Szűcs Bernadett (22, Ógyalla) ugyanúgy élte az életét, mint bármelyik fiatal lány. Érettségire készült, sok időt töltött a barátaival, és szenvedélyét, a néptáncot sem hanyagolta el.
Tanult, bulizott, tette a dolgát mindaddig, amíg be nem ütött a mennykő. Beteg lett, méghozzá egy olyan betegséget diagnosztizáltak nála, amely nagyrészt a negyvenes-ötvenes nőkhöz köthető. Miómát fedeztek fel a méhében. Általános nőgyógyászati kivizsgálásra indult. Az ultrahang után azonban azt mondta az orvosa, hogy van valami a méhében, aminek nem kellene ott lennie.
– Azonnal hozzátette, hogy miómát talált. Én nemigen tudtam, hogy mi az – kezdi történetét Detti. – Amikor utánaolvastam, nagyon megijedtem. Az orvosomon is láttam, hogy hirtelen nem tud mit kezdeni vele. Egy 18 éves lány, miómával a méhében... A végén nem mondott semmit. Később, más orvosokkal is ugyanez volt helyzet. Olyan érzésem volt, hogy nem mernek lépni, nehogy kockáztassák a későbbi teherbeesést. Ha valamit kérdeztem, válaszoltak a kérdésre, de ennyi.
– Volt valami kórelőzmény?
– Nem, dehogy!
– Milyen volt a gyermekkorod?
– Vékony voltam, mindig tele voltam energiával. Fiatalkoromtól hormonális fogamzásgátlót szedtem, amit a lelet kézbevétele után abbahagytam. Kiderült, hogy nagyon sok az ösztrogénhormonom. Előtte kivizsgálás nélkül írták fel az antibébit, nem készítettek hormontérképet, pedig az orvosnak kötelessége lenne – mint később megtudtam. Azóta elutasítok minden hormonkészítményt.
„A fogamzásgátló tabletták ösztrogént tartalmaznak. Azt mondták, a túlzott ösztrogénhatás miatt alakultak ki a miómáim. Sajnos, annak idején senki nem mondta nekem, hogy ebből baj lehet. Az orvosok nem vesznek vért, nem vizsgálják a hormontérképet, mielőtt felírnák a tablettát. Pedig kellene...”
– Mi volt az első lépésed?
– Egy darab másfél centis miómával a méhemben a nőgyógyász elküldött onkoginekológushoz Pozsonyba, de ott nem vettek komolyan. Mindenfajta kivizsgálás nélkül azt mondta az orvos, hogy a mióma kicsi, nem kell vele foglalkozni. Akkor még nem volt tünetem. Otthon megint hormont írtak fel, hátha összehúzódik a mióma. Három hónap múlva – ez 2019 áprilisában történt – visszamentem kontrollra. Tünetmentes voltam, de a mióma ekkor már 22 milliméteres volt... Megint elküldtek az onkoginekológushoz, aki megint hazaküldött. Kicsi a mióma. Elegem lett, hagytam a fenébe az egészet. Ám tavaly júliusban erős volt a menstruációs vérzésem. Augusztusban is ugyanez volt a helyzet, s ekkor tudtam, hogy baj van. Végül a készültségen kötöttem ki, ahol vérzéscsillapítót kaptam. Rohantam a nőgyógyászhoz: kiderült, hogy a mióma 62 milliméteresre nőtt! Szinte sokkot kaptam, de a szüleim is, hisz addig a családban senkinek nem volt hasonló panasza.
– Mi történt ezután? Szakemberhez küldtek?
– Szeptemberre kaptam időpontot. Előtte olyan erősen véreztem, hogy vérképet csináltak. Kiderült, hogy vashiányos és vérszegény vagyok. Azonnal kaptam transzfúziót, vagyis két egységnyi vért. Nagy nehezen feltornázták az értékeimet a minimumra, majd Pozsonyban közölték velem, hogy a miómám 10 centiméteres, betakarja az egész méhemet. Muszáj volt lépni. Várólistára kerültem, november közepére kaptam időpontot műtétre. Egy pénteki napon feküdtem be, azt mondták, laparoszkópiával (kulcslyuksebészettel, mikor is 3-4 nyíláson át műtik a beteg szervet – a szerk. megj.) szeretnének műteni, de a mióma igen nagy... Hétfőn volt a műtét, ébredés után azonnal tudtam, hogy a laparoszkópiából nem lett semmi, mert 10 centis vágás volt a hasamon. Egy hét után hazamentem, de a következő menstruáció során annyi vért veszítettem, hogy megint a kórházban kötöttem ki.
– Az orvosok nyugtatgattak, hogy ne izguljak: a méhem megmenekült. A nagy vérveszteség ellenére a decemberi kontrollvizsgálaton jól szerepeltem. 2020 első féléve jól telt, a júniusi kivizsgáláson viszont rossz hírt kaptam, miszerint megint van egy miómám. Szeptemberben műtöttek a dunaszerdahelyi Sagax Klinikán laparoszkópiával. Dr. Igor Slezák 3 centiméteres kinövést távolított el a méhemből. Ezután hosszú csend. A 2021-es év csodálatosan telt. Tavaly januárban azonban a nőgyógyászom bejelentette: megint van miómám. Egy világ omlott össze bennem. Sohasem szabadulok meg ettől? Januártól darabos vér távozott, ijesztő volt. Később kiderült, polipom is van, ami körbefonta a méhfalam. Áprilisban ezt a polipot eltávolították, a miómát meg júniusban Pozsonyban, a Nemzeti Onkológiai Intézetben vették ki. Laparoszkópiát ígértek, de már nem csodálkoztam, mikor harminc centiméteres vágással ébredtem a hasam alján. A méhem megmaradt, az volt a fontos. A remény hal meg utoljára, bízom a jövőben.
– Lelkileg hogy viselted a műtéteket? Milyen volt az élet ez alatt a három év alatt?
– A 2019-es év volt a legrosszabb: egy sötét lyuk. Abban az évben érettségiztem, később munkát váltottam, stresszes időszak volt. Ám a táncot nem hagytam abba: a néptánc 17 éve az életem része, imádom, végig ez tartotta bennem a lelket! Hálás vagyok a családomnak, a barátaimnak és a páromnak, hogy támogattak, mellettem álltak.
Nem akartam, hogy csak a betegségről szóljon az életem. Legyőzöm a mumust: így álltam hozzá a betegségemhez. S érdekes módon a műtétek megedzettek – a jövőképem pozitívabb, mint előtte valaha is volt.
– Jelenleg egyetemista vagy. Mit tanulsz?
– Szociálpedagógiát tanulok Győrben, gyermekvédelemre szeretnék szakosodni. Vitrázs szakon érettségiztem a gútai magán szakközépiskolában, s bár a rajzolás, festés megmaradt, a gyerekek felé fordultam. A döntést, hogy pár év munka után ismét beüljek az iskolapadba, a betegségem is motiválta. Be akartam zárni egy ajtót, s kinyitni egy újat. Az orvosok szerint nincs kockázata a terhességnek; a továbbiakban gyerekek közelében akarok lenni.
– A saját gyerek messze van még, mit gondolsz?
– Picit pihenni kell a szervezetemnek, viszont a biológiai órám ketyeg. Magyarán az orvosok azt tanácsolták, hogy ne halogassam a gyermekvállalást. Fiatal vagyok, előttem az élet, s én szeretném megélni minden pillanatát. Egyszóval: küzdök és bízom.
