„Június elseje az én napom!” – mondta nekem az egyik kedves barátnőm a hétvégén. Ő egy húszas évei végén járó, kedves, vidám természetű, felelősségteljes ember. Elgondolkodtam a mondatán, és rádöbbentem, hogy manapság olyan kevesen mernek játékosak, önfeledtek, huncutak, gyermeki lelkületűek lenni. Pedig erre mindnyájunknak szüksége van.
Eszembe jutott, hogy milyen régen ültem hintában, és élveztem a repülést, ami mindig a szabadság érzetét nyújtotta nekem. Az volt a legjobb, ha minél magasabbra „szálltam”. Gyerekként sokat hintáztunk a játszótéren, a barátokkal bújócskáztunk az utcában, és fogócskáztunk a buszmegálló körül. Bicajokra pattantunk, és a faluban róttuk a köröket. Ilyenkor már érett a korai cseresznye, és mentünk szedni a határba. Addig „legeltünk” a fákon, míg a csősz el nem kergetett minket. Élveztük a gyerekkor minden egyes percét. Nem voltunk mi rosszak, csak épp gyerekek, akik nem a sarokban ültek, hanem élvezték az életet, a szabadságot, az önfeledt, gondtalan életet. És ez így volt jó.
Boldog vagyok, hogy nekünk még számítógép, telefon, tablet-, Facebook- és google-mentes gyerekkorunk volt. Jó időben kint játszottunk, a nyári szünetben csak ebédre és sötétedéskor jártunk haza. Közösségben voltunk, és ha netán valamin összevesztünk, fél óra múlva már újból barátok voltunk. Ilyen volt a gyerekkorom, amire szívesen emlékezem.
Akkor még nem kellett fejünkbe tartani, hogy minden számlát időben kifizessünk, hetente kitakarítsuk a lakást, nem voltak határidők és kötelességek. Na, nem az gondolom, hogy ezeket mind felejtsük el. Fontos, hogy felelősségteljesek legyünk, de emellett azért megengedhetjük magunknak, hogy a gyermeki lelkületünk is teret kapjon.
Ha meglátunk egy hintát, kipróbálhatjuk. Ha szeretjük a nyalókát vagy épp a gumicukrot, akkor lepjük meg magunkat. Néha feledkezzünk meg a világ nagy bajairól, a problémáinkról, a kötelességeinkről. Merjünk kiszabadulni a gátló tényezők alól, és merjünk gyerekek lenni!
Ando Krisztina
