Nehéz lenne megtalálni azt a pontot, pillanatot, amikor egy előadóból művész lesz. Olyan művész, akire újra és újra kíváncsiak vagyunk, akinek a dalait nem tudjuk megunni, mert fogva tartanak minket mélységükkel, időtlenségükkel, a szeretet végtelenségének üzenetével, akárcsak dallamukkal, ritmusukkal.
És Pásztor Annának, az Anna in the Barbies frontemberének, dalszerzőnek, az év énekesnőjének és Fonogram-díjas előadónak a dalai ilyenek!
– Az anyaság első hónapjai többnyire nagyon megviselik a kismamákat. Te viszont nemcsak ragyogsz, de eddig ismeretlen nyugalom sugárzik belőled...
– Én inkább azt mondanám, hogy ami látszik: az a kiteljesedés – mosolyodik el Anna. – A várandósságom alatt is igyekeztem aktív, teljes életet élni, mint előtte. Hat hónapos terhesen is nagy koncerteket énekeltem végig. Gyermekkorom óta táncoltam, és most sem mondtam le róla. Az utolsó hónapokban pedig napi öt-hat kilométert sétáltunk a párommal. E nélkül nem is tudtam volna hatvan koncertet végigbulizni. A végén azonban, annak ellenére, hogy hihetetlen sok volt bennem az energia és a lendület, a hangerőből kicsit visszavettünk. Benjamin csodálatos megérkezése után azonban voltak embert próbáló pillanatok. Érdekes, hogy a nőket lelkileg pont erre az időszakra nem készítik fel igazán! Szerencsére hamar megtanultuk egymás „nyelvét”, és kialakítottuk közös kis életünket. Máshová helyeződtek át a hangsúlyok. Egy nem is remélt egyensúlyt hozott a lelkembe, és mindezt úgy, hogy az eddigi életem megmaradt, nem kellett semmit se feladni. Sokkal tömörebbé, színesebbé, intenzívebbé vált az életem. Mellette megtanultam, hogy nem hagyhatom szétfolyni az időt, elengedni a jelen pillanatot. Hatalmas változás ez. Lehet, ha korábban tudom, hogy így is működhet az anyaság – nem csak „vége a nő életének, mártírrá vált” üzemmódban –, hamarabb rászánom magam a gyermekvállalásra.
– A párod, aki már kisfiatok születésénél is jelen volt, mennyire veszi ki a részét a babázásból?
– Ő építészmérnök – és abszolút társ a gyereknevelésben. Ennek köszönhetően tudtunk a Magyar Rádió színeiben – egyetlen magyar együttesként – részt venni januárban egy groningeni rockfesztiválon. Jött velünk, előadás alatt vigyázott a picire. Döbbenetes, mennyire benne van zsigerileg, hogy hogyan kell egy babához hozzányúlni, mikor mi a legjobb a számára. Hihetetlenül anyalelkű, amit valószínűleg otthonról hozott magával, mert a szülei is fantasztikus emberek. Bármikor készek segíteni, a picit pedig imádják!
– Egyszer valahol azt olvastam, hogy a kapcsolatotok gyerekszerelemként indult...
– Ez azért túlzás. Gimnazista koromban ismertem őt meg. Ennek most már huszonnégy éve. Közben azokra az időszakokra, amikor valamelyikünk iskolával, munkával kapcsolatban külföldre ment, elengedtük egymást. Hónapokra – évekre. Jobb volt így, mint gúzsba kötni egymást, hűséget fogadni, majd számon kérni. Amikor aztán ismét találkoztunk, újra és újra fellángolt köztünk a szerelem.
Számomra ő nem csupán a társam, de a testvérem, barátom is. Boldog vagyok mellette. Erősen remélem, hogy így tudjuk egymást szeretni az idők végezetéig – és még azután is.
– Érett gondolkodásra vall, hogy inkább elengedtétek egymást, mint hogy sebeket okozzatok egymásnak. Az élet minden területén ilyen tudatos vagy?
– Egyáltalán nem vagyok megfontolt ember! Túl nagy bennem a szabadságvágy, az életigenlés, a kíváncsiság és a nyitottság az újra. Szerencsére valahogy az élet mindig jó útra vezetett. Azt hiszem, ha nem borult volna fölém buraként az isteni gondviselés, sok felelőtlen dologba belementem volna. Kísértés volt bőven, hiszen New York és London legvadabb részein éltem, az éjszakai élet legmélyebb bugyraiban forgolódtam.
