Morvay Nelli (55) a komáromi Csillagerőd mosolygós arca: közönségkapcsolati menedzser. Bátor ember, aki nem rest az álmai után szaladni. Kétszer is pályát módosított, miután gyermekei kirepültek a fészekből. Harkányban volt idegenvezető, majd szállodát menedzselt. Hogy kell ilyen bravúrt véghez vinni? Ilyesmiket kérdeztünk tőle.
– Valaki azt gondolná, hogy mindenki ismeri az álmait. Ehhez képest nem mindenki tudja, hogy milyen erősségei vannak. Kamaszkorában milyen álmai voltak?
Morvay Nelli
– Kolozsnémán születtem, gyönyörű gyerekkorom volt. A falut csodálatos emberek lakják, már a harmincas években több mint 30 érettségizett ember élt itt, míg a nagy gazdafalukban alig akadt. Tudjuk, hogy a régi Csallóköz szigetekre tagolódott, még a gyerekek is csónakon jártak iskolába. Dédnagyapám is révkalauz volt, büszke vagyok az őseimre. Apám Medvéről érkezett, ő beházasodott Kolozsnémára: az 50-es években áramosították a falut, akkor ismerkedett meg az anyámmal. Van egy nővérem, igazából neki köszönhetem, hogy az idegenvezetésben – vagyis a turizmusban – megtaláltam magam. Ő 1978-tól Prágában él, ott járt egyetemre tolmács és műfordító szakra.
– Első karrierváltása tehát az idegenvezetéshez kötődik. Honnan ment hova?
– Jaj, ezt én nem mondanám karriernek. Csak mentem a vezérlő csillagom után! Érettségi után mindjárt férjhez mentem, 26 éves voltam, mikor elváltam. Fiatalkori szerelem volt. Mikor másodszor férjhez mentem, még csak 33 voltam. Olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem rá. A hajógyárban helyezkedtem el, a bérelszámolók keze alá dolgoztam, később a trafóállomásra kerültem. Szerettem ott, és engem is szerettek. Szokványos női sors volt az enyém.
– Akkor mégis honnan jött az ötlet a váltáshoz?
– Még a hajógyárban dolgoztam, mikor hívott a testvérem, aki akkoriban egy prágai utazási irodát vezetett, hogy ki tudnám-e segíteni. Két hét múlva vendégdömping lesz, és szüksége volna egy józan emberre. Én koordináltam az idegenvezetőket. Nagyon megtetszett a pörgős légkör, a munka változékonysága: kinyílt előttem egy új kapu. Akkor már a lányaim felnőttek – a férjemnek is van egy lánya az előző házasságából, ahogy nekem is.
Miután hazajöttem, elvégeztem egy idegenvezetői képzést Dunaszerdahelyen, s időnként visszajártam Prágába. Az egyik iroda leszerződtetett idegenvezetőnek a magyar csoportjaihoz.
– A többi napon ütötte a kártyát, s délután háromig az irodában ült? Hol tanulta ki az idegenvezetést?
– A nővérem kitalálta, hogy útközben csatlakozzam be a magyar csoportjaihoz. Az M1-esen fölszálltam a buszra, mentem velük Prágába, s ott tanultam tőle a szakmát. Ittam minden szavát.
– Harkány hogy került a képbe?
– A végén az iroda tulajdonosa tett egy állásajánlatot: nem helyettesíteném-e a telepített idegenvezetőjét Harkányban? Gondolom, jól jött nekik, hogy ismerem a cseh mentalitást és a szláv nyelveket. Szüleim rajongtak Harkányért, és én is jártam már ott többször. Hat hétre szólt volna a munka, végül egy hónapot vállaltam be. Úgy voltam vele, ha kézen állva is, de végigcsinálom. Kihívásnak éreztem, és én szeretek helytállni. Három nap után már tudtam, hogy a helyemen vagyok, ezt nekem találták ki. Imádtam a vele járó pezsgést, hogy új helyzetek jöttek, melyekben mindig fel kellett találni magamat.
– Azt mondta, szokványos élete volt. Nálunk nem szokványos, hogy a feleség ingázzon messzire a munka miatt. Mit szólt ehhez a férj?
