„Kincs az a völgy, ahol égi testek táncot járva szerelembe esnek” – üvölt végtelenítve a Škoda Fabia hangszórójából. Július legmelegebb napja van: az útra délibábokat rajzol a forróság, s mi, mintha nem lenne holnap, úgy éneklünk az autó fülledt légterében. Éles kanyart veszünk: a távolból felsejlenek a Bebek-kemping első sátrai; s ahogy felgurulunk az ismerős domboldalon – át a Gombaszög felirat alatt –, egyszerre önt el bennünket a várakozással teli izgatottság. „Otthonról hazaértünk. Megint…”
A kopjafapark dombján állva, miközben százakkal – táborozókkal, szervezőkkel és vendégekkel – együtt avattuk fel a 2017-es év emlékoszlopát, fogadtam meg először: ha lesz rá módom, visszajövök még! Gombaszög ugyanis pontosan olyan, mint egy jókora dózis Felvidék: az esszenciája mindannak a társadalmi és kulturális közegnek, amiben kisebbségiként nevelkedtünk. Hiába próbálom, nem tudom magam kevésbé patetikusan kifejezni: Gombaszög kicsit minden felvidéki magyar számára otthonérzés, így volt hova 2023-ban is „hazatérni”. (© Fotók: Gombaszög Facebook oldala)
Sörcsap mellől a völgy
2017-ben sportcipőben és farmerben vettem át a diplomám. Amikor megláttam, hogy a promócióm dátuma egybeesik a gombaszögi táboréval, egy vállrándítás kíséretében konstatáltam: „Nem létezik, hogy én emiatt kihagyjam a fesztivált! Meg aztán: már késő lenne visszakozni: a staffosok (szervezők – a szerk. megj.) számítanak rám!”
Ekkorra annyira beleéltem magam, hogy életemben először végre én is részese leszek a gombaszögi kalandnak (amiről korábban annyi legendát hallottam), hogy egyáltalán nem fájt a szívem, mikor levelet írtam a tanulmányi osztályra, s kértem a diplomám átvételének elodázását.
Végül nyolc napot dolgoztam végig Gombaszög kocsmastaffjában. (Szándékosan nem a médiasátort választottam, hisz meggyőződésem volt: sokkal izgalmasabb sztorik kerekednek a tábor bárjában.) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a három műszakban való munka – meg úgy önmagában a vendéglátás – nem esett kívül a komfortzónámon, mégis gondolkodás nélkül újraélném a hét bármely pillanatát.
A pult mögötti privát bulizások, a hideg vízben zuhanyzások, a staffházban való, egymás hegyén-hátán alvás ugyanis olyan perspektívából mutatták be nekem ezt a párhuzamos, „szlovmagy” valóságot, amire aligha lett volna lehetőségem, ha átlagos táborozóként járok először Gombaszögön. (Ráadásul a villanypásztorral való ismerkedést is mindjárt az elején kipipáltam – azóta sem tudom, miért nem figyelmeztetett senki, hogy a szimpla kerítésnek tűnő „alkalmatosságra” nem olyan jó ötlet ráülni…)
Az esti koncerteket és a fényfüzérekkel díszített, erdei chillzónát az első pillanattól kezdve imádtam; az irodalmi beszélgetéseket és a pszichológiai előadásokat pedig – ha nem dolgoztam éppen – becsületesen látogattam. Egyedül a Tóth Károly sátort kerültem valamiért, talán mert onnan csak komoly fizimiskájú embereket láttam kijönni.
Ki hitte volna, hogy egy évvel később én is egy leszek a „komoly fizimiskájúak” közül, s a volt gimis osztálytársammal fogok diskurálni ugyanitt a felvidéki űrrakétaprojektről? Vagy hogy néhány évvel később – már az Új Nő újságírójaként – Orosz Örsöt, a tábor korábbi főszervezőjét faggatom majd az értékmentésről? (Mondjuk jó esély van rá, hogy a 22 éves énem visszakérdezett volna: „A miről?”)
Emlékszem, a kopjafapark dombján állva, miközben százakkal – táborozókkal, szervezőkkel és vendégekkel – együtt avattuk fel a 2017-es év emlékoszlopát, fogadtam meg először: ha lesz rá módom, visszajövök még!
