Az életünk lassan úgy néz ki, mintha elindultunk volna egy zsákutcában visszafelé. S nem tudjuk, hogy ez minek köszönhető: talán az elmúlt két évnek, mikor sokat féltünk – vagy a mostani bizonytalan időknek? A bezártság hónapjai alatt közelebb kerültünk egymáshoz, s mintha ennek most jött volna el a böjtje – kezdünk elhidegülni egymástól, rosszat csinálunk egymásnak. A barátok eltávolodnak, a párok veszekednek, s már nem hét év után, hanem hét hónap együttélés után válnak el.
Érzéketlenebbé váltunk egymással szemben, mert nem akarjuk újra azokat a szorongató érzelmeket érezni, amelyek olyan fájdalmasak voltak számunkra. Olyan, mintha lecsökkentett érzelmekkel élnénk az életünket, mert elfelejtettük, hogy nem csupán a fájdalom – a szeretet is alakítja az életünket. Erről beszélgetünk Mátyus Zoltán pszichoterapeutával.
(© Lara Vychuzhanina)
Csalódtunk a világban, mert azt hittük, mindig csak jobb lesz, mi pedig megyünk előre... S akkor beütött a járvány, most meg a háború. S nem tudunk semmiben bízni, mert nincs miben bízni. De csalódtunk magunkban is, hisz hogyan lehettünk annyira hiszékenyek, hogy elhittük, a mi sorsunk örökké a „még jobb” lesz...? De akkor mi legyen most a kapaszkodónk, miben bízhatunk? Mert a megpróbáltatások közepette mintha elfelejtettük volna szeretni a másik embert, eltűnt belőlünk a gyengédség és az a gyengeség, ami a szeretet és szerelem sajátja. Felnagyítódott a rossz, mi pedig szép lassan lerombol juk az életünket...
– Tízből kilenc ismerősömtől azt hallom, hogy letiltották az összes hírcsatornát, és nem olvasnak semmit. Ez segít nekünk, vagy struccpolitikának minősül? – kérdezzük Mátyus Zoltán pszichoterapeutát pozsonypüspöki rendelőjében.
– Attól függ. Azt gondolom, hogy ha ez az „én döntésem”, és jó érzést hoz, akkor segíthet rajtam. Ha félelemből nem merek hírműsort nézni, akkor lenne még rajta mit dolgozni.
– Hogy látja, a férfiak vagy a nők tudnak jobban szorongani és félni a jövőtől?
– Érdekes, hogy a Covid első szakaszában a nők voltak jobban kitéve a szorongásnak, mert féltették a családtagjaikat, míg a férfiak mentek tovább, mintha semmi nem történne velük. Aztán jött egy csúszás, amikor a nők, anyukák rájöttek, hogy igen, meghalnak az emberek – de azért nem úgy van, mint a spanyolnátha alatt, hogy az utca fele kihal. Viszont mikor előkerült az, hogy az egzisztencia is veszélyben van (elveszíthetem a munkám, nem lesz pénzünk, nem fogunk tudni fűteni), akkor már inkább a férfiaknál jött elő a szorongás.
És sokan még mindig ott tartanak, hogy mi lesz holnap, lesz-e munkám, válság van, mennyit kell fizetni az irodáért: s ez kihúzza a lábuk alól a szőnyeget. A múltkor az egyik kliensem azt mondta, hogy a harmadára csökkent a megrendeléseik száma, így el kell bocsátania az alkalmazottak egyharmadát...
– Az ember tehát fél. Mi a válasza erre a félelemre?