– Tíz évig húsvétkor mindig leköltöztem Harkányba, október közepén pedig jöttem haza. A férjem minden második hétvégén meglátogatott, három-négy napig együtt voltunk. Novemberben és decemberben még volt pár csoportom, viszont a január-február-március az enyém, vagyis a miénk volt. Ekkor volt alkalmam feltöltődni, a családdal lenni.
– A férje mivel foglalkozik?
– Ólomüvegezik. Szerelem ez nála. Igazából Krisztina, a lánya tanulta Gútán, de végül ő szeretett bele, miután épített egy ólomüvegező műhelyt. Előtte ő is a hajógyárban dolgozott, ott ismerkedtünk meg. Úgy gondolom, hogy jó férjem van, mert ha nem állt volna ki teljes mellszélességgel mellettem, akkor most nem beszélgetünk. Ő segített abban, hogy örömteli életet éljek, s kiteljesedjek. Az, hogy valaki már túl van egy koron, családja van, még nem azt jelenti, hogy passzívnak kell maradnia. Ha boldogok akarunk lenni a munkánkban, arra is időt kell fordítani: a boldogságunkra időt kell áldozni. Nagy szerencsém volt a szüleimmel is, tőlük is rengeteg támogatást kaptunk a nővéremmel. Elfogadták, hogy másfelé vitt az utunk, nem maradtunk otthon. A testvérem a rendszerváltás után szinkrontolmács volt a csehszlovák parlamentben, majd tíz évig Spanyolországban élt. Engem is többször meglátogattak Harkányban, büszkék voltak ránk. S azt hiszem, ez így van jól.
– Sokan gondolkodnak azon, hogy szakmát váltanának, de megtorpannak. Mire van ehhez szükség? Lendületre?
– Valóban új fejezetet kell kezdeni. Sokan mondják: mást szeretnék csinálni, de már nem akarok tanulni. Az ember szeret a komfortzónáján belül maradni. De aki szenvedéllyel éli az életét, és sokat dolgozik érte, annak meg is lesz a jutalma. Én nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, szervezkedni; akár csak megszervezni a család életét. A mai napig széles rokonságot tartok.
A Csillagerőd terme
– Ezek szerint tud egyszerre sokfelé figyelni?
– Így van. Mindig azt mondom, hogy én vagyok az, akinek a kezében összefutnak a szálak.
– Mikor Harkányba került, nyelvet nem váltott, de országot igen. Miben volt más a közeg?
– Ahogy a Tenkes hegyen átmegyünk, onnan már a Balkán kezdődik, és ez meglátszik a mentalitáson is. Az emberek harsányak, lazábbak, mint mi vagyunk. És a stressz is sokkal kevesebb, nem rágódnak mindenen. Érdekesmód sokaknak kitelepített felmenőik vannak innen, Kamocsáról, Farkasdról.
Megesett, hogy beszélgetünk, s kérdi a hölgy: Honnan vagy? Szlovák Komáromból? Az én szüleim meg Negyedről... A mai napig meghallják az akcentust, és arra ugranak. Nagyon jól éreztem ott magam, rengeteg barátot szereztem.
– Turizmusban dolgozni azt is jelenti, hogy a kellemetlen helyzetekben is helyt kell állni...
– Ha én most mesélni kezdenénk, akkor éjfélig itt ülnénk. Voltak vidám, de szomorú történeteink is. Például az egyik hölgy rosszul lett hazaindulás előtt fél órával. Mindjárt mondtam az ápolónak a gyógyfürdőben, hogy ez nem agyvérzés. Hívjuk a mentőt! Én csak este mentem be utána, mert tudtam, hamarabb nem lesz eredmény. S az orvos ott közölte, meg kellene mondani a hölgynek, hogy agydaganata van.
– Jaj!
– Sőt, nem egy, hanem kettő. Az említett vendég szaunázott, s a nagy melegben epilepsziás rohamokat kapott. Igazság szerint minden osztályt bejártam a vendégekkel, egyedül a szülészeten nem voltam.
A firenzei Paradicsomkapu másolata
– Harkányban szállodaigazgató is volt. Nem sok ennél stresszesebb munka van, hisz a vendégnek mindig igaza van. Vagy nincs igazam?
