Bár idén mindenki álarcot visel, kényszergúnya ez. A híres velencei álarcokról csak álmodozhatunk. Bár a hírek szerint Velence megnyitott, a híres karnevál elmarad. A füleki származású Katona Kovács Tünde és párja hosszú éveken keresztül minden februárban elzarándokoltak Velencébe, hogy elvegyüljenek a kosztümös forgatagban. Segítségükkel próbáljuk felidézni a velencei karneválok hangulatát.
A karnevál alatt Velence színes álarc mögé bújik. A Szent Márk téren gyülekezik a forgatag. A cölöpökön álló várost évente mintegy tízmillió turista keresi fel, de a legtöbb látogató a karnevál idejére érkezik. A füleki származású Tünde és férje, István több hónapon keresztül készülődtek páros jelmezekkel, hogy aztán bemutatkozzanak a legpuccosabb forgatagban.
A farsang a keresztény Európa böjt előtti ünnepe, amikor is vigassággal temetjük a telet. A farsangot minden nép más-más hagyomány szerint üli meg. A velenceiek számára a tíz napig tartó karnevál egyszerre jelmezes mulatság, időutazás, meseszerű álom és színházi előadás. Február elején Velence vonzza a turistákat, akik – ha csupán nézőként is –, de szeretnének belekóstolni a híres vigadalom „habos fánkjába”. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere! A felvonulók évszázadok óta mesébe illő ruhakölteményekkel kápráztatják el Velence utcáit. Tünde és férje, István a visszatérők közé tartoztak, akik minden évben más jelmezben parádéztak.
– Szívszerelmem a karnevál! – kezdi Tünde. – Tizenkét évvel ezelőtt jártam először Velencében. Annyira magával ragadott a hely, hogy azóta is vissza-visszatérek. Évekig Tóth Ildikó tanárkollégám szervezésében utaztunk, aki mindig jó csapatot verbuvált össze az útra. Jesolóban, a tengerparton aludtunk, ahol a fénytelen téli napok sápadtsága után feltöltődtünk a tengeri sós levegővel. Kora reggel pedig hajóra ültünk, s indultunk Velence lagúnáiba.
Alighogy kiszálltunk, máris a karneváli kavalkádban találtuk magunkat. Mintha egy másik világba csöppentünk volna! Az utcák szolgáltatták hozzá a díszletet, az ember csak leült a lépcsőkre, és ámul-bámult, fényképezett.
– A legelső utunkon egy dán busz parkolt mellettünk, és gyülekezés közben láttam, hogy a buszból kiszáll egy kosztümös alak... Ekkor esett le a tantusz, hogy a velencei karnevál nyilvános „jelmezbemutató”, és a beöltözés nem csupán az olaszok kiváltsága. Azonnal fellelkesültem, és elhatároztam, hogy én is beöltözöm. A következő évben még csak nézelődtem, aprólékosan szemügyre vettem minden jelmezt. Volt miből válogatni, mert az utcákon ott sétált Harlequin, a bohóc, az egyszemű óriás, a vámpír, a balett-táncosnő, de nagyon tetszettek a páros korhű kosztümök, a cifra ruhaköltemények is. Igazság szerint a ruha nem okozott akkora fejtörést, mint az álarc. Mivel évekig táncos-koreográfus voltam, a fellépőruháimból maradt néhány. Az egyik szolgáltatta első kosztümöm alapját. Nem tudok se szabni, se varrni, de azonnal szétszedtem a szoknyát, közben megjött az ihlet is. Megterveztem a ruhát, majd elkezdtem begyűjteni hozzá a kellékeket.
Katona Kovács Tünde
– Amikor már mindent összeszedtem, kerestem egy ügyes varrónőt. Koós Krisztinának hívják: ő vállalta a kosztüm kivitelezését. Elkészítette a ruhaalapot, amit aztán én feldíszítettem. A díszítésen sokat agyalok, mindent saját kezűleg passzintok a jelmezhez. Először csak gyűjtögetek, minden rövidáruboltban, ahol megfordulok, keresem a csillogó-villogó hozzávalókat, nyitott szemmel járok. Mondjam, hogy az előkészületek egy teljes évet vesznek igénybe?! Én kövecskeimádó vagyok, már csak azért is, mert Velencében a legszebb ruhák mind ékkővel vannak kirakva. Ezeknek persze az áruk is „mesebeli”. (Nevet.)
Általában kristálykövekkel, színes gyöngyökkel, csipkével, tüllel és marabu- vagy hattyútollal díszítem a jelmezeimet. A tollak és a kalap a legköltségesebb kiegészítők. A kalapot mindig a kosztümhöz formázom, nyírom, vágom, borítom, díszítem. Ha ezzel megvagyok, jöhet a többi kiegészítő. Mi legyen például a kezemben? Tükör, szütyő, legyező, díszes bot vagy napernyő?
– Az álarcokat papírmasé-technikával készítem. Először persze kitanultam a technikát. A masszát kukoricakeményítőből vagy krumplikeményítőből főzöm, ez lesz a ragasztó. Közben kisebb darabokra tépkedek egy újságot, a cetliket a maszkalapra helyezem, majd az egészre ráviszem a tejfölszerű ragasztómasszát. Megvárom, amíg megköt, utána kezdek formát adni az álarcnak. A formázásban a párom is segít. A végén lecsiszoljuk, fehér festékkel lealapozzuk a maszkot, majd következik a száradás. Ezután, pár nap elteltével kezdek csak bele a simára csiszolt maszkok kidekorálásába.
