Dobjuk sutba előítéleteinket! A kilencvenes évek feminizmusa ugyanis azt mondja: Olyan életet válassz magadnak, amilyet akarsz! Minden gondolkodó nő akarva-akaratlanul is feminista.
Ha a nőket kérdezed meg erről, ijedten tiltakoznak: Én nem vagyok feminista! A férfiak pedig kékharisnyákat vagy bőrcsizmás, korbácsos amazonokat képzelnek maguk elé.
Nem egyszerű egy nőnek kimondani magáról, hogy feminista. Rebecca Abrams, az angol nőíró írja egyik könyvében, hogy 21 éves korában, a Srí Lanka-i tengerparton jött rá, hogy ő tulajdonképpen feminista. Hétágra sütött a nap, elviselhetetlen volt a hőség, s Rebecca a napernyő alatt egy könyvvel vigasztalódott. Marylin French, a nagy nőíró egyik könyvét olvasta. Meglepődve vette észre, hogy a könyv íróját is ugyanazok a gondok nyomasztják, mint őt. Csak Marylin French a megoldást is megtalálta. „Őrület! – gondolta. – Hogy én ezt eddig nem vettem észre!” Persze azt már előbb is tudta, hogy egyre több nő érzi szűknek a rászabott szerepet. Ha egy nő erős, az a mi kultúránk elvárásai szerint nem nőies.
A nőiesség a mi fogalmaink szerint abból áll, hogy mindig engedelmesnek, alkalmazkodónak, kézcégesnek kell lennünk. Ha egy nő kijelenti, hogy igenis "ezt és ezt akarom", akkor azt mondják rá, hogy férfias. Pedig csak határozott! Már kicsiny korukban belésulykolják a lányokba, hogy miként viselkedik egy nő, s miként egy férfi. A fiú már ekkor megtanulja, hogy ő erős lesz, nem fél, és katona lesz, aki megvédi a nőket. A sírás, nyafogás már gyerekkorban is a lányok előjoga.
Ettől a helyzettől persze a férfiak is szenvednek, hiszen nem mutathatják ki valódi érzéseiket. (Nem csoda, hogy sérülékenyebbek, s bizonyára abban is van valami igazság, hogy – ezért halnak korábban.)
Szlovákiában a nők 45 százaléka dolgozik. Egy 1990-es felmérés szerint 49,3 százalék kifejezetten azért, hogy megvalósítsa önmagát és megőrizze a függetlenségét – 44,6 százalék pedig az anyagiak miatt. Nagyon kevés nő van igazán vezetői funkcióban (a nők 605 százaléka lát el főnöki feladatot, a férfiaknál ez az arány 20,4 százalék). Pedig a nők iskolázottsági szintje magasabb. A nők 52,3 százaléka úgy érzi: alulfizetett.
A kislányok azt is hamar megtanulják, milyen fontos számukra a férjhez menés. Nagyon kevés az olyan család, amelyben a lányokat megtanítják önállóan élni és dönteni. Inkább mindenki azt mondja nekik: melléd erős férfi kell, az majd elintéz, megold helyetted mindent! A nőket általában két szerepben mutatja a tévé és a hirdetések: mint „jó nőt”, és mint szerető anyát és feleséget. Az első szerepben semmi mást nem várnak el tőle, csupán azt, hogy szép legyen, a másikban pedig, hogy másokért éljen. Gondoskodjon a férjéről, gyerekéről, s ha még marad ereje: önmagáról. Anna barátnőm egy nála tíz évvel idősebb férfihoz ment feleségül. Igyekezett „jó feleség és anya lenni”. Zokszó nélkül tűrt mindent, lemondott a munkájáról, pedig valamikor tanítónő szeretett volna lenni. Egy idő után elhatározta, hogy levelezőn továbbtanul. Férje erre indulatosan kifakadt: „Szóval te valaki akarsz lenni!”
A nőkkel szembeni elvárások természetesen a nők tudatában is ott vannak, sokszor bennük még erősebb az előítélet, mint a férfiakban. Nem szívesen mennek például nő nőgyógyászhoz vagy ülnek be olyan repülőgépbe, amelyet pilótanő vezet.
A kislányok az anyjuktól tanulják meg, kik ők, és kivé válhatnak. Hamar megtanulják azt is, hogy nem járhatják ugyanazt az utat, mint a fiúk. Sokszor az édesanyja tartja vissza a lányát attól, hogy erős, önálló felnőtté váljon. Ugyanakkor a fiúk azt tanulják meg, hogy elfogadják a támogatást és a gondoskodást. (Hogy hogyan adják vissza, azt, sajnos, alig.)
Hosszú haj, rövid ész! – mondják még ma is sokan, mikor az kerül szóba, miért kevesebb a női tudós és művész. Nem mintha nem volnának, csak éppen nem szabálynak, inkább kivételnek tekintjük őket. Az angol Virginia Wolf – aki annak az Angliának a szülötte, ahol először jelentek meg a dolgozó, független nők – egyik esszéjében azt írja, hogy a nőknek nem az alkotó, hanem a szolgáltató szerepét adták. Márpedig ha valakinek az a feladata, hogy a családot ellássa és mindennapjait zökkenésmentessé tegye, bizony nem lesz ideje világmegváltó gondolatokra! És helye sem – teszi hozzá, hiszen a dolgozószobában a férj ül, az asszonynak pedig marad a konyha. Sokáig úgy tartották, hogy az asszonyok alkotásvágya kielégül a gyerekszülésben, míg a férfiak a munkájukban élik ki teremtésvágyukat. Sok helyen még ma is csak az anyát ismerik el teljes értékű embernek.