– A cseh utazási iroda, amelyiknél dolgoztam, 2014-ben megvett egy ötvenfős hotelt, s annak én lettem a menedzsere. Az utasszervezést Csehországban végezték, tehát továbbra is csehekkel dolgoztam. Imádtam minden percét, pedig nem volt mindig méznyalás.
– Harkány azért nem a szomszédban van...
– Nem bizony! 300 kilométer autópályán. A járvány aztán átírt mindent, az én életemet is. 2020-ban két hónapig voltunk nyitva. A cseh turisták nem jöttek, mert nem jöhettek, így én is otthonról szervezkedtem. Aztán jött a 2021-es év, és már látszott, hogy a helyzet nem fog javulni, sőt még rosszabb lesz. S ekkor beregisztráltam egy álláskereső oldalra. Beírtam, hogy mit szeretnék, mit tudok. Tehát hogy mit nyújtok, s mit várok?
Életemben ilyet nem csináltam, én nem a Z generáció tagja vagyok, 67-ben születtem. Mindegy, kidobta a gép, hogy Komáromban, a Monostori erődbe kulturális asszisztenst keresnek. S akkor behívtak interjúra...
– Hogy néz ki egy ilyen meghallgatás?
– A mostani főnöknőm volt az interjúvezető. Megkért, hogy beszéljek magamról, és arról, hogy mit csináltam Harkányban. Ránéztem az órára: Mennyi ideje van? Mert én erről bármennyit... Egy óra után félbeszakított, hogy itt a következő. De jöjjek vissza nyugodtan, s nézzem meg, hogyan dolgozik egy tárlatvezető. A végén kiderült, hogy intézményvezetői munkakört ajánlanak. Tavaly nyár elején álltam be. Októberben aztán megnyitotta kapuit afelújított Csillagerőd, amelyik a Monostori erőddel egy igazgatóság alatt üzemel, s azóta itt is vagyok.
– Mit tud elmondani róla?
– A Csillagerőd nekem a jutalom, a megvalósult álom! Érdemes volt kilépni a komfortzónámból. Nem lehet megszokni azt a gyönyörű látványt, amely minden alkalommal fogad, mikor belépek ide! Mintha a Louvre-ban sétálnánk, egyszerre könnyed és monumentális. A Csillagerőd a három erőd egyike Dél-Komáromban, az Öregvár védelmére építették.
– Egy lélegzetelállító gipszszoborgyűjteménynek ad otthont az erődítmény. Ez honnan származik?
– A szobrokat még 1869-ben kezdte gyűjteni a Nemzeti Múzeum igazgatója, akkoriban az összes európai múzeum ezt tette. Még nem volt turizmus, az emberek nem tudtak utazni, így aztán gipszmásolatokat készítettek a leghíresebb szobrokról, hogy megcsodálhassák azokat. Később a múzeumok áttértek az eredeti műtárgyak gyűjtésére, de ezeket, hála Istennek, nem semmisítették meg... Gyönyörűséges a múlt! Minden szobornak fémváz van a belsejében, és arra van ráépítve a gipsz.
– Kinek ajánlja a kiállítást? S minden más rendezvényüket, hisz most éppen a hadijátékokra siet...
– Mindenkinek. Hisz itt testközelből láthatunk olyan alkotásokat, amilyeneket, hogy megnézhessünk, több száz vagy ezer kilométert kellene utaznunk. Továbbá, van idő őket közelről megfigyelni, amire például egy túlzsúfolt olasz múzeumban nincs lehetőség. Szívesen várunk minden érdeklődőt!
Nelli kedvencei
A Csillagerőd a Duna és a Vág összefolyásával szemben helyezkedik el. A 2013-as árvizet követően – amikor a töltést meghosszabbították – került a figyelem középpontjába.
Két évvel később vette kezdetét a felújítás, sőt új pavilon is épült az erődben.
(© Liget Budapest Projekt)
Colleoni lovas szobrának – mely 11,5 méter magas és 7 tonnát nyom – az az érdekessége, hogy lovas és ló máshol is van másolatban Európában. De talapzattal együtt csak itt, a Csillagerődben.
Szeretem a könyveket, a selyemkendőt...
...és a szép porcelánt...
