Nem számít, hogy az anya mikor veszíti el a babáját, az első vagy a harmadik trimeszterben, a veszteség mély nyomot hagy. Az elvetélt anyák tabunak érzik a témát, s nem is nagyon tudnak kivel beszélni szívük fájdalmáról. Nagy baj.
Sokan nem is tudják, hogy a halott gyermeket meg kell szülnie az anyának. Úgy, mintha élő baba volna... A szülőszobában hatalmas csendet hagy maga után egy halva született gyermek. Utána az anyuka nem sok lelki segítséget kap. Hiába kérdezgeti, hogy mi történt vele. Sokszor süket csönd a válasz. Az orvos rutinszerűen áll hozzá, esetleg diagnózist közöl (sokszor azt se). Az anyuka viszont lázasan keresi a választ: Hol rontottam el? Biztos én rontottam el...
Először halkan kérdez, aztán egyre haragosabban, majd nemegyszer magát kezdi el bántani. A család vagy a barátok keresik a támogató szavakat, de a gyászt olyannyira tabuként kezeljük, hogy még a vigasztaló szavakat sem találjuk hozzá. Jó szándékkal ugyan, de gyakran hangzik el, hogy „Ne aggódj, majd lesz másik”. Gondoljunk bele: ha valakinek meghal a férje, testvére... Vajon őket is ezzel vigasztaljuk? Olyanokat mondani, hogy „Ne sírj”, „Ne szomorkodj” szintén nem tanácsos, hiszen a sírásnak tisztító, feszültségoldó hatása is van.
A méhben elhalt magzatot ugyanúgy meggyászolja az anya, mintha vagy a szülés alatt, vagy közvetlenül utána halálozott volna el. Ilyenkor nagyon fontos a család vagy egy lelki segítő támogató jelenléte. Persze a fájdalom idővel enyhül. Aki veszteséget élt át, annak tudnia kell, hogy nem erről fog szólni az egész élete. Előtte is volt egy normális élete, utána is lesz, csak most nagyon nehéz. Ahogy a szakember mondja: a fájdalmat majd szépen lassan körbenövi az élet.
Elakadt gyász
Annak az embernek, aki elakad a gyászában, mintha a fájdalom örökké jelen lenne az életében. Képtelen más érzelmet átélni, megreked a szomorúságában és a haragjában. Miért pont velem történt? Másokat hibáztat, még akár évekkel később is. Elveszti az élet iránti érdeklődését. A család, a hobbija, minden háttérben marad, mert hisz ezeknek gyerek nélkül nincs értelmük... Következzen beszélgetésünk Ligetvári Anitával (55), aki a veszteségfeldolgozásban próbál segíteni a pároknak. Győr mellett él, de sokan felkeresik a Csallóközből is, hisz nálunk a gyászkíséret még nincs elterjedve.
Ligetvári Anita (Nyalka) gyászcsoportvezető, transzperszonális légzéstréner. Saját krízisei vezették el jelenlegi hivatásáig. Nőknek és pároknak segít a fogantatási nehézségekben, illetve a veszteségek feldolgozásában. Fogantatásra hangolva címmel hiánypótló könyvet írt, mely segít a lelki blokkok feloldásában. Anita a művészetterápiát is beveti a kezeléseken. Mert ahogy Jung mondta: amit nem tud kimondani a száj, ki tudja fejezni a kéz. A rajzoláson, festésen vagy agyagozáson keresztül oldódnak a feszültségek és a nehéz érzések.
– Miért nevezzük az elveszített magzatokat és babákat vendégbabáknak?
– A vendég csak átmenetileg jön hozzánk. Megérkezik, rövid időt tölt nálunk, végül elmegy. Ezért is mondják még rájuk, hogy átsuhanó babák.
– Sok nő a mai napig stigmaként éli meg a veszteséget. Miben gyökerezik mindez?
– Régen, szüleink és nagyszüleink generációjában nagyobb volt a csecsemőhalandóság; a születés és a halál az élet sokkal természetesebb részeként volt jelen. Eleink az évkör, a természet körforgásával jobban együtt éltek, ami segítette a lelki rendeződést. Mégis, a nehezebb élet kevesebb időt engedett a veszteség feldolgozására. Ezért sem beszélnek róla.
– Te magad is átélted a vesztést. Mesélnél nekünk erről?
– Negyvenkét évesen, a második házasságomban volt egy vetélésem. Korán, a tizedik héten halt el a magzatom – ez volt az én termékenységem hattyúdala. Nagyon nehéz volt, szerettem volna természetes úton elengedni a babát, de nem hagyták. Nőgyógyászati küretre kellett mennem. Annyira megviselt a veszteség, hogy bejelentkeztem gyászfeldolgozásra. Kliensként kerültem oda, végül én magam is megtanultam a gyászkísérést.
– Ha a várandósság veszteséggel végződik, az apa is traumát szenved el. Mindez kihat a párkapcsolatra is.
– A párnak közös a gyásza, meginog a párkapcsolat sérthetetlensége, a teremtőképessége, felerősödik az életadás képtelensége. A többedik veszteség után egyre jobban gyengül az önmagukba, a testükbe vetett hitük. Ez az időszak vízválasztó a párkapcsolat szempontjából: vannak, akik utána megerősödnek, és vannak, akik egyre távolabb kerülnek egymástól. Nekem például nagyon támogató férjem van, de nem tudott mit kezdeni az én szélsőségesen hullámzó érzéseimmel. Visszament dolgozni, én meg egyedül maradtam.
