Édesanyám és bátyja még az 50-60-as években telepedett át a Csallóközbe Gömörből. Akkoriban csak Komáromban létezett magyar színház, apámat (Dráfi Mátyás) idehozta a munka, anyám pedig követte. Csak kamaszkorban merült fel bennem: na igen, ez érthető, de a nagybátyámék, akik mindketten Sajógömöriek, miért jöttek el?
A válasz csak felnőttkoromra érlelődött meg bennem, miután a mozaik sok-sok hiányzó kockáját sikerült összeilleszteni.
(© Mohos Zsófia)
Az egyik kis kocka az volt, amikor észrevettem, hogy szüleim ismeretségi körében rengeteg a „keleti”. Egy idő után megfigyeltem, hogy ezek többnyire olyan tehetséges emberek, akik szívesen tesznek valamit a közért, a városért, a magyarságért – ki-ki miért érez felelősséget.
Nem értettem: mért költöztek ide? A szüleim gyakran mondogatták viccesen: „Né, ez is palóc!”, vagy „Elüldöznek lassan mindenkit.”. Aztán feltűnt, hogy Sajógömör Komáromhoz képest a „világvége”. Például, ha csütörtökön nem „írattunk fel” kenyeret, akkor szombaton nem kaptunk – és ez még a rendszerváltozás után is sokáig így volt. Vagy éjfél és hajnali három között mély sötétség borult a falura: kikapcsolták a közvilágítást, spórolás céljából.
A gyönyörű kúriák a szemünk előtt mentek tönkre. Láttam, hogyan borítja el a gaz a szőlőültetvényeket, az erdei forrásokat, a bársonyos legelőt.
És hogy az egykor „helyre tiszta” házikókat ellepi a „söpredék”. (Szándékosan ezt a kifejezést használom, ugyanis gyerekkoromban is voltak romák Gömörben, de azok rendes, dolgos emberek voltak, akiknek a gyerekeivel együtt játszottunk, és akiket nem nézett ki a közösség.)
Ilyenkor nagybátyám sóhajtott egy nagyot, és megjegyezte: bezzeg mikor ő először a Csallóközben járt! Nem győzött csodálkozni az elmaradottságon, a nádfedeles vályogházakon, a viseletben járó asszonyokon, az utcákon totyogó libákon! Gömör mennyivel fejlettebb volt!
– Mára megfordult a kocka. Alig telt el harminc év, és Gömör lezüllött – hajtogatta keserűen. Én az eredőkről akkor még nem sokat tudtam. Inkább csak élveztem a gömöri táj magával ragadó szépségét, az erdők-mezők illatát, az ottaniak jópofa humorát és tájszólását.
Mamuka (ezen a tájon mamukának és atyuskának hívják a nagyszülőket), miközben a málnafagyit készítette igazi tejszínből, csak mesélt, mesélt rendületlenül... Hogy mennyi cseresznyéjük és szilvájuk, birkájuk és tehenük volt, és hogy hogyan mentek ökrös szekérrel az putnoki vásárba és a miskolci nagypiacra. Hogy amikor beteg volt, hogyan járt utána nagyapám naponta az erdőn át az ózdi kórházba, és hogy egyik ismerősünk hogyan került a sárospataki gimnáziumba...
Aztán hogyan csorgott az emberek könnye, amikor a rádióban kihirdették, melyik falvak fognak Csehszlovákiához tartozni. Hogyan betegedett bele dédanyám, mikor mindenüket elvette a szövetkezet; hogyan akartak megtartani titokban egy báránykát, hogy anyámnak mellényt csináljanak a gyapjából – és hogy szegény kicsi lány hogyan kotyogta ki ezt, óriási bajt kavarva...
Mesélt a nagybátyámról, akit tanítani hívtak a Komenský Egyetemre, ám ő hazavágyakozott szülőfalujába – falusi tanító akart lenni az övéi között. Nem sikerült. Nem bizonyult jó kádernek: a szülei túl értelmesek, vallásosak, na meg anno közepesen vagyonosak voltak.
