Nevetéssel gyógyítani

Két fiatal lányt mutatunk be. Ami összeköti őket, hogy felülírják anyáik mintáit. Nem család, konyha, gyerekek körül forog az életük, hanem magukkal és a világgal is szeretnének kezdeni valamit. Az egyik adni akar az embereknek, s ez teszi boldoggá – a másik az önmegvalósítás rögös útját járja. Íme!

Rab Henrietta szabadúszó színész. A Komáromi Jókai Színházban kezdett, rengeteg szép szerepet eljátszhatott. (Nekem Antigoné szerepében marad felejthetetlen!) Azt mondja, igen, pályájának egyik fontos állomása volt a komáromi színház. Nem csupán szakmailag, hanem azért is, mert sok volt benne a várakozás és a kérdőjel (a jövőt illetően). Nem tervezte a szabadúszást, csak így alakult. Úton van, a szó szoros értelmében is, mert rengeteget utazik. Az ő színháza nem kőszínház: kinn a terepen keresi a nézőit.

Robin Williams bohócdoktorként egy filmjében. A színész később valóban eljárt kis betegekhez, hogy szebbé tegye a kórházban töltött napjaikat – s Henrietta is így tesz. Mandula nővérként a nevetés erejével gyógyít. (Kép forrása: nepszava.hu)

Főleg a báti Pôtoň Színházzal működik együtt, vendégszerepelt a Kassai Thália Színházban, és egy nemzetközi produkciónak köszönhetően hosszabb időt tölthetett Franciaországban. Nemrég költözött Komáromba, ahonnan könnyen eljut azokra a helyszínekre, ahová a munkái szólítják. Ideje nagy részét kórházak gyerekosztályain tölti. Ennek a munkának nagyon szép missziója van: gyógyítás nevetéssel.

– Elmondhatod magadról, hogy néhány filmben már szerepeltél.

– Egy menekülő örmény lányt játszottam a Polčas k rozpadu című szlovák filmben, de annak már több éve. Különleges élmény volt, mert a filmben végig rohantam a családomhoz: vízen át, bujkáltam kertekben – akcióhősnőnek éreztem magam –, míg végül megtaláltam Szlovákiában, Pozsonyban a nővéremet. A film végén volt egy örmény nyelvű dialógusunk Kristina Turjanovával. Egy örmény hölgy leírta fonetikusan a szöveget, elmagyarázta a kiejtést, és volt rá egy napom, hogy megtanuljam. Mondták, hogy a magyar és az örmény közel állhat egymáshoz, ugyanis szerintük tökéletes örmény kiejtéssel mondtam el a szöveget.

Aztán volt egy jelképdokumentumfilm a Pöstyéni fürdőről, Optimista címmel. Csodás volt, a boldog békeidőkben játszódott, a fürdő fénykorában. Leonka grófnőt játszottam, aki elmesélte az életét és a fürdő tulajdonosának történetét.

– Színházban is játszol, de nem mindig magyar nyelven.

– A Léva melletti báti Pôtoň Színházzal fesztiválokon is szerepelünk. Játszottam már nemzetközi projektekben és a Kassai Thália Színházban is. Sokat játszom szlovákul, a főiskolán a vizsgadarabjainkat is szlovákul játszottuk. Magyar nyelven, persze, könnyebb, mert a legtisztábban így tudom kifejezni az érzéseimet. Magyarul legutóbb Kassán, Az ablakmosóban játszottam a házmesternét. Czajlik József hívott meg erre a szerepre, de Kassán szintán játszottam a Rükverc című darabban.

– Az egyik bázisod mindenképpen a báti Pôtoň Színház. Milyen hely ez?

– A Pôtoň szerzői színház, de mi is megihletjük a szerzőt helyzetgyakorlatokkal, adott témákra. Rengeteget dolgozunk dokumentáris alapokon, tehát kimegyünk a hiteles közegbe. Például kimentünk Nagysallóra, ott töltöttünk egy hetet, interjúkat készítettünk a hátrányos helyzetű emberekkel és szegényekkel. Izgalmas volt, mert beengedtek minket az otthonukba. A beszélgetések alapján született meg a darab. A színművészeti főiskolán Iveta Ditte Jurčová mint végzős rendező rendezte az egyik vizsgaelőadásunkat, és a férje, Michal Ditte volt a dramaturg. A Pôtoň az ő színházuk! A színház edukációs projektek megvalósításával is foglalkozik, az egyik témája a rasszizmus és extrémizmus. Középiskolások a nézőink, akik szociológussal és különböző vendégekkel is beszélgethetnek a témáról. Volt egy olyan előadásunk, amelyik egy üvegkockában játszódott, Nevesta hôľ címmel. A nézők fülhallgatóval hallgatták, hogy mi történik belül: egyben volt rádiójáték és vizuális játék. A diákelőadásokkal beutaztam egész Szlovákiát.

