Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
A látszat csal
Elsőre olyan kedvesnek tűnt. Mindenkire mosolygott, mindenkivel elbeszélgetett. Nem udvariasságból vagy formaságból: őszinte figyelemmel hallgatott bennünket. Ellátott jó tanácsokkal, s ahol tudott, segített. Ő volt a példakép mindenki számára. Az egyetlen, a tökéletes, a fantasztikus... Ahogy végigsétált a folyosón, feszült figyelem követte minden mozdulatát. Képtelenség volt őt nem szeretni. Öreg, fiatal, csecsemő, állat, növény – mind a kedvében akart járni. Még az időjárás is az ő hangulatának kedvezett! Ha szomorú volt, beborult az ég, és a felhők is mély depresszióba zuhantak. Mikor nevetni kezdett, a nap visszatért megszokott helyére, és boldogan tekintett le a magasból. Csodálatos volt. És a leghihetetlenebb az egészben: mintha neki minderről sejtése sem lett volna. Nem volt tudatában annak, hogy mennyire bálványozzák. Ő csak tette a dolgát, diskurált tovább. Egyszerűen – volt.
Aztán hirtelen valami megváltozott. Egyik napról a másikra felhagyott régi szokásaival: nem oda ült le, ahol éveken keresztül ült, nem azt ette, amit addig szeretett. És többé senkivel sem beszélgetett. Az emberek nem értették, hová tűnt a régi jó barát. Vagy talán ez az igazi énje?
Mi van, ha ez a flegma és tapintatlan bunkó a valódi Ő? „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.” Való igaz, nemde? Mindannyian szerepet játszunk, van, aki nagyobb mértékben, s van, aki nem viszi túlzásba. S hogy miért? Mert félünk. Félünk önmagunkat adni, rettegünk, hogy akkor majd nem fogadnak el a többiek, és kirekesztenek. Így hát előkapjuk a maszkunkat, és igyekszünk a legjobb alakítást nyújtani. Ám idővel belefáradunk, és akkor eljön az igazság pillanata, végre megmutatjuk magunkat. De már késő. Az emberek megszokták a másik énünket, és nem biztos, hogy veszik a fáradságot, hogy az igazival is megismerkedjenek. Sőt, becsapva érzik magukat. Én azt mondom, nincs értelme félni! Olyan, mintha esernyővel járkálnánk az utcán, pedig nem is esik. Bolondság. (Persze, bármikor eshet, de többet nem esik, mint esik.) Merjük felvállalni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Minden zsákra akad folt: biztosan találunk olyanokat, akik így is elfogadnak bennünket. Sőt, azt mondják: jé, pont ilyen valakit kerestünk!
Turczi Dorottya
Opeion
A gyémántokon jár az eszem. Hogy sehogy se volt jó, mert ha megszerezted, nem játszhattál velük, mert akkor elszedte a másik. Ha meg eldugtad, akkor vége volt a játéknak. Akkor viszály se volt, de gyémánt se volt. Ha nálam volt, mindig a Barbie-k virágos táskájában volt. Néha napközben is bebevillan a győri pláza, máskor csak a hétvégén, van, hogy hetente, de olyan is, hogy mintha egy egészen picit elfelejteném. Ilyenkor törökülésben a baglyos szőnyegre ülök, és középkori templomok alaprajzait nézegetem, amíg a könyököm, az ekcémás, olyan piros nem lesz, mint egy kakastaréj – és tudom, hogy nemsokára eszembe jut a pláza, de addig még sokat kell várni, hogy ne csak fájjon, de égessen is. Pont, mint amikor legóztunk. És most is keresem a gyémántokat. Mindig eldugtuk őket, mert kevés volt belőlük, és ettől nagyon értékesek voltak.
