Életünk folyását, azt, ahogy szeretünk vagy éppen élünk, a szorongás, a félelem is befolyásolja. S ezek mind összefüggenek egymással, hisz ha valamitől félünk, akkor nem tudunk nyitott és tiszta szívvel szeretni, mert szorongani fogunk, s azt várjuk, hogy mikor bántanak megint. A szorongásról beszélgetünk Mátyus Zoltán (Pozsonypüspöki) pszichoterapeutával, aki azt mondja, hogy a szorongásainkkal foglalkozni kell. S nem baj, ha utána is jelentkezni fognak, de ha feldolgoztuk őket, akkor már nem fogunk hinni nekik.
A szorongás és a félelem között az a különbség, hogy a félelemnek van valós objektuma, a szorongásnak nincs. Például ha engem valaki megtámad a sötét utcán, ő az objektum, tőle félek. Ha minden sötét utcán félek, az már szorongás, mert az objektum nincs ott.
(© Lara Vychuzhanina)
– Honnan tudhatjuk, hogy adott esetben szorongunk vagy csak egészséges drukk van bennünk?
– Ha az emberben akkurátus mértékben drukk, izgulás vagy feszültség van, az még nem szorongás. Ha már félni fogok valahova elmenni, mert megéltem egy lebőgést, akkor később szorongássá alakulhat. De a belső feszültség még nem szorongás.
– Hogyan tudunk különbséget tenni a kettő között?
– A feszültség is lehet patológiai méretű, olyannyira, hogy egy idő után mérgezni kezdi az életünket. Volt egy kliensem, egy főiskolás lány, aki nagyon éles elméjű diák volt, de feszült volt, mikor felelnie vagy vizsgáznia kellett, így mindig a szintje alatt teljesített. Ez még nem szorongás – mégis azt mondhatjuk, hogy árt az életünk sikerének.
Szorongásnál elindul bennünk egy program, ami szerint elkezdünk élni: s már nem az életre figyelünk, hanem arra a bizonyos programra. Például olyan szakmát és munkahelyet választunk, amit a program diktál, vagy nem merjük elmondani a véleményünket, esetleg elképzelni egy kilépést más irányba.
– Ez reprodukálhat testi tüneteket is?
– Sok esetben a testi panaszok hozzák el az illetőt a „lélekgyógyászhoz”. Amíg oldani tudom a feszültségemet egy pohár borral, addig nem lépek. Egy ötvenes férfi mesélte: „Amikor már negyvennegyedszer mentem éjjel az elsősegélyre, hogy infarktusom van, leültetett az orvos, és azt mondta: »Kovács úr, reggel bejelentkezik egy szakorvoshoz, de nem szívorvoshoz, mert Önnek a szíve egészséges. Itt egy másik szakemberre van szükség!«” Viszont ez a férfi ugyanúgy megélte a mellkasi nyomást, azt, hogy nem tud levegőt venni, szédül és rosszul van, mint egy szívbeteg. Azért lenne fontos mielőbb tudatosítani, hogy miről van szó, mert sokszor már a 14. szakorvost látogatja meg a beteg, és mindegyik azt mondja neki: „Lehet ez is, az is, de nem tudjuk kimutatni.” A szorongó elmének az ilyen beszéd rosszat tesz. Egy másik kliensemnek a feje teteje zsibbadt és égetett, de nem merte bevallani, hogy tünete van. Volt, akinek vándorló fájdalma volt: reggel fájt neki valahol, délutánra már máshol. S mit csinál a szorongó elme? Próbálja megérteni a fájdalmát, és valamilyen ráhatást nyerni.
Mátyus Zoltán pszichoterapeuta
– Zsibbad a nyelvem, mert nem merek bizonyos szavakat kimondani? Ez is lehet?
– Néha igen, néha nem. Volt egy 73 éves kliensem, akinek meggyőződése volt, hogy a műtétje közben tüdőembólián esett át. Azontúl nem mert elaludni éjjelente, mire a fia odaköltözött hozzá, s a másik szobában, nyitott ajtónál aludt. A néni ki volt szolgáltatva annak a félelemnek, hogy alvás közben nem fogja észrevenni, hogy baja történt. Fél évig dolgoztunk a panaszával, és amikor elmúlt, a néni újra elkezdett főzni, s a fiának már nem kellett ott aludnia. Viszont a probléma nem oldódott meg teljesen, mert ezután meg zenét hallott a fejében. Ha ugyanis nem húzzuk ki a szorongás gyökerét, akkor fölvesz egy másik öltözetet. Kiderült, hogy a néni 35 évig szenvedett a bántalmazó férjétől, hetente menekülniük kellett a gyerekeivel éjjelente, mert életveszélyben voltak. Miután a férje elment, a gyerekeknek szentelte az életét, de aztán a gyerekeinek családja lett. Mikor ez kiderült, már nem az embóliáról beszéltünk, hanem a házasságáról, arról, hogy nem mert lépni a boldogság felé: a túlélés volt a programja. A férje a saját hálószobájukba hozta a szeretőit, fenyegette és késsel kergette a családját. Ha ilyen eset áll fenn, akkor leredukálódik az élet: az ember lelkileg kikapcsol, hisz nem tud elmenekülni. Semmi mást nem tart szem előtt, csak a túlélést. A szorongás néha teljesen irracionális: ennek egy bizarr megnyilvánulásával küzdött egy hölgy kliensem, aki Prágában élt és dolgozott. Mindig attól félt, hogy „rájön a nagyvécé”, amikor a metrón ül. Úgy tervezte be az utat minden nap, hogy legyenek toalettes megállók. Később viszont azon kezdett szorongani, mi van, ha előbb lesz nagydolga; pedig nem is volt hasmenése. Odáig jutott, hogy beadta a felmondását a munkahelyén.