Rab Henrietta

– A Művészeti irányzatok ridikülben címűben két múzsa meséli el az újkori művészetek történetét. Együttműködtünk a kassai SPOTscal is: egyik előadásunk az Aj tu som doma. A lakótelepeken üresen álló épületekben, ahol a melegvíz- és a fűtéscsövek futnak át, ma már nincs semmi élet. A francia Christian Potironnak volt egy olyan ötlete, hogy ezekből a hasznavehetetlen épületekből kis kulturális központokat lehetne kreálni, ahova lejárnak az emberek a maguk lakásaiból. Lehet kiállítást nézni, sakkozni. Meghívtak minket, hogy propagáljuk az ötletet. Megkértük a lakótelep lakóit, hogy mindenki hozzon magával egy tárgyat, ami az otthonát jelképezi.

– Összegyűlt egy sereg tárgy – és mindegyikhez kapcsolódott történet is. Ezekből csináltunk előadást! Az egyik hölgy egy Petőfi-kötetet hozott, mert az jelenti számára az otthont. Ezzel kezdődött az előadásunk is. Egyébként rengeteg olyan előadásunk volt, ahol magyarul is megszólaltam.

Mert a Pôtoň Színház a jelen valóságából indul ki, és a közeg, amelyikben élünk, nem egynyelvű. A színház környéke hozza magával a magyar szót, Léva vonzáskörzetében magyarok és szlovákok élnek együtt.

– Van neked egy másik fontos bázisod is, mégpedig Mandula nővér vagy a bohócdoktoroknál. Hogyan lettél bohócdoktor?

– Amikor megtudtam, hogy válogatás lesz a bohócdoktoroknál, elgondolkodtam rajta, hogy részt veszek, de abban az évben éppen Franciaországban próbáltam. A következő évben jelentkeztem a többfordulós válogatásra. Akkor még Gary Edwards volt a művészeti vezető, két éve pedig Kecskés Marika vette át ezt a feladatot. A Red Noses Clowndoctors, Piros Orr Bohócdoktorok nemzetközi szervezet 20 éve alakult, rendszere alaposan ki van gondolva. A beteg gyermekek gyógyulásáért dolgozunk. A nevetés a legjobb gyógyszer, hiszen oldja a feszültséget, a félelmet, a szorongást, amit a gyerekek az idegen kórházi környezetben éreznek, hiszen a kórterem nem a megszokott, biztonságos családi közeg. Párosával járunk Komárom – Érsekújvár – Dunaszerdahely – Galánta körzetében, ahol sok a magyar beteg. Till Tímea vagy Bernáth Tamás a partnerem, Pozsonyban pedig szlovák kollégákkal dolgozom.

– Mit ad neked a bohócdoktorkodás?

– Része vagyok egy közösségnek, amelyik egy magasztos célért dolgozik, s ez ritkaság a mai világban. Az „ügy” főszereplője a gyermek. Nyitottságot, feltétlen jelenlétet igényel, érezni kell, hogy mennyit tud befogadni a kis beteg. A legnagyobb öröm, ha a gyermek reagál, és elkezdi irányítani a játékot. Évente találkozunk egy pszichológus hölggyel, akinek elmondjuk a tapasztalatainkat. Vannak kórházi osztályok, ahol hosszabb ideig ott tartják a betegeket, és nekik speciális programokat készítünk. Ilyen a Cirkus Paciento, ami azt jelenti, hogy a bohócdoktorok egy héten át látogatják a kis pácienseket, előadást készítenek velük, amit a végén bemutatnak. Felébresztik a gyerekekben az érdeklődést, zsonglőrködnek, tányért pörgetnek, miközben a gyerek elfeledkezik a betegségről, nő az életkedve.

Henrietta Antigonéként (Kép forrása: old.jokai.sk)

– Franciaországban hol szerepeltél?

– Az Equinox csapata Kaffka Amerikáját állította színpadra: az opera, a balett és a kortárs táncművészet, valamint a színpadi játék nyelvén. Mr. Greent alakítottam benne, aki egy számító, manipuláló dúsgazdag amerikai, szivarral a szájában, és mindent megtesz azért, hogy a főhős ne találjon otthonra az Újvilágban. Négy kultúrából jött alkotók közös munkája volt a darab, franciaországi, magyarországi, szlovákiai és mexikói szereplőkkel. Az előadást mindenütt bemutattuk, Mexikóban zajlottak a főpróbák és a bemutató. Jó volt velük dolgozni, és számolnak velem a jövőben is.