– A szabadságvágy hajtott akkor is, amikor tizennyolc éves korodban nagy bátran felültél egy buszra, és munkaszerződés nélkül elindultál London felé?
– Tinédzserkorban az ember még tele van bátorsággal. Nincsenek benne félelmek, szorongások, a „mi lesz, ha?”. Ráadásul nekem könnyebb volt meghozni a döntést, mert még tizenhat éves koromban vallási okokból elhatárolódtam a szüleimtől. S ha gyakorlatilag nem is, érzelmileg otthontalannak éreztem magam. S mivel nem volt visszatartó erő, szó szerint tárt karokkal rohantam bele a világba. Először akkor tudatosult bennem, mibe vágtam a fejszémet, mikor üres zsebbel, némi német nyelvtudással a tarsolyomban leszálltam a buszról Londonban. Igyekeztem úgy felfogni, hogy akkor most én egy Rejtő-karakter vagyok, és majd meglátjuk, mit dob a sors. Az üdvhadseregnél – egy szociális jelleggel működő egyházi gyülekezetnél – találtam fedelet a fejem fölé. Cserébe pedig takarítottam, felszolgáltam. Miután sikeresen letettem az angol nyelvvizsgát, beiratkoztam egy tánciskolába, ahol szinte az összes táncot elsajátítottam, a lambadától a dzsesszbalettig. Majd amikor összejött rá a pénzem, a táncművészeti egyetemen folytattam tovább a tanulást. Ennek az alapozásnak köszönhetően jutottam be a kortárs balett fellegvárának számító New York-i Alvin Ailey American Dance Academyre. Az első időszakban csak kapkodtam a fejem. Addig el sem tudtam képzelni, hogy létezhet ilyen rohanó metropolisz, majd észrevétlen én is felvettem a tempót. Az iskola mellett dolgoztam egy kortárs táncművészeti csoportban: rappeltem, dalszövegeket írtam. Aztán két év kintlét után megsérült a térdem. Borzasztó volt megtudni: semmi esélyem, hogy valaha is elbírja a profi tánccal járó megterhelést. Pár héttel később hazajöttem.
– Általában pont azt a csalódást, amikor az ember már úgy érzi, sínen van az élete, és hirtelen történik valami visszafordíthatatlan, rettenetesen nehéz feldolgozni. Neked hogy sikerült?
– Egy idő után rájöttem: amíg nem hagyom abba a lelki mélyrepülést, nem tudok továbblépni. Érdekes módon, ahogy kiléptem a depresszióból, és nyitottam, rám talált egy új lehetőség: Luna keresett meg egy ajánlattal, hogy a készülő európai és tengerentúli koncertturnéját koreografáljam, illetve lépjek fel a show-ban táncosként. Óriási tapasztalat volt, hiszen közvetlen közelről láthattam, hol kezdődik a világszínvonal. Ami talán a legjobban meglepett, hogy még az olyan nagy sztárok is, mint Beyoncé vagy Robbie Williams, milyen mérhetetlen alázattal viszonyulnak a szakmához – és legfőképpen a közönséghez. Tisztában vannak vele, hogy rajongók nélkül a legnagyobb előadó is süllyesztőbe kerül. Ezért én rendkívül hálás vagyok mindazoknak, akik koncertről koncertre ott vannak, akik megveszik a lemezeinket, hiszen nekik köszönhetjük, hogy azt csinálhatjuk, amit a legjobban szeretünk! Mert ez az egyik legnagyobb kiváltság a világon.
– Amióta búcsút intettél a Nagy Almának, szereztél egy egyetemi diplomát, elvégezted Gór Nagy Mária színitanodáját, és idén lesz tíz éve, hogy testvéreddel, Pásztor Sámuellel megalapítottátok az Anna in the Barbies nevű együttest. Hogy készültök a jubileumi évre?