Gombaszög ugyanis pontosan olyan, mint egy jókora dózis Felvidék: az esszenciája annak a társadalmi és kulturális közegnek, amiben kisebbségiként nevelkedtünk. A szórakozás mellett pedig a szabad gondolkodás színtere – ami nem árt, ha az értékrendünk részét képezi értelmiségi fiatalként.
Hiába próbálom, nem tudom magam kevésbé patetikusan kifejezni: Gombaszög kicsit minden felvidéki magyar számára otthonérzés, így volt hova 2023-ban is „hazatérni”.
Gombaszög az Új Nővel – másodjára is!
– Hú, itt meg fogunk sülni! – nézek szét kétségbeesetten a Restitetőn, idei beszélgetésünk helyszínén. – Egy óra, és kezdünk. Drukkolj, hogy ne szúrjam el a felvezetőt! – mondom némi izgatottsággal a hangomban Kikinek (az Új Nő lapmenedzsere – a szerk. megj.), aki azonnal biztatni kezd:
– Nyugi, jó lesz! De azért tényleg stílusos lett volna Tóth Karcsival a Tóth Károly sátorban interjúzni! – teszi hozzá nevetve.
Az Új Nő idei vendége Tóth Károly bodrogközi származású színművész, a Dunaj és a Druhá šanca sikersorozatok sztárja volt. (A Tóth Károly sátor ugyanakkor a Fórum Kisebbségkutató Intézet 2016-ban elhunyt alapító igazgatójáról kapta a nevét.)
– Szó lesz többek között a színházi szakma kulisszáiról, a karrierépítés kihívásairól és a szlovák–magyar művészberkek közti különbségekről – ismételgetem a szövegemet. – Ah, miért kell nekem mindig ilyen bonyolult felkonfokat írni? – fakadok ki.
– Hagyd már, inkább sétáljunk egyet! – zökkent ki a pánikból Kiki, aki az évek során tökélyre fejlesztette, hogyan kell a lámpalázamat csillapítani.
Mire visszaérünk, az első érdeklődők már gyülekeznek a Restitetőn. Én viszont – mint akit tényleg kicseréltek – immár teljes nyugalommal foglalom el elöl a helyem. Karcsival néhány részletet még átbeszélünk (közben kényszeresen nyomogatom a mikrofon ki- és bekapcsológombját, ami minden egyes alkalommal hangos pattanással jelez), majd Ede, a videósunk int: „Kezdhetjük!”
És belekezdek. A szavakat sikerül szépen kiejtenem: érzem, hogy a közönség is „jön velem”, mire egyszer csak hangos zeneszó üti meg a fülem a szomszéd színpad felől. „A zenekar hangolni kezdett az esti koncertre” – néz ránk bocsánatkérően a hangosító. „Hát, nagyon úgy fest, hogy a beszélgetéshez lesz egy kis zenei kíséretünk…” – állapítom meg (bár a mosolyom ezúttal kevésbé őszinte).
Bármennyire is nem vagyok spontán alkat, ezen a ponton belátom: el kell engednem a tervezett forgatókönyvet, és próbálni a legjobbat kihozni a helyzetből.
Beszélgetésünk közben néha a saját hangomat sem hallom. Máskor Karcsi kérdez vissza, hogy jól értette-e a kérdést. Egy fesztivál viszont éppen ettől autentikus: hogy bármi megtörténhet – és meg is történik.
Összességében úgy érzem, a malőr ellenére is egy értékadó beszélgetést sikerült Gombaszögre vinnünk, ami elsősorban vendégünk szókimondó stílusának és gondolatébresztő válaszainak volt köszönhető. Na meg az Új Nő stábjának, akik a ricsaj ellenére végig bátorítóan mosolyogtak ránk a nézőtérről. (Videó hamarosan a YouTube-csatornánkon!)
