Cikkünkben olyan magyarországi magyarokat faggattunk az itteni életükről, akik több-kevesebb ideje költöztek a Csallóközbe. Hogyan látják a magyarországi, illetve a felvidéki magyarokat? Erről meséltek az Új Nőnek. Aki faggatta őket: Varga Virág, aki szintén idetelepült magyar.
Varga Virág a kolléganőnk, és Mosonmagyaróvárról költözött a Felvidékre. Párjával Győrben ismerkedtek meg, mindketten zenét tanultak. A szerelem szárnyán repült át a Csallóközbe.
Varga Virág
– Lassan két éve élek itt – kezdi. – Amikor először került szóba a kiköltözés gondolata, bevallom, sok fenntartás felvillant az agyamban. Rendben, hogy magyarok is élnek itt, de mi lesz, ha valamit el kell intézni, és szlovákul kell megszólalnom? Egyáltalán: hogy fogok eligazodni? Hiszen ez mégiscsak egy másik ország! A kiköltözéssel idegen nyelvi közegbe csöppenek. Hamar kiderült, hogy felesleges volt aggodalmaskodnom: a hivatalokban sokan beszélnek magyarul, és az itt töltött két év alatt talán egyszer akadtam össze olyan bolti eladóval, aki csak szlovákul volt hajlandó megszólalni. A magyarországiaknak fogalmuk sincs a felvidéki valóságról, míg saját bőrükön nem tapasztalják a kisebbségi létet. Magyarországon sajnos egyáltalán nincs köztudatban az, hogy itt, a Csallóközben főleg magyarok élnek! Van valamiféle sejtelmük a határon túli magyarságról, de ha ez a téma kerül szóba, akkor Erdély az első, ami megjelenik a gondolataikban. Magyarországon természetes, hogy magyarok vagyunk, és nem is gondolunk erre. Nem kell azért küzdenünk, hogy magyarul is legyenek helységnévtábláink, hogy magyarul intézhessük a közügyeket, és az is természetes számunkra, hogy szabadon énekelhetjük a himnuszunkat. A felvidékiek minden egyes nap találkoznak azzal, hogy ők nem államalkotó nemzet. S a többség tudatosítja: ha összetartó közösségként nem tartják fenn a magyarságukat (ha nem őrzik meg a magyar hagyományokat és a nyelvüket), akkor menthetetlenül elbuknak a többséggel szemben. Az összetartásuk, az egymáshoz való hozzáállásuk, a figyelmük egymással szemben talán ebből is fakad. Csak ismételni tudom azt, amit interjúalanyaim is egységesen, egybehangzóan (és egymástól teljesen függetlenül!) észrevettek: a felvidékieknek példás a vendégszeretetük és emberségesebbek, figyelmesebbek egymás iránt, mint mi odahaza.
A következőkben három interjún keresztül igyekszünk feltárni, hogy mi is a különbség a magyarországi és a felvidéki magyarok között. A figyelmességről Serman Gábor mesélt; a munkahelyi kapcsolatokról Szabadai Zoltánt kérdeztük; az iskolaváltásról pedig Barnabás, Titusz és édesanyjuk, Angéla igyekeztek hiteles képet festeni nekünk!
Szép házban, két fiúval
Serman Gábor kétéves kisfiával és feleségével, Lindával érkezik a találkozóra. A kisfiúból csak úgy süt az elevenség. Gábor Sárvárról származik, szülei, rokonai a mai napig ott élnek. Gábor és párja Dunaszerdahelyen élnek egy gyönyörű házban, és nemrég született meg a másik fiuk.
– Sok magyarországi, bár nincs messze a határ, sosem jut el a Felvidékre… Mi az oka annak, hogy a Csallóközbe költözött?
– Fiatalabb koromban Budapestre jártunk hétvégente szórakozni. A barátaim ott mutattak be a jelenlegi feleségemnek, Lindának. Elkezdtünk találkozgatni, és jó darabig nem is tudtam róla, hogy kisebbségi magyar, mert már olyan sokáig élt Budapesten. Amikor komolyabbra fordult a dolog, elkezdtünk gondolkozni, hogy hol szeretnénk letelepedni. Én Bécsben dolgozom víz-és fűtésszerelőként, s a közelség miatt Dunaszerdahelyre esett a választásunk, Lindának ugyanis itt él a családja.