– Koncertekkel, koncertekkel… A legnagyobb, egyben lemezbemutató koncertünk nemsokára, április 14-én lesz a Syma Csarnokban. Hihetetlen vendégsereggel várjuk rajongóinkat. Nyáron pedig, immár másodszor, Ópusztaszeren szervezünk egy tábort. Garantáltan nagy buli lesz. Közben várható a megjelenése annak az albumnak, amely az együttes elmúlt tíz évét mutatja majd be, valamint egy dalos-kottás könyvé is. Mindemellett pedig elindítunk egy internetes böngészőoldalt, ahol egy helyen megtalálható lesz az összes rólunk készült videó, tévéműsor, cikk.
– Melyek azok a problémák, amelyekre leginkább fel szeretnéd hívni az emberek figyelmét a dalaiddal?
– Sokszor úgy érzem, hogy a legjobb dalszövegeket föntről kapom, talán maga a jóisten a dalszöveg szerzője, én csak tolmácsolom a mondanivalóját, üzenetét. Mintha valaki fentről diktálná őket. És hogy miről szólnak? Leginkább a szeretetről, szabadságról, boldogságról, fájdalomról, őszinteségről – csupa olyan érzelemről, amit mindannyian megéltünk. És még valamiről, ami ellen nagyon küzdök - a modern kori rabszolgaságról, az emberi lélek elszolgaisodásáról, a mai kor emberének talajvesztettségéről. Azt látom ugyanis, hogy az emberek többsége eltemeti magában gyermeki énjét, vágyait, és felnőttkorára már azt sem tudja, igazából mit vár az életétől, mi az, ami boldoggá tenné.
Csak teszi a dolgát, apró alkatrészként kattog a fogyasztói társadalom gépezetében, miközben elsiklik mellette a legfontosabb: az élete. Szeretném valahogy felébreszteni az embereket, kirángatni ebből a bebábozódott állapotból, hogy észrevegyék egymást, a világ szépségét, a pillanat megismételhetetlenségét.
– Hatalmas a rajongótáborotok, a rádiócsatornák egyfolytában játsszák dalaitokat, rendszeresen feltűntök a televízió képernyőjén. Nehéz volt eljutni eddig a pontig?
– Nekem mindig is az volt az érzésem, hogy nagyon pici lépésekkel tudunk csak előrehaladni. Sőt, volt időszak, amikor úgy tűnt, megtorpantunk. Visszatekintve már tudom, hogy akkor sem toporogtunk egy helyben, csak éppen pici lépcsőfokokkal haladtunk fölfelé. De mindig is mozgásban voltunk! Még akkor is, amikor csak egy hajszál választott el minket attól, hogy feladjuk, mert nem volt hol, kinek vagy éppen miből zenélni. Jellemző, hogy amikor már teljesen kilátástalannak láttuk a helyzetünket, rendre jött egy apró kis csoda, ami új reményt adott. Rengeteg csúcs- és mélypontja volt ennek az elmúlt tíz évnek. Vagyis inkább húsz évről beszélhetünk, hiszen azóta írok dalszövegeket másoknak is.
– Nagyon korán megmutatkozott a lírai éned, hiszen első versedet háromévesen írtad, az első dalszövegeidet pedig még alapiskolás korodban. Valamelyik felmenődtől örökölted a költői vénát?
– A nagypapám, aki baptista pap volt Tahiban, művészi színvonalon játszott hegedűn. A saját maga által komponált egyházi dalokhoz csodálatosan szép szövegeket írt. Nemrég találtam meg a saját kezűleg írt kottáit, és most tudatosítottam csak igazán, milyen tehetséges művész volt. Nagyon szerettem őt. De nemcsak én, mindenki. A vasárnapi ebédekre eljártak hozzánk a hívek, és ő fantasztikus humorával átszőtt tanításokkal szórakoztatta a vendégeket. Nagyon sokat köszönhetek neki. Nélküle, az ő mély lelkisége nélkül ma nem az az ember lennék, aki vagyok.
– Rengeteg dal kötődik a nevedhez. Te melyikhez kötődsz a leginkább?
– Talán Márti dala az, ami a legtöbb embert megérintette, és a legtöbb ember életében nagyon fontos szereplővé vált. A dal tiszteletadás egy fiatalon elhunyt rajongónk előtt, akit betegsége folytán az orvosok teljes passzivitásra ítéltek – de ő minden koncertünkön ott volt. A Don’t go home című dalomat viszont azért szeretem nagyon, mert a kisbabánkhoz írtam. Az Álmatlan című dalhoz pedig azért kötődöm, mert talán a legszebb szerelmes dalunk.
