Nem olyan rég egy ismerősöm átküldött egy videót. Két ismert műsorvezető vitázott arról, vajon elfogadhatjuk-e azt, ha a gyerekünk bizonyítványa nem lesz tiszta egyes. Elfogadhatjuk?
Az túlzott szülői elvárásokról, azok kockázatáról és a kiégésről Kovács Orsolya (Budapest) pszichológussal beszélgettünk.
(© Wall Street Journal)
– A gyereknek elsődleges szükséglete, hogy a szeretetet és az elfogadást alanyi jogon megkapja, ne kelljen érte teljesítenie. Az elfogadás egy óriási védőburok, aminél nagyobbat nem adhatunk nekik. A gyereknek csak egyetlen célja van, hogy a saját szülője elismerje és szeresse – kezdi Orsolya. – A gyerek ezért képes mindent megtenni, hiszen mindig a szülőnek akar megfelelni. Ha ezzel megtanulunk ügyesen bánni, akkor hatalmas ajándékot adunk a gyerekünknek.
– Mi a helyzet akkor, ha mégsem kapja meg a feltétel nélküli elfogadást?
– Azt fogja gondolni, hogy csak akkor szerethető, ha jó teljesítményt nyújt. Ilyenkor két út áll előtte: vagy olyan felnőtt lesz belőle, aki megveszekedetten próbál teljesíteni, hogy más emberek szeretetét kivívja. Vagy szorongani fog, s emiatt teljesen passzivizálódik – és felnőtt korában végleg nem lesz kedve semmihez.
– Valójában ez a történet nem is a gyerekről, sokkal inkább a szülőről szól?
– Igen, egyértelműen. Sajnos, még mindig azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk jó szülők, ha a gyerekünk kiváló tanuló. Azt hisszük, ezzel nagyobb lesz a megbecsültségünk, pedig ez nem verseny, ahol a szülő kap majd egy bajnoki címet, hogy ő volt a legjobb.
Az én tanácsom: sohase tanácsoljuk azt a gyerekünknek, hogy legyen kiváló, hanem azt, hogy érezze jól magát!
– A szülők sokszor túlzott elvárásokat támasztanak a gyerekük felé. Mit jelent a túlzott elvárás kifejezés?
– Ahhoz, hogy jó jelzéseket tudjunk adni a gyerekünknek, elengedhetetlen az, hogy ismerjük a képességeit. Ehhez képest tudjuk aztán segíteni, célokat jelölhetünk ki az életében, sőt, a kettőnk közti kapcsolatban is. Ha van egy szorongó gyerekünk, akkor irreális elvárás azt kérni tőle, hogy lazuljon el. Ehelyett biztassuk és bátorítsuk, mondjuk el neki: nem baj, ha időnként kudarc éri, hiszen abból tanulni is lehet. Az agresszívabb, indulatosabb gyerek számára pedig az a jó, ha nagyon határozottan kijelöljük a határait.
– Sajnos, nagyon sok szülő nem veszi figyelembe a gyermeke képességeit, és beíratja őt a huszadik különórára is azzal a felkiáltással, hogy „csak próbáljon ki mindent a csemete"!
– Igen, ez klasszikus hiba a szülő részéről. Neves pszichológusunk, Vekerdy Tamás egész életében arra próbálta felhívni a szülők figyelmét, hogy mennyire fontos a gyerek életében a strukturálatlan idő. Vagyis az olyan órák, napok, amikor valóban a „semmit csinálhatja”. Igazából éppen ilyenkor születnek meg a kreatív fantáziák, a jó ötletek. Ha mi teletömjük a gyerek minden idejét különórákkal, akkor csak sodródni fog az eseményekkel, és egyszer csak kiég. Rengeteg gyereket látok kiégni.
Kovács Orsolya, pszichológus
– Ez meglepő. A gyerekek kapcsán még nem hallottunk kiégésről!
– Sajnos, a kiégés már a gyerekeket is érinti. Ha egyszerre balettozik, nyelvet tanul és még furulyázik is, akkor el fog fáradni a gyerekünk. Persze, lehetséges, hogy sikeres lesz, de hogy boldog nem, az borítékolható! Ilyenkor azt szoktam tanácsolni a szülőknek, hogy tegyék fel maguknak a kérdést: olyan felnőttet akarnak nevelni a gyerekükből, aki elégedett tud lenni magával és az életével? Vagy egy olyat, akinek talán sok pénze lesz, de boldogtalan életet fog élni?
– A felnőttek kiégéséről lehet már olvasni, de gyerekeknél ezt hogyan kell elképzelni?
– A gyerek kiégése épp abból fakad, hogy nem hagyunk neki semmire időt. Nem tud elgondolkodni azon, hogy mi történt vele a nap folyamán, mert sokszor még este tíz órakor is leckét ír. A kiégés mindig abból táplálkozik, hogy nincsenek egészséges énhatáraink, vagyis nem tudjuk, hogy mire mondhatunk igent – és mire nemet. Ha egy szülő percről percre beosztja az idejét, az előbb vagy utóbb kiégéshez vezet. Ez testet ölthet depressziós tünetekben, szorongásban, motiválatlanságban, kedvetlenségben.
– Ezért lehet az, hogy sok – amúgy ügyes – gyerek nem tudja, hogy merre is szeretne tartani, ki ő valójában?