– S hogy van ez? A szorongás gyökere mindig valami nagy, traumatikus élmény?
– Erre nincs egyértelmű válasz. Általában azért szorongunk, mert elhittük az életről, hogy veszélyes. Sok fiatallal találkozom, akiket az édesanyja vagy édesapja jó szándékkal, de túlzott féltéssel nevelt. A gyerek ment volna görkorizni és focizni, kiszaladt volna egy kabátban, kesztyű nélkül, de anya visszarendelte. Vagyis áthelyeződik a hangsúly „az életet megélni” helyett „az életet félteni”-re. Lehet, hogy erre később rátelepszik egy élmény, például a fiú lát egy autóbalesetet, nem hal meg senki, viszont elindítja benne a szorongást.
Vagy ott van az „elhagyott gyermek”-szindróma. Ma beszélgettem egy házaspárral, a férfit az édesapja elhagyta fiatal korában. Ő azóta a kapcsolataiban mindig azt lesi, mikor fogják őt megint elhagyni. Valakinél féltékenységgel jelentkezik ez a félelem, a másikat kalitkába akarja zárni. Sokaknak nem úgy van kitalálva az élet, hogy könnyen zsebre tudják vágni.
– A szorongást teljesen ki tudjuk kezelni, vagy később előjöhet még?
– Tapasztaltam olyat is, hogy előjött újra – és olyat is, hogy teljesen elmúlt. Meggyőződésem, hogy maga a szervezet is keresi az egészségesebb programot, mert a szorongás nem egészséges. Mikor a szorongó ember megtapasztalja, hogy már nem kell szenvednie, akkor elkezdi őt vonzani ez az új érzés. Ám nehéz eljutni idáig, mert olyan ez, mintha azt mondanám neki, hogy „késsel fogok a szeme felé nyúlni, és ez jó lesz, csak ne csukja be a szemét”. Ösztönösen be fogja csukni a szemét.
– De miért? Miért nem az egészséges létállapot az ösztönös?
– Ez azért van, mert az amigdala, a félelem szerve az agyban már 17 éves korunkban teljesen kifejlődött, míg a hippokampusz, amely a stressz erősségét fékezi, még jónéhány évig fejlődik. Így hátrányban vagyunk, mert nincs, ami a feszültséget megfékezné. Az agy kialakított egy sémát: ha veszélyt lát, kibocsájtja a vérbe a stresszhormonokat, vagyis az amigdala átveszi az irányítást. Csak arra figyelünk, hogy menekülni, támadni vagy átlátszónak tettetni magunkat, míg el nem múlik a veszély. Nekem volt egyszer egy autóbalesetem, bal irányos kanyarból egy hölgy belénk hajtott. Utána fél évig azt figyeltem, ha balos kanyar jött, hogy ki jön velem szemben, illetve esett-e az eső. Elveszett a vezetés élvezete: más programot kezdtem el éltetni.
– S hogyan tudjuk ezt a programot megfordítani?
– A kérdés: hogyan akarunk élni? El lehet így élni a nyugdíjig. Tegyük fel, hogy csak jobbos kanyarokban vagy busszal fogok járni. El akarjuk – de mégsem akarjuk elengedni a szorongást. Ha a kontrollt a kezemben tartom, akkor valamennyire hatással tudok lenni arra, amit egyébként nem tudok befolyásolni. Nemrég voltam egy gyerekkönyv-illusztrációs konferencián: megjelentek azok a könyvek, amelyekben a kilincseken, WC-kben, evőeszközökön baktériumok vannak, s állandóan kezet kell mosni. Vajon kell tudnia a gyereknek, hogy azon a kilincsen hány millió vírus és baktérium található? Mert hiába fogjuk könyökkel kinyitni azt az ajtót, nem leszünk védve. Szeptember van, elmegy a gyerek az iskolába, egy hétig jár, egy hétig otthon van. Az otthoni közegből kikerül egy másik baktériumvilágba: megosztják egymással a gyerekek a betegségeket. Majd egy-két év eltelik, és az immunrendszerük hozzáadaptálódik a környezethez. Az elmúlt két covidos év a szorongás melegágya volt. Az agy egyetlen dolgot tudott tenni: a kontrollt kereste. S mindig attól halkul a diszkomfort, a feszültség, hogy a kontrollt megemelem.