– Mit csinálsz kikapcsolódásképpen?

– A francia előadás idején bemelegítéssel és edzéssel indult a nap. Ekkor tapasztaltam, hogy a rendszeres torna mennyire kihat a pszichikára. Rájöttem, hogy nekem fontos a napi testedzés, mert felfrissít. Igyekszem magam fejleszteni.

Fontosak a hozzátartozóim, a család, a legközelebbi barátok, fontos, hogy együtt legyünk. Fontos a jelen pillanat megélése, a most varázsa. A bohócdoktorokkal tapasztalom, mit jelent adni. Mennyi örömmel jár!

– Ennyire fontosnak tartod a jelen pillanat varázsát?

– Lényeges, hogy a színház arról szóljon, ami most van. Felemelő érzés látni az előadásokon, hogy milyen hatással van az emberekre – a saját életük! Megbabonázza őket, hogy gondolataiknak teremtő ereje van, hogy fontosak az érzéseik, hétköznapjaik, hogy kincsek rejtőznek a tarsolyukban...

– Tervezel előre?

– Mindig jól éreztem magam ott, ahol voltam, és szerettem azt, amit csináltam. Úgy gondolom, a dolgokat be kell várni, hogy beérjenek. Szeretettel és türelemmel. És akkor ajándék gyanánt megkapja azokat az ember.

Szárnyalni akartam

Vibráló, erős személyiség, kitörő érzelmekkel, széles mozdulatokkal. Mintha repülne. Szavai azonban azt mutatják, igenis két lábbal jár a cannes-i tengerparton. Paksi Idi, a párizsi kifutókat megjárt dunaszerdahelyi lány mert repülni. Már több éve Dél-Franciaországban él, de a karácsonyt mindig otthon tölti, mert a szíve hazahúzza. Neki a karácsony itthon van.

– Épp az érettségidre készültél a szerdahelyi gimnáziumban, mikor – akár a mesében – az iskolapadban ülve felfedeztek. A csallóközi kisvárosból Milánóba és Párizsba kerültél. Nem volt nehéz egyedül?

– Sokat köszönhetek ennek az időszaknak: sportosan öltözködő, slampos kiscsaj voltam, ízig-vérig rocker, aki zenekarban játszott, és a könyveket falta. Két copffal indultam útnak, de már tűsarkúban jöttem haza. Milánóban kaptam hideget és meleget, és sokszor sírva hívtam fel a szüleimet, hogy én ezt nem csinálom tovább, egyedül vagyok a világban, mint az ujjam...

Nem beszéltem a nyelvet. Hiába volt meg az angol nyelvvizsgám, nehézségeim voltak az önkifejezéssel. Mégsem adtam fel, s ahogy telt az idő, a magam lábára álltam: felnőttem, és az önbizalmam is megjött.

– Párizsban többek közt Armani és McQueen, Lanvin és Paco Rabbane kifutóin dolgoztál, fotózásokon vettél részt. Miért döntöttél úgy, hogy mégis hazajössz?

– Az egyetem első évében még csak ki-kiugrottam egy-egy munkára, másodikban aztán elhatároztam, hogy évet halasztok. Kikerültem Párizsba – és belevetettem magam a forgatagba. De minél tovább voltam kint, annál inkább elkámpicsorodtam. Örökké a napokat számoltam, és így nem lehet dolgozni. A lányok gúnyoltak, és kérdezgették, mikor megyek haza. Ők sosem tudták, meddig maradnak, nekem meg már az érkezés napján megvolt a hazajegyem. Úgy éreztem, a családom és főleg az akkori párom nélkül nem tudok élni. Elsősorban kifutókon szerepeltem, mivel akkoriban 182 cm magas voltam (most 185 vagyok).

– Ez volt az úgynevezett booképítő korszakom, ami azt jelenti: még én fizettem azért, hogy fotózzanak! Ezek a képek a fizetett munkákkal együtt belekerültek a fotókönyvembe, a portfóliómba, és ezek alapján kaptam a következő munkákat. Mert ez így megy. Ördögi kör ez: minél több presztízsmunka és reklám szerepel a bookodban, annál jobb munkákat kapsz! Ha viszont csak tesztfotózásokkal van tele, nem kellesz, mert az arcodat nem ismerik. Dolgoztam, futottam – mégsem kerestem egy vagyont. Egy idő után istenhozzádot mondtam Párizsnak. Egyszerűen nem éreztem, hol vannak a kitörési pontok, ezért úgy döntöttem, győzzön a racionális énem: inkább diplomát szerzek.