Csupa „társadalomellenes” tulajdonság, úgyhogy szerencsétlen nagy reményű ifjút még a bányában sem engedték dolgozni, két évig élt fizetés nélkül, feleségével és két kisgyermekével. Addig-addig piszkálták, míg végül elköltözött szülőfalujából, a családjával együtt. Három gyermeke most a Csallóköz szellemi erejét gyarapítja. A káderezést a még alapiskolás anyám se úszhatta meg: őt mint az iskola egyik legjobb diákját nem engedték gimnáziumba.
Nagy családi kép a régmúltból
A teljes kép csak felnőttként állt össze bennem, mikor már elolvastam ezt-azt. Mi tehát az oka a tömeges vándorlásnak, miért van ekkora a szakadék Kelet- és Nyugat-Szlovákia között? Feltűnő, hogy a magyarországi kelet is hasonló problémákkal küzd, mint a szlovákiai. Mi történt itt? Elsősorban Trianonnal háromfelé szeltek egy szervesen összekapcsolódó területet (Magyarország, Csehszlovákia, Ukrajna). Ezáltal elvágták az embereket a kereskedelemtől (pl. ózdi piac) és a szellemi élettől (pl. sárospataki gimnázium, Miskolc). Képzeljük el, mi lenne velünk, ha a Csallóközt kettészelnék, és azt mondanák: mától fogva nem mehetsz Dunaszerdahelyre, vagy fordítva?
Gazdasági és szellemi központokat vettek el, és nem adtak helyettük újakat (Pozsony mindmáig elérhetetlen a számukra). A gazdasági fejlődés megakadt – az egykor virágzóan gazdag terület sokáig nem bírt felocsúdni a veszteségből. Ráadásul Trianon után az értelmiség tömegesen költözött át Magyarországra. Az élet azonban ment tovább, az emberek a háború ellenére is igyekeztek gazdálkodni, vagyonkát gyűjteni. Mire kikászálódtak volna a gödörből, beköszöntött a „felszabadulás”, a szövetkezetesítés, a reszlovakizáció és a kitelepítés! A felvidéki magyarságot ismét lefejezték: elveszítette értelmiségi, illetve középparaszti rétegét.
Bátyu és Nenüke, azaz nagybátyám és nagynéném
És mindennek tetejébe jött a káderezés, ami a keleti vidékeken erősebb volt. (Ki tudja, miért? Talán, mert ez volt az ország gazdagabb része, itt többet lehetett lopni?) Az ötvenes években szó szerint elüldözték azt a maradék tehetséges fiatalt, aki még ott maradt. Gömör és vidéke tehát 1920 és 1960 között elveszítette a gazdaságát, középparaszti rétegét (szövetkezetesítés) és az értelmiségi utánpótlását. Ezek az elsődleges okok, ami miatt ez a vidék ott tart, ahol.
Külön szépsége a témának, hogy a mindenkori szlovák kormány sosem fordított elegendő figyelmet Dél-Szlovákiára.
Mi itt, a Csallóközben még valahogy elvagyunk – közel vagyunk a „tűzhöz”, azaz Pozsonyhoz. Gömörben és keleten azonban se utak, se gyárak, ráadásul a szövetkezetek is tönkrementek. Mára a térség lesüllyedt: a falvakat egyre inkább eluralja a roma söpredék. Vajon mire vágyik egy gömöri fiatal? Elköltözni. Még mielőtt azonban teljesen leírnánk a „keletet”, jegyezzük meg: az a szűk értelmiségi réteg, amely ott maradt, hihetetlenül szívósan dolgozik.
Nagybátyám és anyám
Azt mondják, hatalmas lehetőségek rejtőznek a tájban: a jövő a turizmusé és a gazdálkodásé. A határok is megnyíltak. Igyekeznek felújítani, amit lehet: a kastélyokat, a régi templomokat. Egyre több olyan emberről hallani, aki mindent megtesz, hogy feltámassza a valamikori pezsgést.
Számomra mindebből csak egy tanulság maradt: sosem marad büntetlenül, ha egy vidéket leépítenek. A kormánynak most főhet a feje. Egy teljes országrész súlyos problémái nyomják a vállát, benne nehéz magyar – és szlovák sorsokkal.