– Mi volt az első különbség, amit észrevett a magyarországi és a felvidéki magyarok között?
– Legelsőként az emberségességet szeretném kiemelni. Az itteniek sokkal jobban odafigyelnek a körülöttük élőkre, és a gyerekekre. Itt akárhová bemegyünk: kávéházba, étterembe, mindenkinek van egy jó szava, kedves megjegyzése a gyerekekhez. Segítőkészebbek is az emberek: Magyarországon, ha valakitől útbaigazítást kérsz, ne csodálkozz, ha az ellenkező irányba küld el. Itt azért nem szúrják hátba egymást az emberek.
Serman Gábor és Linda kisfiukkal
– Miben más az itteniek attitűdje, hozzáállásuk a mindennapokhoz?
– Sárváron sok barátom volt, akikkel rendszeresen összejártunk, és szinte mindegyikük megígérte, hogy a házépítésnél majd besegítenek. Meg persze meg is látogatnak minket. Bár mindössze 120 kilométernyi távolságról beszélünk, talán egy vagy két ismerősöm volt, aki eljött pár találkozóra… Víz- és fűtésszerelőként dolgozom, Sárváron meg a környéken lakó barátoknak mindig segítettem, amikor éppen csak a zuhanyzót vagy a fűtésrendszert kellett felújítani. Ebből alig kaptam valamit vissza. És szerintem ez jellemző a magyarországi magyarokra: ha megkapták, amit szerettek volna, akkor el is felejtik az embert.
– Mit szeret legjobban a Csallóközben?
– Az emberek nagyon közvetlenek! A magyarországiak tartózkodók, bizalmatlanok, és kevésbé tartják fontosnak az emberi kapcsolatokat. Érdekvezéreltek: mindig a saját érdekük után mennek. Itt az emberek hagynak időt arra, hogy a másikkal beszélgessenek, összejöjjenek egy sör meg egy jó ebéd mellett. A csallóköziek nyitottak, megértőek. Szerintem ez abból eredhet, hogy nekik szinte mindennap valamilyen szinten meg kell küzdeniük azzal, hogy fennmaradjanak magyar közösségként. És ezt máshogy nem lehet, csakis úgy, ha összetartanak, és tudatosan keresik egymás társaságát, segítik egymást és megbíznak egymásban. Véleményem szerint ők az igazi magyarok! A magyarországiaknak ez természetes, és nem foglalkoznak vele. Igazából jelentéktelen számukra, hogy melyik nemzethez is tartoznak.
Magyarországon egyáltalán nincs köztudatban az, hogy Szlovákiában a déli részeken főleg magyarok élnek! Van valamiféle sejtelmünk a határon túli magyarságról, de ha ez a téma kerül szóba, akkor Erdély az első, ami az eszünkbe jut.
– Mennyire érezte akadálynak a nyelvet? Ahhoz például, hogy valaki munkát kapjon a lakhelyén, kis nyelvtudás elengedhetetlen.
– Az ügyintézéssel nincs gondom, hiszen többnyire azért mindenhol magyarul beszélnek, és szerencsére segítőkészek a hivatalokban. Igazság szerint nem nagyon szerettem volna itt dolgozni, nem csak amiatt, hogy nem tudok szlovákul. Bécsben még mindig több babért le lehet aratni, nagyon vonzóak a pótlékok. Ha valaki becsületesen szeretné vezetni a vállalkozását, otthon megfullad a sok adótól. Ebből a szempontból is nagyon szeretek itt lenni: Szlovákiában nincs minden agyonszabályozva. Az állam itt még nem szól bele annyira az emberek magánéletébe, hogy még azt is meg akarja mondani, hogy hány négyzetméteres lehet a szoba. Szakemberként itt megcsinálhatom a fűtésrendszert a házamban anélkül, hogy hónapokig kelljen várnom az engedélyre.