– Megemeli a kontrollt az élete felett. De nem mindig ez a megoldás – nem lehet örökké a kilincset tisztogatni, hogy ránk ne ragadjon a betegség. Én nagyon fontosnak tartom, hogy diszkomfort esetén inkább optikát váltsunk. Ha például lépten-nyomon ellenőrizni akarjuk a feleségünket, hogy hova megy, mit csinál, akkor csapdába esünk. Hisz még azt sem tudjuk kontrollálni, hogy a feleségünk flörtöl-e valakivel vagy sem. Sokáig bízunk abban, hogy nem, aztán a válás közben rádöbbenünk, hogy mi teljesen más filmet néztünk, mint a párunk. Nyilván a kontroll sem mindig ördögtől való: például, ha könnyen megfázom a hidegben, akkor elkezdek melegebben öltözködni. És fontos annak is utánajárni, hogy miért fázom meg ilyen könnyen. Amúgy a diszkomfortot a szervezetünk is próbálja kezelni. Van egy svéd szerző, aki az Edzett agy című könyvében azt írja, hogy a fizikai aktivitás stresszreakciót vált ki a szervezetből, hiszen ekkor is diszkomfort áll fenn. A stressz és a fájdalom olyan, mint a borsó meg a héja. Ám a szervezet tudja, hogy a stressz után jön a lenyugtató válasz.
– S a szorongás pánikbetegséghez vezethet?
– A pánikbetegség a szorongás egyik válfaja. Vegyük csak a fellépés előtti szorongást, amikor a színész attól fél, hogy megbotlik és elterül a színpadon, s mindenki nevetni fog rajta. Ilyenkor a terápiás intervenció azt mondja, hogy éljük meg azt, amitől a legjobban félünk. Mikor a színész legközelebb megy fel a színpadra, szándékosan akadjon el, és essen hasra. Így megtapasztalja, hogy ezt is túl lehet élni, sőt viccet lehet belőle csinálni. Akkor rájön, hogy nem ezen múlik az élet.
Mátyus Zoltán pszichoterapeuta
– Hogyan ismerhetjük fel a pánikrohamot? Vannak szituációk, amikor eluralkodik rajtunk a pánik. Mennyiben más egy pánikroham?
– Nem tennék különbséget köztük, talán a mérték az, amiben a kettő különbözik egymástól. Pánikrohamnál az ájulás határára kerülünk, nagyon magas lesz a diszkomfortérzetünk – ellenben pánikroham az is, ha csak ki kell mennünk a friss levegőre a zsúfolt üzletközpontból, mert mindjárt megfulladunk. Nekem is volt egy ilyen tapasztalatom, amikor egy vírusos betegségnél az éjjel arra keltem fel, hogy levegőért kapkodok. Az agy ilyenkor működésbe lép, mert a szervezet nem végzi jól a dolgát: „Hogyhogy nem lélegzek? Mi van, ha egyszer nem ébredek fel?” S mikor le kellett feküdni, kezdtem befeszülni – s minél kevesebbet alszik az ember, annál rosszabb lesz. A végén helyre tettem az egészet egy kis önterápiával, de elmúlt a hurut is, így már nem keltem fel arra, hogy fulladok.
– Nem lehet, hogy a bezártság alakította ki bennünk ezt a rengeteg szorongást?
– Lehet. Egy finn kolléganőtől hallottam, hogy Finnországban 5000 olyan gyereket tartanak számon, aki fél iskolába menni, mert kialakult nála a szociális fóbia. Svédországban 20 000 ilyen gyerek van. Nálunk is gyakori, még ha nem is készült erről kutatás. Jár hozzám egy fiú, aki nem megy be a tornaórákra. Nem igazán tudja megmagyarázni, hogy miért – de elbújik az iskola mögé, hiába fenyegetik kettes magaviselettel. Az a baj, hogy át kell öltöznöd? – kérdeztem tőle. Nem, az ilyesmi nem érdekli. Később adott egy olyan magyarázatot, hogy a szülei tíz évig kényszerítették, hogy futballra járjon, ő pedig utálta. Mire a szülő: tehetséges volt a fiú, de nem tíz, csak pár évig sportolt, s már rég abbahagyta. Igen, meglehet, de anno kényszerhelyzetben volt. Kisgyerekként nem volt elég ráhatása arra, hogy változtasson. S minél kevesebb a kompetencia, annál több a félelem. Esetleg minél intelligensebb az a gyerek, annál több mindentől tud félni. Az iskolában kényszer van és órarend, a tanár pedig nem mondhatja, hogy „te ne gyere be az órára, de a többieknek kötelező”. Ha így tenne, szétesne az iskolarendszer. A kamasznál viszont válaszreakcióként elindult egy trauma, hogy megint hasonló helyzetben van, mint régen, nem értik meg, nem tudnak ráhangolódni...