Mindig elgondolom: vajon hányan tudják, hogy az apszis szinte mindig kelet felé néz, vagy hogy a bazilikánál a gádorfalon jön be a fény? Becsukom. Elképzelem. Kinyitom. Továbbmegyek. Megint becsukom. Néha lefekszem a hideg kőre, tekintetem a kupolatérbe mered, és próbálom kitalálni, hogyan nevezzük a záradék nyílását. A könyököm perzsel, mint amikor szenteste Dávidkát utánoztam: ő varázsol, én is akarok varázsolni, és az ujjam egészen lassan végighúzom a gyertya lángján... Nem tudom, hogy gyorsan kell-e, csak azt tudom, csoda kell, és akkor nagyon perzsel, és piros is, és ő nevet. Újra becsukom – és már a győri plázában vagyok. Hétvégente, szombaton ide jártunk évekig. Apa, Anya, Dávidka meg én. Mindig pizzát ettünk ebédre, és kólát ittunk, moziba mentünk, mindig együtt, s csak egyszer külön, amikor anyuval A tigris színre lépet néztük meg. Azt, hogy Dávidka mit nézett apával, sajnos, nem tudom. De amúgy mindig együtt. Engem sose engedhettek volna be amúgy a Gladiátorra vagy az Armageddonra vagy ilyesmire. Ám apa mindig mondta ott, ahol jegyet kell venni, hogy én végigalszom az előadást. És akkor mindig beengedtek. És én szerettem apát, és én tényleg mindig aludtam.
Jegyet amúgy ott kell venni, ahogy állsz a pláza legközepén, a fehér kőlapon, és balra, felfelé nézel, és akkor ott vannak a plakátok, hogy éppen mit lehet, felette a számok, hogy mennyit lehet – és ezek a számok világítanak, kékben, lilában, sárgában meg pirosban. Tisztára reflektoros.
Ha vége volt a filmnek, beültünk a kávézóba. A Mi kávézónkba. Az úgy volt, hogy kijössz ott, ahol vége a filmnek, jobbra fordulsz, aztán balra, el a pisiig, ott megállsz, pisilsz, aztán mindjárt ott vagy mellette. Ott is ittunk kólát vagy narancslevet, apa kávét, mert ő visz minket haza (anyát, Dávidkát meg engem), anya is kávét, de anya narancslevet vagy tonikot is. Sose szabad drágábbat kérni, fagyikelyhet vagy turmixot, de ezt nem mondják meg, csak tudjuk. Hogy anya miért kettőt ihat, mi csak egyet, nem értjük. Aztán elmegyünk a könyvesboltba. Vissza arrafelé, ahogy kijössz a moziból. És akkor ott a lényeg, hogy apa vesz anyának könyvet, leonuriszosat vagy éppen amit. Dávidka is kap kék albumot. Ha, mondjuk, múltkor afrikásat kapott, akkor dél-amerikásat kap. De ha, mondjuk, múltkor kapott dél-amerikásat, afrikás meg már van, akkor, mondjuk, oroszországosat kap.
A baglyos szőnyeget nagyon nehéz kiporszívózni. Ha így rajta vagyok, törökülésben, látom az erre-arra tekergő hajszálakat. Egyszer a szőnyegen – nem ezen, hanem a gyerekszobáson – legóztuk, és akkor az járt a fejemben, hogy a Dávidka fejében az a zene járhat, hogy vatkenméjkjúdance csivává. És akkor megkérdeztem, hogy mire gondol. És hát tényleg erre gondolt. Hogy vatkenméjkjúmúv. Csivává. A záradék nyílása pedig: opeion. A könyököm piros lett, mint a kakasnak a taréja, se jobban, se kevésbé, pont úgy, és éget, fáj, és perzsel. Tudom, hogy ha becsukom a könyvet, az alaprajzok eltűnnek, de a győri pláza is eltűnik – és akkor azt is tudom, hogy a gyémántokat Dávidka rejtette el. S most nála vannak, és én semmit se tehetek: várnom kell.
Janković Kincsi Dóra
