Ezeket a sorokat egy arab országban írom, ahol a nők hosszú lepelben járnak. Először ez a fekete csador ijeszti meg a másik világból érkezőt. Itt, ahol az autók is fehér színűek, hogy kevésbé nyeljék el a napot, a fehér lepel a férfiaknak jut. A nőké a fekete. Mert valahogy úgy alakult ebben a világban, hogy a nőknek mindig a kevésbé jó jut.
A feminista nő semmi mást nem akar, csak azt, hogy neki is a jó jusson. Az élet naposabbik oldala. A fehér lepel az ötvenfokos hőségben – és nem a fekete.
(© Bea Müller)
„A feminizmus az a radikális gondolat, hogy a nő is ember.” Ezt Simone de Beauvoir írta. A nő is megtehesse azokat a dolgokat, amit a többi ember. Járhasson például iskolába, élvezhesse a szerelmet. Ez nekünk ma itt, Európában már természetes – más nőknek, a Föld kevésbé szerencsés országaiban még mindig nem. Az arab nők kétségbeesve mondták nemrég egy konferencián: hagyjatok már bennünket békén azzal a csadorral, az a legkisebb bajunk. A mi legnagyobb bajunk az, hogy nem vezethetünk autót, nem járhatunk az utcán egyedül. Nem dolgozhatunk – és aki nem dolgozik, az kiszolgáltatott. Függ attól, aki eltartja.
Unokatestvérem a minap sírva fakadt. Megszületett a második gyereke, s nem győzi a munkát. Elindítani a nagyobbikat az iskolába, utána szakkörökre rohanni vele, közben főzni, mosni, takarítani, kiszolgálni, s háromóránként szoptatni. Senki nem segít, ordította. Hat évig büszkén szolgálta ki a férjét, még a szalonnázókést is kivette a kezéből, még a széket is letörölte alatta. Most meg azt mondja: a legnagyobb igazságtalanság a világon, hogy nőnek született! Legközelebb férfinak akar születni. A férje nem is érti, mi lett hirtelen a baja. Hiszen nem ő akarta, ő csak megszokta, hogy a felesége még a széket is alárakja.
Hát igen, nem vagyunk egyformák. Más a problémája a pakisztáni Malalának, akit fejbe lőttek, mert iskolába akart járni – és más problémája van Zsuzsának, aki beleesett a saját csapdájába.
Egy dologban egyeznek csak meg: mindketten a jobbat szeretnék. A jobbik életet. Ezért is nehéz a feministát bekategorizálni. Más után vágyakozik a feminista Szaúd-Arábiában, s más után a szlovák parlamentben. Ott, az arab világban még a férfiaktól kell kérni: engedjék meg, hogy a nő is vezethessen autót.
Itt nálunk már nem a férfiaktól kell kérni. Itt már a nőktől kell kérni, hogy helyzetbe hozzák azokat a nőket, akik az érdekeiket képviselik. Hiszen több nő van, mint férfi – a vezető székekben mégiscsak még mindig férfiak üldögélnek. A nők meg az asszisztensi székekben kiszolgálnak. S nem csak azért üldögélnek férfiak ott, azokban a parlamenti és egyéb fotelekben, mert nem engedik be maguk közé a nőket. Azért üldögélnek ott, mert a nők őket választották. Rajtunk múlik tehát.
Minden nő feminista a maga módján, mert a jobbat akarja. S ahogy halad előre élete útján, annál többet felfedez a maga korlátaiból ás lehetőségeiből. Ahogy sok fiatal kolléganőm is, aki még csak életútjának felén jár, s ahogy halad majd előre, annál többet akar majd.
S a végén már nem fogja csodálkozva megkérdezni: Ki is vagyok én, mi is vagyok én akkor, feminista? Hanem elveszi, amit akar. Mert igenis, vegyük el, amit szeretnénk! Senki sem fogja odaadni, ezentúl nekünk kell megküzdeni érte. Nincs más út.
