Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok, de visszasírom azokat az időket, amikor a főműsoridős híradóban szó szerint ez a hír szerepelt: levágott lábujjnak hitte a krumplit. Olyan egyszerű és szép idők voltak!
Régebben mindig azzal kezdtem a napot, hogy a telefonom után nyúltam, és a félig még álomvilágban ragadt agyammal átfutottam a legfrissebb híreket. Próbálok mostanában leszokni erről, mert valahogy egyik hír se ébreszti fel bennem azt a „walking on sunshine” érzést, ami ahhoz kellene, hogy az emberre ne tapadjon rá a világvége-hangulat.
Igyekszem megszűrni azt a kegyetlenül sok információt, amit ránk zúdítanak, mert az egész katyvasz ószövetségi mértékkel mérve is hátborzongató. Mármint járvány, háború... Aztán még ott vannak azok a kedves dolgok, mint a dráguló ingatlanok, a dráguló üzemanyag, a dráguló élelmiszer, az olvadó jégsapkák, a mindent beborító szemét.
Szóval köszi, vettem az infót, mind meg fogunk halni. Emberi mivoltunkból adódóan ezt nehéz elfelejteni, főleg ha pluszban minden nap az arcunkba vágják. És ha ehhez még hozzáadjuk a médiából érkező „krimi szekciót”, ahol is boldog- boldogtalan késsel, esetleg fejszével lepi meg az élettársát. A végén még mi is késztetést érezhetünk arra, hogy a hátsó kertben egy klassz kis grillterasz helyett atombunkert húzzunk fel a következő évekre.
Élt egyszer egy Christopher McCandless (önmagának az Alexander Supertramp nevet adta) nevű srác, aki a lehető legegyszerűbb, amolyan vadászó-gyűjtögető, a természettel eggyé váló életmódra vágyott mindenféle társadalmi megkötés nélkül. 1992-ben elvonult Alaszkába, ahol aztán egy elhagyatott buszban élt, és nem sokkal később ott is halt meg.
Nem csoda, hogy az emberek jelentős része a macskás videókban talál lelki támaszra? Igaz, én személy szerint a kutyásakat részesítem előnyben, de ha becsusszan egy-két macska is, amelyik hülyét csinál magából vagy a gazdájából, az is elmegy. Sőt, inkább jó érzéssel tölt el, hogy vannak a világon olyan élőlények, melyekre nem hatnak a körülöttük zajló események, és úgy élik az életüket, hogy nincs minden hétfő reggel egzisztenciális krízisük.
Azt azonban nem árt észben tartani, hogy amennyiben szeretnénk egészséges lelkületű emberek maradni, igenis szelektálni kell a felénk irányuló, elképesztő mennyiségű információ között. Ne legyünk mohók, mert a legtöbbre sosem lesz szükség, csak feleslegesen feszültté tesz minket.
(© Andrea de Santis)
Ami a legfontosabb: mindig szakítsunk időt arra, hogy derűs, örömteli, szívmelengető és vicces híreket is olvassunk. Mert lehet, hogy semmi hírértéke nem volt a lábujjas, krumplis szalagcímnek, de a mai napig nevetnem kell, ha rágondolok.
A nevetésből pedig sosem elég.