Vegyünk csak egy másik dolgot, például a szerelmet: a szerelem betölti az embert, s még ha tudja is azt, hogy a szerelme csak illúzió, jobban ragaszkodik hozzá, mint a valósághoz. Talán a fájdalmunk is ilyen, az is kivetkőztethet magunkból, leigázottak leszünk, és jobban ragaszkodunk hozzá, mint a valósághoz.
– S miért pont akkor és ott kezdenek kísérteni a fájó emlékek?
– A finn kolléganő szerint mindez lehet a Covid következménye: látszólag semmi nem történt, a tornát elutasító kamasznál mégis betelik a pohár. Ugyanolyan ez, mint amikor begipszeljük az egészséges lábunkat három hétre. Egészséges a lábunk, három hét után mégis sarkallni kell az agyat, hogy újra koordinálni tudja a lábat, sőt: ha még tovább tétlenségre kényszerítjük, leépülhet, elhalhat az a láb.
– A szorongás örökölhető családon belül?
– Én úgy gondolom, hogy a szorongás eltanult viselkedés, de van rá hajlamunk is. Például vannak gyerkőcök, akikre azt szoktuk mondani, hogy nagyon érzékenyek a diszkomfortra. Van olyan baba, aki be van kakilva, pisilve, de senki nem tudja róla, míg nem érzi meg a szagát. S van baba, aki mindjárt elkezd sírni. Az érzékenységet örököljük, ezt nem eltanuljuk – de hogy miként reagál rá a környezet, attól már kialakulhat a szorongásra való hajlam. Ám ebben megoszlik a szakvélemény: vannak iskolák, amelyek azt állítják, hogy minden örökölt, és vannak, akik azt, hogy semmi sem.
(© Lara Vychuzhanina)
– Mi a kapcsolat a szorongás és a depresszió között?
– A szorongó ember belesétál a depresszióba: ritkán látom fordítva. A szorongás egy erőteljes dopaminaktivitást* jelent, a stresszhormonok az örömhormont ösztönzésre használják: „Ember, cselekedj! Féltsd az életed!” (*A dopamin kémiai hírvivő, boldogsághormon, amely lehetővé teszi, hogy örüljünk, mozogjunk, tanuljunk – de a depresszióban is szerepet vállal.) S utána az ember már csak erre fókuszál, s kibillen az egyensúlyából – pedig nincs még egy tevékenység, ami annyira energiaigényes lenne, mint a szorongás. Talán még a pánikroham, amit intenzitásában az epilepsziás rohamhoz lehetne hasonlítani, hisz utána teljesen ki van lőve a beteg, mert sejtszinten aktivizálódik a veszély. Visszatérve a kérdésre: gyakran tapasztalom, hogy a szorongó beteg depresszióssá válik, ámde a depressziós ember már nem aktív – még arra sem kel föl, hogy elmenjen pisilni.
Látjuk ugye a kettő között a különbséget: a szorongásnál félteni, menteni kell az életet (szaladj és fuss), míg a depressziónál már minden nehezünkre esik. A depressziós „minden mindegy”-állapotba kerül: úgy válik le az életről, hogy megszűnik vele a dialógus. Mit tegyen valaki, ha a hozzátartozója depressziós?
– Segélykiáltás-szerű, hogy sokszor a feleség panaszkodik a depressziós férjére, s ő fordul orvoshoz, pedig a férjnek kellene...