– Egy furcsa kérdés: ezért ellenőrzik kényszeresen bizonyos nők a párjaikat? Mert megcsalták őket, s ezért félni kezdenek?
– Tízből kilencen megemelik a kontrollt: a tizedik nő el akar válni. A többi kilenc figyeli, hánykor kellene otthon lennie a férjnek, hogy áll rajta a nyakkendő, milyen az illata, ellenőrzi a telefonját. Elveszett a bizalom. A bizalomvesztés pedig feszültséggel jár, s a nő megemeli a kontrollt, hogy csökkentse a feszültségét. Ez az alapmechanizmusa a szorongásnak.
– Saját magunk is kimászhatunk a gödörből, vagy szükséges hozzá a szakember?
– Én nem gondolom, hogy mindenkinek szüksége lenne terapeutára. A változás úgyis két ülés között zajlik, nem akkor, mikor ott ül a kliens. Sokszor a terapeutától várjuk a megoldást – vagy mégsem hozzá fordulunk, pedig ajánlatos lenne. Mikor bekerülünk egy örvénybe, megélünk valami olyat, ami rossz, az annyira diszkomfortos, hogy nem akarjuk újra megtapasztalni – elkezdünk hát attól félni, hogy újra előjön. Mivel az élet védőösztöne épül rá a félelemre, nagyon mélyen kell vele dolgozni. A félelem előhozza a rossz tapasztalatot, s a kör bezárul. Sok esetben az élet rizikójával szemben csak *transzcendens támpontjaink vannak. (*Transzcendens: érzékkel nem tapasztalható valami, ami túlmutat a tudományos megismerésen. – szerk.megj.) Valaki Istenben hisz, aki fölötte van, valaki a sorsban bízik, valaki a piros madzagban vagy a plüssmedvében, más a társa okosságában. Ám az élet rizikóját nemigen tudjuk kikapcsolni.
A másik oldalon ott vannak az adrenalinkedvelők, akik mindig elmennek a határig, és amikor túlélik, kapnak egy löketet. Mint a hegymászók, akik mindig vissza akarnak menni a Mount Everestre, mert úgy érzik, hogy ott legyőzték a halált. Van ebben kicsit egyfajta deformált győzelemittasság is.
– Sok esetben azt mondják, hogy nézz szembe a félelmeiddel, és akkor megbirkózol velük. Működik ez?
– Az expozíció mindig része a gyógyulásnak, de nem mindegy, hogy mikor: hisz a végén még félelmünkben elszaladunk világ végére! Ha viszont nem nézünk szembe a félelmeinkkel, akkor mindig menekülni fogunk. Itt jön képbe a terapeuta. „Felmentünk a második emeletre, felmehetnénk a harmadikra is?” – kérdezem a klienst, akinek tériszonya van. Ez is expozíció, a beteg kitevése valamilyen káros hatásnak. Néha az ember megtapasztalja, hogy túlélte a halált, mert fölment a tizenharmadikra, s kiállt a balkonra. Halálfélelme van, de a terapeuta ott marad vele, míg az emóció görbéje lemegy. Ellenben idáig el kell jutni: jobb, ha a tizenharmadikra lassanként megyünk fel. Már csak azért is, mert a beteg ugyan túlélte a gyors lépcsőzést, de emlékezni fog a félelmeire. Innen nézve nekem szimpatikusabb, mikor a kliens enged minket az expozícióba, ő mondja meg, hogy meddig mehetünk. Én hiába viszem fel őt a huszonhetedikre, ha a lelke csak a harmadikra tud felmenni.
– Van ember szorongás nélkül? Génjeinkben van kódolva, vagy inkább szerezzük?
– Én azt gondolom, hogy az élet féltése ösztönszerű, genetikailag belénk van kódolva. Ugye a baba is azzal születik, hogy a cicit a szájába kell venni és szívni kell: sok esetben működik, sok esetben nem. Ugyanilyen értelemben a szorongás is egy ösztönre épülő komplikáció – vagyis nagyon mélyről fakad. Egy esettanulmányban olvastam: egy hölgy amigdala nélkül született, ami ritkaság, és az orvosok elkezdték vizsgálni. Hiába rakták be pókok közé, vitték fel magasba, eresztették le mélybe, nem élt meg sose félelmet. Hazaküldték azzal, hogy hiába, amigdala nélkül nincs félelem. Elment, de két év múlva visszajött a szakemberekhez: valahol kirándult, s egyszer csak elkezdett a vízben fuldokolni. Mikor a fuldoklást megtapasztalta, páni félelmet élt meg. Innentől evidáljuk, hogy van egy mélyebb félelmünk is, amely az agytörzsből származik, s a fiziológiai fulladás megtapasztalásakor tör ránk. Ám míg az amigdalát elérjük, ezzel nehezebb a dolgunk. Egyébként nem hiszem, hogy mindenkiben van szorongás. Persze mindenkiben van ösztön, életféltés, ám nem kell eszerint élnünk.
Fekete Magdolna és Nagyvendégi Éva