– Milyen gyakran jár haza Sárvárra?
– Nem szeretnénk visszamenni semmiképpen sem. A kapcsolataim, a családom, a barátok már inkább ide kötnek. Nagyon szeretem, hogy az emberek itt összejönnek és megünneplik a hagyományos ünnepeket, fenntartják a népszokásokat. Őrzik a hagyományokat!
– Mit tanácsolna a magyarországi magyaroknak? Mit lenne érdemes átvenni az itteniektől?
– Mindent! (nevet) Hogy nem kellenek különleges alkalmak, apropók egy jó beszélgetéshez. Elég csak annyi, hogy szeressünk összejönni, enni-inni egyet, és együtt lenni. Érdemes lenne átvenni az itteniek humorhoz való hozzáállását! Tapasztalatom szerint itt mindenkinek jó kedve van, még annak is, akinek nincs! Talán amiatt, hogy többet is viccelnek. Egyszóval: nem ártana, ha a hazaiak kicsit visszatérnének az emberséges, összetartó közösség példájához. Kicsit jobban odafigyelnének egymásra!
Itt az emberek hagynak időt arra, hogy a másikkal beszélgessenek, összejöjjenek egy sör meg egy jó ebéd mellett. És sokkal nyitottabbak, megértőbbek. Szerintem ez abból eredhet, hogy a felvidékieknek szinte minden nap meg kell küzdeniük azzal, hogy fennmaradjanak magyarként.
Cégkultúrát tekintve rugalmasak
Szabadai Zoltánt a szerelem mellett a munka is Dunaszerdahelyhez köti. Egy lifteket gyártó multicégnél dolgozik mérnökségi és minőségbiztosítási projektek vezetőjeként. „Multikulti” munkahelye okán egészen más perspektívából szemléli az anyaországiak és a kisebbségiek közti különbségeket.
– Oroszlányban nőttem fel, majd sokáig Győrben laktam. Ott is dolgoztam egészen három évvel ezelőttig. Az első munkám Komáromhoz kötött, ahova sok magyar járt át a szlovák oldalról dolgozni: ott találkoztam először kisebbségi kollégákkal, majd később Dunaszerdahelyen találkoztam a párommal. A legelső, ami feltűnt a kisebbségi magyarokkal kapcsolatban, az a nyitottság. Közvetlenebbül kommunikálnak, és nagyon vendégszeretők, kedvesek.
Szabadai Zoltán
– Hogyan jellemezné pontosabban ezt a nyitottságot? Miben nyilvánul meg a vendégszeretet?
– Szeretnek például sok mindent megünnepelni, és fontosnak tartják, hogy ilyen alkalmakkor mindenki együtt legyen, aki számukra fontos. Minden jó a nyitottságukban gyökerezik. A párommal sokat járunk családi rendezvényekre, szinte az összes hétvégénk be van táblázva. A közvetlen kommunikációra visszatérve: sokkal egyenesebben megmondják a véleményüket, mint a magyarországiak. Ez rosszul is elsülhet, ám mindenképpen becsülendő, hogy nem tartják magukban a véleményüket. Megmondják, ha nem tetszik nekik valami.
– A munkahelyen, cégen belül milyen különbségek és hasonlóságok látszódnak?
– Éppen a minap volt egy képzésünk, ahol nekem kellett előadást tartanom. Megkönnyítette a dolgomat, hogy a felvidéki magyarokból nem kellett harapófogóval kihúzni azt, hogy mit gondolnak, hanem jelentkeztek, elmondták és kész. A másik a rugalmasság. Sokkal inkább képesek arra, hogy elfogadjanak bizonyos szabályokat a cégen belül, vagy hirtelen változtassanak. Egyszerre szabálykövetők és rugalmasak! Elfogadják, hogy „helyzet van” és irányváltás, s ezentúl másképp kell haladni, mint ahogy eddig elterveztük. A magyarországiak még jó darabig siratják a régi stratégiát: és ezzel sok idő elmegy. Az ittenieknek hatalmas a munkabírásuk, eszméletlen energiabedobással tudnak dolgozni. Viszont rendszertelenek, nem szeretnek rendszerben gondolkodni: talán ez róható fel nekik hibaként. Szóval, úgy veszem észre, hogy figyelmetlenebbül végzik el a dolgukat. Persze, sosem szabad általánosítani, és én egy maximalista munkatárs vagyok!