– Sok esetben dilemmába kerülnek a családtagok, mert egyrészt „jóban-rosszban” ki kell tartani a másik mellett. Beteg az emberem, s ha beteg, akkor nekem itt kell maradnom, és gondoznom kell. Na de ha a férjnek az az apparátusa betegedett meg, ahogyan ő a világgal és az emberekkel bánik, akkor kicsit más a helyzet. Nem azt mondom, hogy az a jó megoldás, ha fogom a sátorfám és elmegyek, de sok esetben a közeli ember ultimátuma veszi rá a szorongót, hogy kezdje kezeltetni magát. Ilyenkor mindig eltelik 10-20-30 terápiás óra, mire a beteg már önmagáért lesz ott, és nem azért, hogy „a Julcsi el ne menjen tőle”. Nem ritkán a családtagok már régen tartalékból működnek, és a végén nem merik elhinni, hogy „a Jóska már jól van”. Mert a feleség agya már önmagát védi: „Visszamenjek? Mi van, ha két év múlva visszajön neki?” – és elkezdi a férjét kontrollálni. „Bevetted a gyógyszert? Voltál nála? Jobban vagy? Kialudtad magad? Sportoltál? Vacsoráztál?” Terjedni kezd a szorongás infekciója, rosszabbik esetben átveszi a feleség...
– Ha foglalkozni kezdünk az önismerettel, az megelőzheti valamennyire a szorongást?
– Én azt gondolom, hogy nagymértékben. Minden terápiának a része a mélyebb önismeret. Vegyük azt az esetet, mikor a beteg azért akar megfelelni mindenkinek, mert gyerekkorában azt az üzenetet kapta, hogy anyunak meg kell felelni – s felnőttkorban is ezt a programot viszi tovább. Ilyenkor megkérdezzük a klienst: megérdemli anyu ezt a hatalmas igyekezetet, hogy még a főnökének is őmiatta akarjon megfelelni? Mi történik, ha nem felel meg? Mit csinált az anyu, amikor nem felelt meg? Az önismeret rávezetheti az emberünket, hogy „én még mindig a programomat élem, s nem az életet. Még mindig az a fontos számomra, mit mond anyu, pedig a lelkem mélyén dühös vagyok rá...” De akár a család üzenete is hasonló lehet. Mi az, hogy matematikából kettes? Utálni fogom a matematikát, sosem szerettem, de elmegyek matematikai főiskolára, mert nálunk otthon ez az érték. S nem is gondolkodom el azon, hogy ki vagyok én: talán egy matematikus? Az önismeretet sok esetben ezzel kezdjük: Ki is maga valójában? Mit szeret csinálni? Élvezi a matematikát? „Dehogy szeretem, a kutyának se kell!” Mit csinálna, ha azt mondanám, hogy becsukott a főiskola, ahol tanít? „Hát, lehet, hogy kertészkedni kezdenék.” Heuréka!
(© Lara Vychuzhanina)
– Ha nem tudatosítom, hogy mi történik velem, akkor továbbadhatom a rossz programot a saját gyerekemnek is... Nem így van?
– Bizony! Hisz azt nem tudom nekik átadni, aki én vagyok. Vagy viszem tovább, hogy a matematika a fontos, vagy átmegyek a másik pólusba, hogy semmi se lesz fontos. Nincsenek határok, mert nekem voltak határaim, és megfulladtam köztük. Tudni kell még, hogy a düh és a harag kifelé destruál, a szomorúság és a feszültség befelé. Ilyen értelemben a kifelé destruálás hamarabb észrevehető. Hahó, valami itt nincs rendben: 11 óra, ennek a gyereknek aludni kellene. De ő úgy élvezi azt a mesét... Az lehet, de neki ilyenkor már aludnia kellene, mert a struktúra legalább annyira fontos, mint a szabadság. De ha én egész életemben szabadságdeficitben éltem, akkor lehet, hogy a szabadosság lesz az én muzsikám a szerelemben, a kapcsolataimban és a munkahelyemen is. Zavarni fog, hogy be kell mennem nyolcra dolgozni. Miért nem elég a tíz óra...?
– Miért lesz jó, ha megtaláljuk saját magunkat? Az megkönnyíti majd az életünket?
