennyi – nem jutott az írásra. 1987-ben Prágában kezdődött egy hároméves nemzetközi képzés, ahol fényképészetre, tördelésre tanítottak bennünket. Nos, ezt mintha nekem találták volna ki, szerkesztőségi titkárként olyan szükségem volt rá, mint egy falat kenyérre. Végre valami, aminek hasznát vehetem...
Persze, minden prágai utamról cikket kellett hoznom. Interjúkat készítettem neves cseh színésznőkkel, írtam egy szépséges toaletteket készítő kisüzemről, kitüntetett textil-munkásnőkről, prágai érdekességekről...
Így érkeztünk el 1989 novemberéig, a bársonyos forradalomig. December 4-én még eljutottam a szövetkezetek IX. országos kongresszusára. Prága ekkor már a feje tetején állt. A városra nem lehetett ráismerni. Minden kirakatban, oszlopon feliratok, felhívások, tiltások. Tüntetések a tereken, gyülekezéseket lehetett látni minden utcasarkon. A szerkesztőségben nagy csalódás ért. Azok a párttagok, akik addig a legjobban verték a mellüket, és hűen követték a párt utasításait, elsőként adták vissza a pártigazolványukat. Csak ámultam és bámultam, hogy képesek ilyen köpönyegforgatásra.
A lapkiadó igazgatójának mennie kellett. Helyére olyan ember került, aki kerek perec kijelentette: a magyarokkal nem fogunk dolgozni, magyar lapokra nincs szükségünk. És a Nő szerkesztőségének összes dolgozója 1990. december 31-ével felmondást kapott. Vagyis megszűnt az a hetilap, amelyik negyven éven keresztül szolgálta és szórakoztatta a Szlovákia magyarlakta területein élő nőket, családokat.
Összeomlott a kis világom, ami nekem a mindenséget jelentette. Nekem a Nő hetilap huszonöt éven át nem csupán a munkahelyem volt: úgy tekintettem rá, mint a gyermekemre. Levelezőként kezdtem, fokozatosan hágtam fel a ranglétrán, míg végül kineveztek „megbízott főszerkesztőnek”. Nem voltam párttag, így többre nem vihettem. Az olvasóért éltem, számomra ma is az a legnagyobb elismerés, hogy még harminc év eltelte után is találkozom olyan olvasókkal, akik még emlékeznek a nevemre és a riportjaimra...