Paksi Idi (Kép forrása: facebook.com/iidi.paksi)

– Utólag nem bántad meg?

– Találkoztam olyan lányokkal, akik befutottak, mégsem mosolyogtak, két munka közt fáradtak, kialvatlanok voltak. Ebben a szakmában ha kellesz, akkor kellesz, és senkit nem érdekel, hogy nem aludtál. Ezt sokan nehezen viselték, viszont csak így tudtak sokat keresni. Láttam lányokat, akik lopták a kajánkat, mert nem volt idejük bevásárolni vagy ebédelni. És voltak olyanok is, akik mély depresszióba süllyedtek, napokig ki sem jöttek a szobájukból, orvost kellett hozzájuk hívni. Végül kaptam egy szépséges szép ajánlatot: fél év New Yorkban és Los Angelesben! Visszautasítottam. Nem akartam ennyi időre a szeretteimtől távol lenni. 19 évesen, mikor felfedeztek, én már a lelkem mélyén tudtam, mit akartam. Nem tudtak betörni, kiradírozni. Kevésbé voltam simulékony, mint az elvárás volt. Felvázoltak előttem egy mesés karriert – én pedig hazajöttem. Azóta sem bánom, hogy így döntöttem. Ismerek lányokat, akik csak ezt csinálták, és 31 évesen nem tudnak magukkal mit kezdeni. De itt, Dél-Franciaországban egész szépen bele lehet öregedni a divatba...

– Azt mondod, nem tudsz az otthonod nélkül élni. Végül mégis Franciaországot választottad...

– Igen. De ez nem ellentmondás! Negyedikes egyetemista voltam, mikor ismét útnak indultam. Láttam már ezt-azt a világból, viszont többre vágytam. A kíváncsiságom hajtott. Olyan helyet kerestem, ahol el tudják fogadni az expresszív, kicsorduló karakteremet, így az angolok szóba sem jöhettek. Igazság szerint au pairként jutottam ki Dél-Franciaországba. Szerencsém volt, mert olyan családokhoz kerültem, amelyek megengedték, hogy a gyermekvigyázás mellett kisebb modell- és hoszteszmunkákat is vállaljak. Így az egyetemet távúton fejeztem be.

Több városban is megfordultam, jelenleg is Cannes-ban lakok. Ennek az az oka, hogy megismerkedtem a párommal, aki egyébként negyedrészt magyar. Az anyukáját Bovics Erzsébetnek hívják, viszont egy szót sem tud magyarul.

– Ezek szerint a francia Riviéra meghozta a szerencsédet?

– Szerencsés vagyok, mert minden, amit csinálok, teszek, szenvedéllyel teszem. Most már egyszerűnek tűnik, viszont nehéz volt elindulni. A dél-franciák aranyosak, közvetlenek, szeretik a külföldieket, viszont ha munkáról van szó, már nem ennyire befogadóak. Az első munkahelyemet ott kellett hagynom, mert külföldiként kihasználtak. Mindig olyan munkát kerestem, amiben ki tudom magam fejezni. Rövid ideig hoszteszként dolgoztam, majd elkezdtem angolórákat adni.

– Kangoos lány vagyok, itthon benne voltam egy kangoos csapatban is, versenyekre, fellépésekre jártunk. Nagyon megszerettem ezeket a fura cipőket, így magammal vittem őket Cannes-ba. Aztán az egyik helyi tengerparti sportklub tulajdonosnője meglátott, amint futok bennük, és megszólított: nem lenne-e kedvem órákat adni? Elvállaltam, és beiratkoztam az egyetemre, ahol le is diplomáztam. Fitneszt tanultam és piláteszoktató is vagyok, közben pedig a nyelvtudásomat is tökéletesítettem. A sportklubbal egy időben a városházától is ajánlatot kaptam: óvodásoknak angolt tanítok. Kitaláltam egy módszert, ahol a gyerekek mozgás közben sajátítják el az angol nyelv alapjait. A rövid, harmincperces órák alatt szinte játszva tanulnak. Rengeteg szeretetet kapok tőlük, ami felvillanyoz, és energiával tölt fel.

– Mindezek mellett az interneten kulináris blogot vezetsz.