Nagyon sok nő irtózik a „feminista” kifejezéstől. Rebecca Abrams például leírja, hogy a 80-as évek elején, mikor egyetemre járt, sok lány körülötte feministának tartotta magát. Szidták a férfinemet, és elutasították a szűk miniszoknyát. A szélsőséges feminizmus „papnői” azt hirdették, hogy a férfiakban nem tehet megbízni, és hogy férfi és nő között csupán az a különbség, hogy a nő képes kihordani a gyerekét – a férfi pedig nem. Rebecca undorodott tőlük: Ha ilyenek a feministák, akkor nem akarok feminista lenni.
A nők Nyugaton is nagyon fontos munkát végeznek. Nevelik a gyerekeket, törődnek a családdal. A férfiak a munkájuknak, a pénzkeresetnek szentelhetik idejüket és erejüket. A padlómosás és a „nemszeretem” munkák pedig maradnak a nőkre, akik így kiszorulnak a politikából és a közéletből. A női és férfi szerepek közelebb kerüléséről először Betty Friedan beszélt. A most hetvenkét éves „háztartásbeli” asszonyt A női nem titokzatossága című könyve tette híressé.
Milliónyi családanya érezte úgy a hatvanas években: azt írta meg, amit én is gondolok, amiben én is bizonytalan vagyok! Pedig Friedan – aki a későbbiekben a női liberalizmus „szülőanyja” lett – semmi mást nem állított, csupán hogy a nőket nem elégíti ki a konyhában való forgolódás és a gyereknevelés. (Könyve több, mint kétmillió példányban fogyott el.)
„A második felvonás” azonban már nem aratott olyan sikert: egyrészt mert addigra a női mozgalom is megváltozott, másrészt a nőknek elegük lett a vágyva vágyott „munkahelyből”. A hetvenes években ugyanis rengeteg nő cseréli föl kötényét munkaruhára (ez hozta magával a válltömés divatját). Egy idő után azonban belefáradnak abba, hogy tökéletes háziasszonyok legyenek, és mellette még karriert is csináljanak. Egyre több nő választja a házitűzhelyt, végleg megkeseredve attól, hogy nem tud egyszerre tökéletes feleség, anya és munkatárs lenni. Szégyen, nem szégyen, bevallják: a feministák túl sokat akarnak tőlük.
A kilencvenes évek feminizmusa azonban levonta a tanulságot, és „megteremtette” – Naomi Wolfot! Az újfeminizmus „pápáját”, aki azt mondja: Felejts el mindent, amit eddig a feminizmusról tudtál! A feminizmus csupán eszköz, hogy az életed olyanná tedd, amilyenné akarod. Ha karriert akarsz csinálni, csinálj karriert, ha otthon akarsz maradni, maradj otthon. Jobb megoldás egyelőre nincs. Válassz!
Háború a férfiak ellen- Milyen a hazai feminizmus?
Őszintén szólva, semmilyen. Nem könnyű a feminizmusról beszélni, mikor nem is tudjuk, micsoda ez. Arról nem is beszélve, hogy a mi életünk és a nyugati nők élete között legalább akkora különbség van, mint a Nyugat és Szlovákia között. De közöttünk is vannak nők, akik a férfiak segítőkészségére esküsznek. Mások azt mondják, hogy a férfiak önzők, és háborút folytatnak a nők ellen.
A múltban nálunk egyfajta nőpártiság érvényesült. Amiért egykoron a nők harcoltak, és Nyugaton, ahol kevesebb nő dolgozik, még ma is harcolnak – az nálunk beteljesült. Az államnak szüksége volt munkaerőre, ezért a nőket munkába lódította. Túlzásba persze nem vitte az egyenjogúsítást, hiszen a nők kevesebb bért kaptak, mint a férfiak. A nővédelem hivatalossá vált: a nőszervezet nem csupán a rebellis férfiakat, a rebellis nőket is megjuhászította. Mi tagadás, bizonyos eredményeket elért, azonban a nőket nagyon is érintő döntések ellen (mint például a kisiskolák megszüntetése vagy az egészségre ártalmas panelházak építése) nem tiltakozott. A nőket vezető pozíciókba juttatta, de nemegyszer tehetséges férfiak rovására.
Pár éve fordult a kocka – mivel kevesebb a munkahely, egyre több nőt akarnak visszavezetni a családi tűzhelyhez. A férfiakat ugyan nem fizetik meg annyira, hogy a családok egy keresetből is meg tudjanak élni, mégis szemforgató módon a szülést a nők legszentebb feladatának tüntetik föl. Sok olyan cikk jelenik meg az újságokban, amelyekben azt írják, hogy a karrierre törekvő nők boldogtalanok, depressziósak, hullik a hajuk és szívpanaszaik vannak.