Éjjel a macskaköves utakon
Gombaszögben az a jó, hogy az ember minden négyzetméteren volt iskolatársakba, kollégákba, szomszédokba, random ismerősökbe botlik. A „Helló, mi újság?”-tól másodpercek alatt jutunk el az „Igyunk meg valamit!”-ig, hogy fél óra múlva teljes extázisban csápolhassunk együtt valamelyik koncerten. Nem tudom, hogy volt-e nálam boldogabb ember, amikor megtudtam, hogy a pénteki sztárfellépő az egyik nagy kedvencem, Azahriah lesz – akiről a volt kollégám kétszer is elmondta, hogy korunk Máté Pétere –, mindenesetre nyolc órakor olyan tempóban rohantam fel a nagyszínpad elé, hogy azt egy sprinter is megirigyelhette volna.
Amikor több ezer ember egyszerre énekli, hogy „Éjjel a macskaköves utakon”, miközben az eget éppen narancssárgába öltözteti a Szilicei-fennsík mögött lenyugvó napkorong, azon pillantok egyike, melyekről már a megszületésük pillanatában tudjuk: sokáig fogunk töltekezni belőlük a szürke hétköznapokon.
A Covid-időszak óta talán ez volt az első olyan koncert, ahol százszázalékosan el tudtam engedni magam, majd a SunCity Brass fellépésén rögtön meg is ismételtem a bravúrt. A hajnalba együtt ugráltuk át magunkat az elektronikus rezesbanda szólamaira: egy estére mindannyian szabadok, féktelenek és gondoltalanok voltunk. A völgy minden szeglete megtelt tánccal, zenével és élettel, s én megint egy kicsit többet tudtam befogadni abból, amit Gombaszög adni képes.
Messze még a vége!
– Lányok, nagyon úgy fest, hogy felszívódott a fuvarosunk! – mondom Kikinek és Beának félig nevetve, félig riadtan, amikor a buli másnapján ráeszmélek: nem ír vissza a srác, akivel vagy két napon át egyezkedtem a hazaútról. (Később kiderült, hogy előző este ő is jól mulatott: ám mire reagált, mi már rég a rozsnyói vonatállomás padját koptattuk.)
– Ez izgi lesz. Rozsnyó–Zólyom–Surány–Újvár–Komárom–Szerdahely. Öt átszállás. Vagy mehetünk Pozsony felé is, csak akkor még később leszünk otthon. Ja, és a legjobb: hat percünk van átszállni mindenhol! – folytatom a Szlovák Vasúttársaságról tartott rögtönzött iskolázást.
– Őrültek vagyunk, ha ezt bevállaljuk! – vágják rá kórusban a lányok. – Szóval, induljunk!
Az első – klíma nélküli – vonaton egyedül a mellettünk elsuhanó táj kompenzált minket: amúgy a kimerültségtől kínlódva körbe-körbe énekeltük a Kistehén Tánczenekar „Van egy-kék tó a ház alatt” kezdetű örökzöldjét, s közben arról fantáziáltunk, hogy úgy megennénk egy mekis hamburgert…
Mivel a következő csatlakozásunkat mindjárt le is késtük, pontosabban az orrunk előtt robogott el a vonat – felborítva az egész addigi haditervünket –, jobbnak láttuk, ha a további sorsunkról evés közben döntünk. Nem mondom: elég szürreális élmény volt, amint szombat este a zólyomi vonatállomáson majszoltuk a biciklis futárral kiszállíttatott McMenüt, de még sokáig emlegetni fogjuk – ez kétségtelen.
Végül Bea apukája mentette meg a napot, akinek hála az utolsó három átszállást kihagyhattuk. (Már csak Surányig kellett valahogyan eljutnunk.) Őszintén szólva az, hogy a második vonatban kis híján halálra fagytuk, már meg sem kottyant ekkorra – hisz végre felcsillant a remény, hogy aznap mégiscsak a saját ágyunkban alhatunk. A boldogsághoz márpedig néha ennyi is elég…
Távlatok
Hat év telt el az első Gombaszögem óta. Időközben felnőttem: egyetemistából dolgozó nő lettem, és talán a fejem lágya is egy kicsikét benőtt. Hogy mi lesz hat évvel később? Nem tudom. Lehet, hogy a nagyszínpad előtt csápolok majd az első sorban. De az is lehet, hogy a saját gyerekem kezecskéjét szorongatom majd a GombaOvi előtt. Vagy talán mindkettő.
Bárhogy is alakuljon, egy biztos: valahol a Sajó-völgyben megtaláltok majd.