– A Csallóközben rengeteg tájszó fennmaradt, amelyeket sokszor csak nagyon kis térségben használnak. Egy magyarországi magyar sokszor csak pislog egy-egy szó, kifejezés hallatán…
– Igen, a párommal a mai napig tanulunk egymástól. Nála éppenséggel annyira nem jellemző a mindennapos szóhasználatban, mert négy nyelven beszél, és igyekszik odafigyelni. Sok szót nem is fordítanak át magyarra, hanem magyarosítva használják, például a botaszkit meg a tyeplákit. Ha ilyennel találkozom, igyekszem elraktározni!
Magyarország és a Felvidék között nincs nagy földrajzi távolság, a kulturális és felfogásbeli különbségeket vizsgálva viszont érdekes dolgokat fedezhetünk fel. Más az életfelfogás, a hozzáállás, a kötődési minta.
– Mennyire van szüksége a szlovák nyelv ismeretére a munkájában és a mindennapokban?
– A munkámban mondhatnám, hogy semennyire. A felvidéki kollégák legtöbbje a magyar nyelvet preferálja a cégen belül is. A mindennapi életben elég jól elboldogulok, ha nagy ritkán kifogok egy szlovák nyelvű eladót például, akkor igyekszem angolul megértetni magamat. A hivatalokban pedig alapvetően mindenkiben megvan a segítőkészség; segítenek kitölteni a nyomtatványokat. Ami számomra kicsit nehéz, hogy nagyon alapos vagyok. Szeretem elolvasni az aktuális ügyintézésre vonatkozó törvényeket, a dokumentáció menetét, és ezt a szlovák nyelv miatt itt nem, vagy csak ügyvéd segítségével tudom megtenni.
– Szlovákia fiatal ország, nincs sok törvényük. Ezért az ügyintézés sokkal egyszerűbben megy itt, mint az ezeréves Magyarországon, ahol a jogrend is ezeréves…
– Nemrég igényeltem szlovák bankkártyát, jóval gyorsabban megkaptam, mint anno a magyart. A lakásvásárlásnál szintén szerettem volna minden pontot érteni a szerződésben, utána akartam járni minden egyes cikkelynek. Alaposabbnak gondolom magam ilyen szempontból, mint az átlag, ez nem feltétlenül pozitív tulajdonság. Ez onnan is eredhet, hogy Magyarországon a legapróbb dolog is törvényileg szabályozva van, ami sokszor inkább lassítja, gátolja a mindenféle ügyintézést. Ha pedig az ember ott nem olvas utána mindennek, könnyen átvághatják a kerítés másik oldalára. A párom családja kicsit furcsállta, amikor ügyvédet fogadtam a lakásvásárláshoz, de úgy voltam vele: jobb biztosra menni.
– A magyarországi magyarok sok szempontból tudatlanok a felvidéki magyarokkal kapcsolatban. Milyennek látja a munkahelyen a felvidékiek és a magyarországiak érintkezését?
– Az átlag hajlamos arra, hogy ne vegyen tudomást arról, hogy itt is élnek magyarok. Sajnos, van olyan ismerősöm – és gondolom nem ő az egyetlen –, akinek nem tetszett, ha Győrben a bevásárlóközpontban DS meg KN jelzésű autók parkoltak.
Se védeni, se vádolni nem akarom a honfitársaimat, de nyitott szemmel kellene járnunk a világban. Mert a másik oldalról engem soha nem ért semmilyen megjegyzés, atrocitás azért, mert Magyarországról érkeztem a Felvidékre. Sőt: példás a vendégszeretetük!
– Mit tanulhatnának még a magyarországiak a felvidékiektől?