– Igen. Mindenről úgy fog gondolkodni, hogy vajon szeretve lesz-e akkor, ha ezt vagy azt fogja csinálni... Egy nagyon egyszerű példa: ha ilyen gyerektől megkérdezzük, hogy kér-e vajas kenyeret, akkor nem azon kezd el gondolkodni, hogy lenne-e kedve vajas kenyeret enni, hanem azon: ha kérek, akkor anyának jó kedve lesz, ha meg nem kérek, akkor szomorú lesz. Mivel azt szeretné, hogy anya örüljön, ezért kérni fogja azt a vajas kenyeret. Az ilyen ember énhatárait majd mások is nagyon könnyen átlépik.
Sohase posztoljuk ki gyermekünk tiszta egyes bizonyítványát a Facebookra!
– A szülő miért lép fel ennyi elvárással? Ismerős a képlet: a szülő angoltolmács akart volna lenni, de lusta volt tanulni, így aztán a gyerekéből szeretne nyelvtanárt faragni.
– Sokszor a szülő gyerekkorában keresendő a válasz, mert már őt is úgy nevelték, hogy nagyon sokat kellett letennie az asztalra ahhoz, hogy szeretetet kapjon. Vagy előfordulhat, hogy éppen a számára fontos dologban volt sikertelen. Biztosan mindannyian ismerünk olyan szülőket, akik az iskola berkein belül alig bírnak magukkal, viszont a magánéletük romokban hever. Ilyenkor mindig valamilyen belső kompenzálás zajlik.
– Szerintem mindannyian ismerünk olyanokat is, akik azért választottak bizonyos hivatást, mert családi oldalról ez volt az elvárás. Egy ilyen döntés hová vezethet?
– Nagyon sokszor oda, hogy belső bizonytalanságot él meg a fiatal, állandóan megkérdőjelezi önmagát, hogy jól teszi-e azt, amit éppen tesz – hiszen nem ismeri saját magát. Van, aki negyvenévesen döbben rá arra, hogy idáig nem is a saját életét élte, és akkor borít mindent. Ezek a „magára találások" nemegyszer nagy családi tragédiákkal érnek véget. Nem szeretném démonizálni a szülőket, de sokan úgy gondolják: az a jó, ha nekik tetsző irányba tolják a gyermeküket, vagy helyette döntenek. Nem vázolják fel neki a lehetőségeket, és egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy igazából mi érdekli a gyereket – elfelejtik, hogy ők is mennyit bizonytalankodtak annak idején.
– Itt a tanév vége, a bizonyítványosztások ideje. Mennyire megterhelő a gyerekek számára ez az időszak?
– Hatalmas terhet ró a gyerekekre. Ideje lenne elfelejteni, hogy a gyerekeink bizonyítványát kiposztoljuk a Facebookra! Ha ilyennel dicsekszik egy szülő, akkor ne az legyen a reakciónk, hogy gratulálunk ehhez a csodás teljesítményhez.
– Sokan azt gondolják: ha nem lesz kitűnő tanuló a gyerek, akkor majd mehet az utcára, nem fogja vinni semmire – és nem lesz sikeres...
– Én még sohasem mondtam olyat, hogy a szülőnek ne legyen elvárása a gyereke felé. Ellenben ne a szeretetünkkel jutalmazzunk, illetve éppen büntessünk! Ha látjuk, hogy jók a gyerek képességei, és ösztönözni szeretnénk, hogy még jobb jegyeket szerezzen, akkor motiváljuk őt olyasmivel, amiről tudjuk, hogy tényleg örömet fog neki szerezni. És vele együtt örüljünk, ha sikerül. Ha pedig nem, akkor a mi vállunkon kisírhatja a bánatát. Szülőként a mi feladatunk annyi, hogy támaszai legyünk a gyerekünknek – akár tiszta egyes az a bizonyítvány, akár nem!
JÓ TANÁCSOK SZÜLŐKNEK A PSZICHOLÓGUSTÓL
-
Támogassuk a gyereket abban, ami érdekli!
Fontos, hogy abba fektesse az energiáit, ami érdekli. Ami pedig nem, abból hozzon egy elfogadható minimumot. Az élet is valahogy így működik. Sikeresek és motiváltak abban leszünk, ami érdekel minket, és amit szeretettel csinálunk. Persze, ettől még meg kell felelnünk rengeteg társadalmi normának és elvárásnak. -
A tartalmatlan pozitivitás
A pozitivitás is lehet ártalmas. Ha látjuk, hogy a gyerekünk zongoraművész akar lenni, de a kevés hozzá a képessége, akkor nem azzal teszünk jót, ha azt mondjuk neki: „Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell!”
Nem kell túlzó gondolatokkal áltatni a gyerekünket, hogy ő a tökéletes, a legjobb és a legokosabb az egész világon. Ezzel nem lesz nagyobb az önbizalma, hanem éppen ellenkezőleg: frusztrációt keltünk benne, hisz titkon sejti, messze van ő még a tökéletességtől.
-
Ne hasonlítgassuk őt másokhoz!
A hasonlítgatás rettenetes dolog. A gyerek úgyis hasonlítgatja magát másokhoz, az iskolában is folyamatosan méri magát a többiekhez. Legalább mi, szülők ne csináljuk ezt vele! Az erőfeszítéseire adjunk kellő visszajelzést, ne az eredményeire. -
Ünnepeljünk!
Tanítsuk meg ünnepelni a gyerekünket! Ha elér egy kitűzött cél, akkor dicsérjük meg! Felnőttként is fontos, hogy egy nagyobb siker után ne rögtön azon gondolkodjunk, mi legyen a következő lépés, hanem becsüljük meg azt, amit elértünk.
