A gettóból indult, és a világ egyik legismertebb pszichológusa lett. Egyik híres könyvében az apa nélkül felnőtt nemzedékekről ír.
A gettóból indult, és a világ legismertebb pszichológusa lett – stanfordi börtönkísérlete révén vált világhírűvé. Többször írt arról, hogy Dél-Bronxban, a gettóban nőtt fel, szegény szicíliai bevándorlók leszármazottjaként (1933-ban született). Ő volt az első a családban, aki a középiskoláig eljutott. Jó tanuló volt, szerette az iskolát, mert ott minden tiszta volt és átlátható, a gettóban meg kaotikus, ráadásul az ököljog uralkodott.
Zimbardo megfigyel
Egész élete arról szólt, hogy küzdött az apjával, aki beérte a kevéssel (pedig saját tévét épített egy kapcsolási rajzból, de semmit nem fejezett be, mindent félbehagyott). Apjának nem volt fontos a tanulás, a kis Zimbardónak igen. Végül belátta, hogy a fiának van igaza, aki mikor a New York Universityn tanított, apját maga mellé vette technikusnak.
Zimbardo az apátlan fiúk nemzedékeivel is a gettóbeli tapasztalatai alapján kezdett foglalkozni – itt a nők a gyermekeiket egyedül nevelték, mert a férfiak elhagyták őket, s a fiaikból sem lett semmi: kábítószereztek, videójátékokat játszottak, visszasüllyedtek a szegénységbe.
Börtönkísérlet
Zimbardo híres börtönkísérletét a haditengerészet megbízásából végezte. Stanfordban, az ottani egyetem alagsorában börtönt rendezett be, az egyetemisták jelentkeztek foglyoknak és őröknek. A kísérlet Zimbardo szerint azt bizonyította, hogy a jókból is lehetnek rosszak: egy rossz helyzet – például a börtön és a gettó – bárkiből kihozhatja a rosszat, aki oda kerül.
Az őröket botokkal, szemüvegekkel szerelte fel, de mindjárt a második nap fellázadtak az egyik cella lakói, mert az őrök éjjel bementek hozzájuk rendet tenni. Utána rendszeresen alázni kezdték a foglyokat, akik közül az egyik úgy szabadult ki 36 óra után, hogy elkezdte őrültnek tettetni magát.
Zimbardo 1971-ben (© Duke Downey/Polaris/eyevine)
A kegyetlenkedések miatt Zimbardo hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek, mert elszabadult a pokol. Van egy angol mondás arra, mikor rossz történik, miszerint minden azért történt, mert „pár rossz alma került a hordóba”.
Zimbardo azt írta, hogy „nem pár rossz alma” áll a kegyetlenkedések mögött, hanem rossz helyzetbe hozott jó emberek, akiket igenis le lehet aljasítani. (Tündérmesébe illő elem, hogy a kísérletet leállíttató fiatal nőt egy évvel később Zimbardo feleségül vette.)
Miért szegények a szegények?
Zimbardo beteges gyerek volt, sok időt töltött kórházban, ezért nem vették be a „bandába”, gúnyolták, s megmaradt külső megfigyelőnek. A gettó egy betondzsungel volt, ahol nem nőtt fa, s a felnőtt gengszterek a rosszra akarták rávenni a fiatal fiúkat. A kis Zimbardo azt kezdte figyelni, miért lesznek egyes gyerekekből vezetők, másokból követők, s kik és miért térnek rossz útra. „Hogy lehet az, hogy egyes barátaimat lecsukták, míg mások nem engedtek a kísértésnek?” – ilyeneket kérdezgetett. „A fejesek mindig azt mondják, pár gonosz ember tehet a rosszról (vagyis pár rossz alma került a hordóba), s ezzel lerázzák magukról a felelősséget.”
Ellenben a kutatásaiban azt találta, hogy rengeteg esetben jó emberek tesznek rossz dolgokat, olyanok, akiket valaki „rossz hordóba tett”. Egyszóval: ha az embereket gettóba, rossz iskolába rakjuk, kábítószert és fegyvert adunk a kezükbe, az rosszá teheti, megronthatja őket. A nagy kérdés az, hogy ki gurítja alájuk a hordót, teremti meg és tartja fent ezeket az embereket megrontó helyzeteket...