– A közösségek összetartását. Magyarországon mindenki rohan a saját dolga után. Viselkedés szempontjából elnyugatiasodtak ott az emberek, ugyanakkor gazdaságilag ezt a viselkedést semmi nem indokolja. Itt, a Felvidéken az összetartás sokkal, de sokkal fontosabb az emberek számára. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó, követendő példa mindenki számára!
Új iskolában
Ruff Angéla két nagyfiával költözött a határon túlra – őt is a szerelem repítette a Csallóközbe. Ma Nagyudvarnokban él második férjével és két fiával, Barnabással (18) és Titusszal (17). Korábban Budapesten, majd Törökbálinton laktak, de lassan hetedik éve lesz annak, hogy elhagyták Magyarországot. A fiúk még ott kezdték az általános iskolát: így az átmenet nem volt zökkenőmentes. Ám mostanra nemcsak megszokták, hanem nagyon meg is szerették az ittlétet. Barnabás a szerdahelyi magángimnázium tanulója, Titusz harmadikos a mezőgazdasági szakközépiskolában, Angi pedig kozmetikusként dolgozik Derm-A nevű stúdiójában.
Angéla: – Az első férjemmel még Budapesten éltünk, majd a gyerekek születése miatt költöztünk Törökbálintra, egy családi házba. Aztán nem ment minden jól, és elváltunk. A második férjem csallóközi: utána költöztünk a határon túlra. A fiúknak az idei az ötödik bizonyítványa itt!
Barnabás: – Kicsit fura volt az átmenet, mert én éppen a hetedik osztályt fejeztem be Magyarországon, és a nyolcadik osztályt már itt kezdtem meg. Az lett volna az utolsó évem, mivel Magyarországon nyolcadik után van a ballagás és a felvételik a középiskolába, de itt még jól jött az a plusz egy év. Főleg a szlovák nyelv miatt, hiszen abból is szükséges felvételit írni. Így másfél évem volt arra, hogy pótoljam a hiányt.
Titusz: – Én kicsit könnyebb helyzetben voltam, nekem több időm volt bepótolni a nyelvi lemaradásaimat. Persze, a szlovák nyelv ma sem az erősségem!
Ruff Angi Barnabással és Titusszal
– Magyarországon és Szlovákiában, ha nem is nagy mértékben, de különbözik az iskolarendszer. Ti láttátok, tapasztaltátok mindkettőt. Melyiket gondoljátok jobbnak?
Barnabás: – Az első és legfőbb különbség egyértelműen a szlovák nyelv bevezetése a tanrendünkbe. Be kellett pótolnunk azt a sok évet, amivel az osztálytársak előrébb jártak. Alapvetően a tanult tantárgyak ugyanazok mindkét helyen, annyi különbséggel, hogy itt másra helyezik a hangsúlyt. Magyarországon sokkal több házi feladatot kaptunk, a leckeírás kitöltötte szinte az egész délutánunkat. Itt pedig csak a fontosabb tárgyakból, mint például a matematikából és nyelvekből kaptunk írásbeli ház leckét. Erősebbek és szigorúbbak a magyar iskolák, mint az itteniek. Szóval, magasabbak a követelmények.
Angéla: – Magyarországon szorgalmazzák a tárgyi, lexikális tudást, és nagyon erős volt a matektanítás. Az itteni órák színvonala kicsit alulmaradt a versenyben. Barnabás, aki jó matekos, igényelte volna a foglalkozást. Nagyon könnyűnek találta az órákat, és egyáltalán nem tudták lekötni a figyelmét. Ugyanakkor meglepetésként ért, hogy nem kaptak annyi leckét a gyerekek, és az érdeklődésüknek megfelelően tudtak sportra és mindenféle szakkörre járni délutánonként, hiszen bőven maradt rá idejük.
– Milyen volt a pedagógusok, osztálytársak hozzáállása, amikor ideköltöztetek?
Titusz: – Igazából mindenki segítőkész volt. Az osztálytársak először furcsállották, hogy Budapestről ide költöztünk. Ám nem csináltak belőle nagy ügyet, egyszer megkérdezték, hogy honnan jöttem, aztán tudomásul vették és kész. A tanárok sokat segítettek, főleg a szlovák miatt. Volt, hogy az órán külön foglalkozott velem a tanárnő. Barnabást is átsegítették a szlovák monitoron!