– Biztosan. Van ennek a kérdésnek egy másik vetülete is. Igazság szerint az utóbbi időben sokat dolgozom férfiakkal, akikkel együtt fedezzük fel, hogy kik is ők valójában. Szeretek olyan archetípusokkal dolgozni, mint a király, a harcos, a szerető, a bohóc vagy a filozófus. És azt látom, hogy mikor a férfiak kezdik megtapasztalni a saját identitásukat, kivirágoznak. Olyan erők szabadulnak fel bennük, hogy az kész csoda... Azért jók a skatulyák, mert ezeket a férfilélek érti, s nem kell magyaráznom, mit jelent az, hogy ő egy harcos. Egy példa: járt hozzám egy hétéves, szorongó kisfiú, aki nem mert bemenni az iskolába, mert az „nagy és sok ott a gyerek”. A szülők meséltek a gyerekről, én pedig azt vettem ki ebből, hogy ő igazából egy kicsi harcos. Nosza, próbáljuk meg felébreszteni benne a harcost! Gyerünk, ez egy ellenség! Mit gondolsz, legyőzöd? És a kisgyerek kilőtt, mintha csak szablya lett volna a kezében... Megyek, anyu, megyek! – és megtapasztalta, hogy a félelem legyőzhető.
Mert mindig a tapasztalati ismeret győzi le a félelmet, nem az információs ismeret. Eltelt egy-két hét, megint megkérdeztem tőle, hogy mi van az iskolával. Nagy épület, sok gyerek? Mire a fiúcska: „Hm, igen, de már megy!” Mert nem az a bátorság, hogy nincs félelem; a bátorság az, mikor a félelem ellenére előre megyünk. Ahol nincs félelem, ott nem kell a bátorság.
– S mi a helyzet a nőkkel? A nőnél ugye nem kell keresgélni, hogy mi az életének értelme: hisz eleve van egy szerepe, mert képes arra, hogy életet adjon...
– A nőknél ez máshogyan érdekes. Például van egy női kliensem, aki menedzser, sikeres, és úgy döntöttek a férjével, hogy gyereket vállalnak. Ő ugyan anyának anya, de valójában egy nyüzsgő menedzser: ez az ő identitása. Szereti, hogy anya – de nem olyan típusú anya, hogy megszűnik neki minden más, mert ebben teljesedik ki. A párja a szemére is vetette: „Itt a gyerek, és téged mégis húz a munkád, elfeledkezel a gyerekemről...” S ahogy együtt boncolgattuk a kérdést, rájöttünk, hogy a feleség attól nem rosszabb anya, hogy a világ dolgai is érdeklik.
– Mit vet még a nő szemére a férfi?
– Sok férfi panaszkodik, hogy amikor a felesége kilép az ajtón, akkor bizonyos attraktivitásról gondoskodik, ámde ő otthon egy takarítónő és szakácsnő mellett él. A férfi persze örül, mert a gyerekeinek jó dolga van, de ő keresné a feleségében a nőt is, mert az bizony az utóbbi időben háttérbe szorult... S mikor elkezdek a nővel dolgozni, felteszem neki a kérdést: Biztos, hogy csak az anyukát akarja a lányának átadni? Nem akarja megmutatni neki annak a gyönyörűségét, hogy nő is lehet? Nem akarja azzal gazdagítani, hogy lássa, milyen az, mikor férfi és nő között izzik a levegő? S elkezdjük a kártyavárat összedönteni. Biztos, hogy azt akarja átadni a gyerekeinek, hogy csak ők a fontosak? Igen, a nő ezt választja, mert azt hallotta otthon, hogy „férjhez mész, gyereket szülsz és kész” – ellenben közel sem biztos, hogy ez az ő belső identitása. Ami akár szorongáshoz is vezethet, de ez már egy másik téma.
– Egy végszót szeretnénk kérni a jövőképpel kapcsolatban. Mennyire kell megijednünk? Mi vár ránk az elkövetkező időszakban?
– Egyáltalán nem kell megijedni, mert ha megijedünk, az nem segít, akár ez jön, akár az jön. Inkább az legyen a fontos, amit a mában tudunk megélni, ami jóleső, ami életkedvet ad. A szorongás körforgásában sosem azt tartom szem előtt, amit a jelen pillanat ad, hanem azzal foglalkozom, ami lesz. Ha nehéz idők jönnek, akkor leszünk a legjobban felkészülve, ha lelkileg is jó kondícióban leszünk. Mert a szorongás ennek éppen az ellenkezőjét valósítja meg: leépíti a vitalitást és a teherbírást.
Nagyvendégi Éva és Fekete Magdolna