– A koncertjeid látványvilágával, a végletekig menő extrém jelmezeiddel egy színes, már-már pszichedelikus világba repíted magaddal a közönséged. Kinek köszönhető ez a különleges látványvilág?
– Mint a legtöbb kezdő énekes, én is rá voltam kényszerítve, hogy a saját, néha agymenésnek tűnő elképzeléseimet magam megvalósítsam meg. Megesett, hogy a koncert előtt egy órával még varrtam, ragasztottam vagy éppen hegesztettem a fellépőruhámat. Közben pedig, ha rábukkantam egy extravagáns darabra vagy különleges fejfedőre, azonnal lecsaptam rá. Rettenetesen élvezem, hogy a bennem lévő életérzéseket a külsőségeken keresztül is kifejezhetem. Számomra a díszlet, a jelmez, a frizura hozzátartozik a művészi önkifejezéshez. Imádom, hogy a színpadon lehet bohóckodni, játszani – a közönségnek még többet adni. Az utóbbi négy-öt évben egyre gyakrabban keresnek meg jelmeztervezők, fodrászok, sminkesek, hogy szeretnének velem dolgozni. Egy stabil csapat azonban a mai napig sem áll mögöttem.
– Mennyire vagy önazonos a határokat feszegető színpadi éneddel a hétköznapokon?
– Az ember különböző helyeken különbözőképpen öltözködik, viselkedik. Ahogy az évszakok is változnak, különféle színük, illatuk van, úgy egy embernek is ezermillió színe van, amelyek különböző alkalmakkor jönnek elő. A színpad fantasztikus, semmihez sem hasonlítható hely, ahol az ember a személyiségének legvadabb színeit mutathatja meg. Ezzel szemben a hétköznapok színei piacra menéskor, családi látogatáson, babázáskor már árnyaltabbak. De attól még ugyanúgy ezek is az én színeim – és pontosan ezért önazonosak. Az emberek félnek felvállalni önmagukat. Ezért is szeretném saját extrémitásommal felrázni őket: hátha ezután ők is ki mernek mozdulni a kényelmi zónájukból.
– Minden embernek szüksége van azokra a nyugodt, békés pillanatokra, amikor kilép a mindennapos pörgésből. Ilyenkor mivel szoktad tölteni az időt?
– Számomra az egyik legjobb kikapcsolódás a főzés. Egyszer, amikor a párom külföldön dolgozott, kiutaztam hozzá. A lakáshoz egy jól felszerelt konyha tartozott, ami szinte csalogatta az embert. Elkezdtem „kísérletezni”, és kiderült, hogy ez nekem zsigerileg megy. Néha koncertek után, levezetésképpen éjszaka is főzőműsorokat nézek.
Soha nem receptek alapján főzök. Többnyire abból igyekszem főzni, amit éppen otthon találok. Ízesíteni pedig mindig a kertemben termő, friss zöld fűszerekkel szoktam. Amióta Benji megszületett, nemigen tudok órákig szöszmötölni a konyhában, be kell osztani az időt.
– Egy gyermek megszületése többnyire nemcsak az ember mindennapjait változtatja meg, de a terveit, céljait is.
– Megjelent bennem egy belső igény, hogy egyensúlyba hozzam az ajtón túli világot és a családi életemet. Hiszem, hogy sikerülni fog. Ami pedig a szakmát illeti, nincsenek hosszú távú terveim. Nem tudom, meddig leszek még a színpadon, meddig zenélhetek. Én magam is kíváncsian várom, mit hoz az élet.
Van egy dal, amelyet nem lehet lehajtott fejjel hallgatni. Amit az ereje tett slágerré. Ki ez a nő, micsoda erő! – mondogattam, mikor először láttam egy csevegős műsorban. Úgy kivált a többi nő közül, ahogy a tiszta búza kiválik az ocsú közül. Márti dala Legsikeresebb dalukat egyik rajongójukról írták, aki minden előadásukon ott volt, pedig gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Az ő emléke ihlette a dalt.
Márti dala
Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak,
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak.
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!
Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam,
Neked udvaroltam, az öledbe borultam,
Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!
Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam,
Neked udvaroltam, az öledbe borultam,
Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!
Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma,
Senki bele nem halt még komédiába.
Ripacsok, színészek, az élet a tiétek.
Minek ölre menni, kezdjetek szeretni!
