Meggyújtottam egy gyertyát. Sok gyertyát kaptam már ajándékba, mindig el is gondolkodom azon, miért nem gyújtom meg gyakrabban őket. Sajnos elfelejtem, hogy annak a pár pillanatnak (meg utána is persze) milyen különleges hangulata van.
Milyen gyorsan segít ez az apró dolog, hogy kizökkenjünk a mindennapokból. A hétköznapi dolgokból. Hogy megálljunk.
Egy másik, spirituálisabb világba csöppenünk, ha hiszünk, ha nem. Minden efféle gondolat és tudás nélkül is érezzük, hogy a látvány egyszerűen jót tesz a léleknek, és hogy az otthonunkat is más, különleges energia tölti be. Sokaknak körülöttem mindennapos dolog, alapbeállítódás, hogy gyertyát gyújtanak. Nemcsak különböző rituálékhoz, hanem csak úgy is, különösebb ok nélkül.
Illetve a gyertyával teszik az egyszerű étkezést, fürdést, filmnézést, olvasást rituálévá, ünneppé. Tudják, hogy egy beszélgetésnek is más köntöst kölcsönöz: jobban megy az odafigyelés a másikra és magunkra is.
Én ezért szeretem a karácsonyt, de talán jobban az adventi időszakot. A rákészülést, a befele figyelést. És szomorú, hogy ez kell hozzá, de ilyenkor jutnak eszembe a gyertyák. Legrosszabb esetben a négy adventi gyertya a koszorún.
A feldíszített üzletek, utcák, a karácsonyi dallamok, a sült gesztenye illata mind-mind valamicskét rásegít, hogy elfogjon a gyermeki karácsonyi izgalom, legtöbbször azonban rám-ránk egyik sincs hatással. A gyermekeknek valahogy könnyebben megy. Olyankor jön jól a gyertya. Mindegy milyen. Régi, új, kerek vagy hosszú. Csak meggyújtom, nézegetem. És hagyom magam.
„Az ünnep azé, aki várja.” Én így várom.