Sokaknál előfordul, hogy a férfiak egy idő után a párjuktól is azt várják, hogy most már szedd össze magad, állj fel, előre kell tekinteni; viszont a nő még nem tart ott. Türelmesnek kell lenni, hiszen más a férfi és más a nő gyásza.
– Miben különbözik a kettő?
– A nőben a hormonális átalakulások folytatódnak, a szervezet nem állítja le rögtön a hormontermelést. Hetek, hónapok kellenek, mire a szervezet beáll a terhesség nélküli szintre. Mi, nők sírunk, zokogunk, csapkodunk, temperamentumtól függően, ugyanakkor könnyebben kérünk segítséget. A férfiak nehezen nyílnak meg, nem mernek gyászolni, mert beléjük van kódolva, hogy erősnek kell maradniuk. Náluk ezért is gyakoribb a patológiás gyász, ami megjelenhet munkaholizmusban, szélsőséges viselkedésben, függőségekben, mint a szexmánia, drog, cigaretta, túlzott sportolás.
– A vesztés után a nőkben elképesztően erős bűntudat bugyog fel. Mit lehet ezzel kezdeni?
– Sajnos, rögtön bekapcsol az önvád, hogy „nem voltam rá képes”. A hozzám forduló hölgyek nagyon sokszor teszik fel azt a kérdést, hogy mit rontottak el, mit nem vettek észre. Fontos megerősíteni őket abban, hogy vannak olyan történések, melyekre nincs ráhatásunk az életben. A feldolgozatlan veszteség elakadt gyászt okozhat.
– Ezek után óriási félelmekkel indulnak a következő várandósság felé. Mit tanácsolsz?
– Mindig azt javaslom, hogy már akkor jöjjenek, amikor még csak tervezik a babát. Nem tudunk mindent vegytisztára mosni magunkban, és ha újra megfogan az új élet, akkor a tudattalanból feljöhetnek olyan rossz emlékek, melyek a szorongásokat felerősíthetik, megakadályozhatják a sikeres várandósságot.
– Milyen módszerek segíthetnek itt?
– Többek között a gyászfeldolgozás módszerei, a művészetterápia vagy a családállítás. S a transzlégzés is nagyon-nagyon hatásos lehet.
– Mesélnél erről bővebben? Mit jelent pontosan?
– A szájon és az orron keresztüli pár perces légzéssel az oxigén és a szén-dioxid aránya változik a testben, kialakul a transzállapot. A tudat egy kicsit a háttérbe húzódik, s ilyenkor a tudatalattiból feljöhetnek azok az érzelmek, emléknyomok, melyek ott várakoznak lent. S bizony sok energia kell ahhoz, hogy lent tartsuk őket. Sok fizikai betegség is azért alakul ki, mert a traumatikus élmények mind ott sorakoznak, és ki akarnak törni. Amikor ezt felgöngyölítjük, észreveszi a lélegző, hogy könnyebbedik a teste, eltűnik a feszültség. Pár hét alatt átalakul az idegrendszer – nincs meg már a traumatikus emlék érzelmi lenyomata.
– Egyedül is meg lehet birkózni ekkora fájdalommal?
– Vigyázat, a veszteség feldolgozása természetes folyamat. Ha van egy megtartó család, baráti kör, akkor onnan kaphatunk annyi segítséget, hogy egészségesen túljussunk rajta.
De ne sürgessük magunkat! Ha azt gondoljuk, hogy pár hét és jól leszünk, megeshet, hogy fél év múlva egy még mélyebb, sötétebb gödörbe zuhanunk. Azért fontos a szakember támogatása.
– Meddig tart a hivatalos gyászév?
– Egy, most már inkább másfél évet mondanak. Fontos tudni, hogy a perinatális gyásznál két gyászindulási időpont van. Az egyik, amikor az illető elveszítette a magzatát, a másik, amikor megszületett volna a baba. Mindig azt javaslom, hogy lassan készüljenek a következő várandósságra, mert ha annak a közelében fogan meg az újabb baba, amikor az előző megszületett volna, elindulhat egy spontán vetélés. A test emlékszik rá, hogy most kellene szülni. Erről nagyon-nagyon sok nő beszámol, én magam is átéltem. Amikorra ki voltam írva, enyhe menstruációs görcseim voltak, ami aktív méhtevékenységet jelez, és ez veszélyezteti a beágyazódást.
– A környezet sokszor nem tud mit kezdeni az anya fájdalmával. Hogyan lehet jól vagy jobban kommunikálni erről?
– Nincs bevált recept, hogy mit mondjunk. Rá kell érezni, és inkább megkérdezni a másiktól, hogy mire van szüksége. Lehet, hogy a másiknak az a jó, ha ott ülök mellette másfél órát, ő meg zokoghat, vagy csak bámulhat ki a fejéből. Ha felhívom a barátnőmet, és két mondat után azt mondja, hogy szeretné letenni a telefont, akkor azt ne vegyük sértésnek. Kísérjük el őt egy nőgyógyászati vizsgálatra, menjünk ki vele a temetőbe, ha igényli. Nem baj, ha velük együtt sírunk. Amiről még el szoktak feledkezni, hogy itt a nagyszülők is érintettek. Készülnek arra, hogy jön majd egy unoka (vagy a többedik unoka). Ők ugyanúgy elképzelik, hogy majd hogyan fognak segíteni, hogyan fognak vele játszani, és ezek az álmok derékba törnek.