– A maszk felületét antikolással, füstfóliával, domború girlandokkal vagy csipkével és ékkövekkel cifrázom. Így készültek az eredeti velencei maszkok is. Már tudják rólam, hogy az egész arcos változatokat szeretem. Egyszer például csipkével kombináltam őket: és milyen jó választás volt! A papírmasé szétázott az esőben, mire simán leszedtük róla a csipkét, és azt kötöttük fel. A másik éven aztán jól lealapoztam a maszkokat, és reménykedtem, hogy csak nem áznak el...
A karneváli maszkok már fél évezreddel ezelőtt is nagy népszerűségnek örvendtek Európa-szerte, és már akkor is papírmaséból készítették őket. A 13. század végén a maszkkészítést hivatásként ismerték el a festők céhén belül. Ez nagy lépés volt.
Később több országba is eljutottak a Velencében készült maszkok, az iratok tanúsága szerint igazságos Mátyás királyunk is innen hozatott farsangi álarcokat és a ruhákat. Még ma sem világos, hogy kinek rendelte ezeket: farsangi bálra szánta, vagy az udvari bolondjának?
A régi korokban a viselet azonnal megmutatta, hogy ki melyik társadalmi osztályba tartozik. A viselet kötelezett, mindenkinek a rangjához és öltözékéhez méltóan kellett viselkednie. Az úr mindenhol úr volt, fennkölt és előkelő, a szolga csak szolga, aki többet megengedhetett magának. Igazából mindkettőnek jólesett maszk mögé bújni, és egyszer-egyszer kilépni a szerepéből vagy kirúgni a hámból. Karnevál idején a maszkok viselése számtalan előnnyel járt, általuk a társadalmi osztályok és a nemek közti különbségek is összemosódtak. A gazdag nemes ellátogathatott a füstös játéktermekbe – és senki sem ismert rá a randalírozóra. A maszk alkalmas volt a hitelezők előli rejtőzködésre, ráadásul a férfiak nagy kedvvel bújtak női maszkok mögé, hogy belopóddzanak kedvesükhöz – a merészebb kíváncsiskodók pedig még az apácazárda kapuit is megmászták.
A maszkok típusai
Az egyik legjellegzetesebb maszktípus a bauta. Ez volt az egyedüli maszk, amelynek hordását majdnem egész évben engedélyezték. Ez egy fél álarc, tehát nem takarja el az egész arcot, viszont kényelmes és praktikus, mivel viselője kedvére ehet-ihat anélkül, hogy a bautát levenné. A pestisdoktor a mai napig kedvelt álarc, az orra egy hosszú csőrben végződik. (A járványtörténelemből tudjuk, hogy pestis idején a csőrt illatos gyógynövényekkel tömték ki, mert a hit szerint a rossz kigőzölgések hatására terjedt el a pestis – s ezek ellen védett a csőr.)
Népszerűek voltak még a foglalkozásra utaló jelmezek is, mint a pantalone, amelyik a gazdag és zsugori velencei kereskedőre utalt.
– Az első ruhám egy lila-kék álom volt! – folytatja Tünde. – Mindig férfi-női páros kosztümöket készítek, melyeket színben és fazonban is próbálok összehangolni. Első alkalommal a férjem még nem öltözött be. Végül a barátnőm vette magára a kosztümjét, Pisti pedig átvedlett fotósnak. Ám utána nyomatékosan kijelentette, hogy legközelebb ő is maszkot húz, mert bennünket állandóan megállítottak a járókelők, fényképezkedtek velünk, tapssal köszöntöttek – és ő mindenből kimaradt. Csodálatos élmény volt Fülekről elbuszozni a híres Velencébe, és kosztümösen bemutatkozni a lagúnák városának. Az olasz maszkok meghajoltak előttem, „Bellissima principessa!” köszöntéssel illettek, a hídról pedig rózsaszirmokat hajigáltak a gondolánkba. Később kiderült, hogy azért részesültem ekkora hódolatban, mert hercegnői ruhát viseltem. S ott az a szokás, hogy az alacsonyabb réteg megtiszteli üdvözlésével a magasabbikat.
– A második ruhámhoz a kedvenc színeimet válogattam össze. A zöld és a föld színei inspiráltak, a bronzzal és pezsgőszínnel kiegészítve. A kosztümök a századforduló divatjához kötődtek, és annyira jól sikerültek, hogy beválogatták a legjobb jelmezek közé. Felhívtak a nagyszínpadra, egyik kedves kolléganőm pedig bemutatott bennünket a nagyérdeműnek, miszerint én szlovákiai magyar vagyok, a párom pedig debreceni, és hamisítatlan kézműves kosztümöt viselünk. Hatalmas tapsot kaptunk, és beszavaztak bennünket a döntőbe. Sajnos, nem tudtunk maradni, mert a finálét következő napra tették át, az eső ugyanis elmosta a színpadot. Ám kaptunk egy emlékplakettet, és számunkra az is nagy elismerés volt, hogy a több ezer felvonuló párból pont minket szúrtak ki.
Karneváli elismerés
Velencében egy vizsgálóbizottság választja ki a legjobb 80 jelmezt a több ezer felvonuló jelmez közül. Az évek során volt már a zsűri elnöke a híres divattervezőnő, Vivienne Westwood, valamint az Oscar-díjas jelmeztervező, Gabriella Pescucci is. A zsűri (aminek tagja a karnevál igazgatója is) szabadon dönt a legjobb kosztümökről, nincsenek megkötések. Pont az a szép, hogy karnevál idején Velencében mindent szabad és mindenki szabad!