Angéla: – Annak, hogy nem annyira ,,erős” az iskola: nagyon sok pozitív hozadéka van! Egyrészt, mint már említettem, a fiúknak sokkal több olyan dologra volt idejük, ami tényleg érdekelte őket. Másrészt Magyarországon első osztály óta rendszeresen kaptam a pedagógusoktól telefonhívásokat, hogy valamelyikükkel baj van; nem úgy viselkedik, nem úgy halad, ahogy kéne, nem tudja ezt vagy azt. Ilyenkor az ember megkérdőjelezi a szülői szerepét, és elbizonytalanodik a gyereke képességeiben is. Amikor Felvidékre jöttünk, néma maradt a telefon. Egy idő után én hívtam fel csodálkozva az osztályfőnököt, hogy minden rendben, nincs semmi baj a fiúkkal? Ahogy általában a csallóköziek, úgy a pedagógusok hozzáállása is más, mint a magyarországiaké. Nem azt várják el, hogy a gyerek már tudjon olvasni az iskolába kerülés előtt, nincsenek irreális elképzeléseik. Az esetlegesen felmerülő problémákat igyekeznek megoldani az iskola falain belül. Nem csak oktatnak, hanem nevelnek is!
Egyik anya sem úgy indul neki az életnek, hogy: na, a gyerekeimet egy másik országba fogom költöztetni az iskola kellős közepén. Ám úgy hiszem, ezzel megadtam nekik a lehetőséget, hogy egy emberséges és összetartóbb közösségben nőjenek fel!
– Mit gondoltok az itteni emberekről? Mennyire barátságosak, befogadók az előző osztálytársaitokhoz képest?
Barnabás: – Én már jobban szeretek itt lenni. Egészen más például elmenni itt szórakozni, mint Budapesten belevetni magad az éjszakába. Ott túl sok ember van, nem ismerik egymást, és lényegében csak egy zajos összejövetel. Itt azt szeretem nagyon, hogy mindenki ismeri egymást. Fontosabbnak tartják a beszélgetést, mint azt, hogy valami diszkóban rázzák magukat. Könnyebb és sokkal veszélytelenebb egy-egy ilyen este után a hazajutás is: ha vége a bulinak, akkor akár a bicikliúton is hazagyalogolhatok, és még úgy sincs messze.
Titusz: – Bár Dunaszerdahely nem nagyváros, ennek ellenére rengeteg lehetőség van a szórakozásra. Sokkal jobb egy kis csapattal összejönni, mint csak elvegyülni a tömegben.
– Biztosan összeakadtatok már nyelvi furcsaságokkal is…
Barnabás: – Igen, ilyen nagyon sokszor előfordult (nevet)! De mindig mondták az osztálytársaim, hogy ne azt mondjam, hogy virslit kérek, meg sültkrumplit, hanem azt, hogy párkyt, meg hranolkyt!
Nagyobb az összetartás, összetartozás érzése. Talán abból fakad, hogy a magyarországiaknak annyira egyértelmű, hogy magyarok, hogy nem is gondolnak rá. A felvidékieknek pedig majdnem mindennap „bizonyítaniuk” kell.
– Milyenek összességében a benyomások a felvidéki magyarokról? Mi az, amit nagyon szerettek a felfogásukban?
Barnabás: – Szerintem ők a tényleg fontos dolgokkal foglalkoznak, például azzal, hogy figyeljenek egymásra és beszélgessenek.
Angéla: – Kicsit ilyen összekacsintós érzés, hiszen egy idegen kultúrában kell helyt állniuk, fenntartani a magyarságukat. Jó döntésnek tartom, hogy ide jöttünk, mert bár egy anya nem úgy indul neki az életnek, hogy: na, a gyerekeimet egy másik országba fogom költöztetni az iskola kellős közepén. Ám úgy hiszem, ezzel megadtam nekik a lehetőséget, hogy egy emberséges és összetartó közösségben nőjenek fel!
Kapcsolódó írásunk: A fagyikirálynő