– A CannElles Kitchent egy francia barátnőmmel kezdtük el másfél éve. Úgy gondoltuk, hogy örökölt gasztronómiai hagyományaink és az egészséges táplálkozás párosításából valami jó fog kisülni. A blogra három nyelven, franciául, magyarul és olaszul kerülnek fel a receptek. A barátnőm természetgyógyász, és ő az, aki az elkészült recepteket rövid egészségügyi ajánlásokkal látja el. Nem hiszünk a fogyókúrában. Azt valljuk, hogy ha odafigyelünk a mennyiségre és a minőségre, azt a testünk megköszöni. Az a cél, hogy megmutassuk, nem is olyan nehéz egészségesen élni. Lehet, hogy több pénz kell hozzá, viszont az ételekből kisebb mennyiség is elegendő. Receptjeink többsége laktóz-, glutén- és fehércukormentes, így sokaknak nyújtanak alternatívát. A mindennapok hőseit célozzuk: kevés hozzávalóból, gyorsan elkészíthető ételek receptjeit töltjük fel az oldalra. Most azon dolgozunk, hogy a recepteket többnyelvű szakácskönyvben adjuk ki.

Idi a tengerparton: jóga-, pilates- és kangoo-oktatással is foglalkozik (Kép forrása: facebook.com/iidi.paksi)

– Valósággal sugárzol. Úgy tűnik, sikerült megteremtened a belső harmóniádat!

– A boldogságomat a páromnak is köszönhetem! Nagyon destabilizáló tud lenni, ha az ember egyedül van, csak magára számíthat, és minden ismeretsége pusztán munkakapcsolat. A párommal tökéletesen kiegészítjük egymást: én a tűz vagyok, ő a víz. Én impulzív vagyok, ő viszont nyugodt, és gondoskodik arról, nehogy túlpörögjek. Megért engem. Érti, miért indultam el világot látni – és azt is, hogy mindig hazahúz a szívem.

– Nem gondoltatok még a családra?

– Mindig azt mondtam, hogy harmincéves koromig szeretnék anya lenni, viszont valami mindig hiányzott hozzá. A stabil párkapcsolat már megvan, de annyi rengeteg tervem van még! Kitágult nekem a világ, és én szeretnék belőle minél többet látni. Tudom, hogy egoista életet élek: szeretek egyedül lenni, egyedül tenni-venni. A párommal nem egymás árnyékában élünk: építgetem a magam kis világát, és a párommal együtt is építgetünk... Ő negyvenéves lesz, és a korkülönbségből adódóan a barátaink ebből a korosztályból kerülnek ki. A közelmúltban váltak szülőkké, így közelről látjuk, hogy mivel jár egy gyermek. Mi még önző birtokkapcsolatban élünk, amit ki kell tágítani ahhoz, hogy egy gyermeket is be tudjunk fogadni. De úgy öt év múlva – mint a dél-francia anyukák – a tengerparton babakocsival futva képzelem el magam.

– Mi mindennel szeretnél még foglalkozni?

– Szeretnék újra zenélni, hisz otthon 9 évig hegedültem. A közelben van egy konzervatórium, oda szeretnék beiratkozni hegedűre és énekre. A tánccal is kacérkodom: keresem a helyet, ahol tangózhatnék. Szeretnék még tanulni, és ha nyernék a lottón, étrendtanácsadást és dietetikát hallgatnék, mellette szívesen lennék dizájner.

Közben keressük az ideális házat: egy olyan csendes helyet, ahol tarthatnék pár tyúkot, és a falatnyi konyhakertben zöldséget, gyümölcsöt nevelhetnék. És a teraszon a lemenő nap fényében tartanám az óráimat.

– Nem félsz attól, hogy szétforgácsolódsz?

– Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és akivel csak találkozom, annak elmesélem a történelmünket. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem kelet-, hanem közép-európai vagyok. Én azt vettem észre, hogy nagyon szeretnek velünk, magyarokkal dolgozni, mert belénk nevelték, hogy dolgozni kell.

– Hogyan töltöd általában az ünnepeket?

– Nekem a karácsony itthon van: családi körben, fenyőillatban, fogvacogtató hidegben. Az igazán jó pedig, ha nagy pelyhekben hull a hó. Az ünnepek előtt összehívom a barátnőket, és mézeskalácsot sütünk. A receptek pedig felkerülnek a blogomra. A párommal fenyőfát állítunk, ajándékozunk, de az ünnepeket már mindenki a saját családjával tölti. Ő respektálja, hogy nekem egyszerűen haza kell jönnöm. Gondoltam már arra, hogy a családom kiutazhatna hozzánk, de Cannes-ban más a karácsony hangulata. A mediterrán vidékeken valamikor decemberben is 15 fok van, süt a nap, az emberek napoznak a parton, vagy úsznak a tengerben. Az év vége, a szilveszter a mi időnk a párommal: azt mindig együtt töltjük.