Ha most megkérdeznénk Önöket, kedves olvasóink, mit várnak egy újságtól, akkor valószínűleg azt mondanák: tájékoztatást, szórakoztatást, közvélemény- és ízlésformálást stb. És talán keveseknek jutna eszébe az anyanyelv helyes használatára való nevelés. Pedig egy jó újságban nem lehetnek hibák! Elméletileg.
A gyakorlatban egyre több helyen, főleg az internetes sajtóban tendencia, hogy csak a Word helyesírás-ellenőrző programján futtatják át a cikkeket. Az eredmény magáért beszél. Az Új Nő azonban még a jól bevált régi elveket vallja, ezért aztán „csapatunk” nagy becsben tartja nyelvi szerkesztőnket, a dunaszerdahelyi Nagy Adorján tanárt, aki az Önök által most kézben tartott lapnak is minden írását átböngészte.
Nagy Adorján
– Igencsak fárasztó lehet havonta ennyi oldal javítása. Ráadásul a tanítói munka mellett, hiszen főállásban tanít.
– A lap hasábjain rengeteg érdekes témával találkozom, a javítást pedig kedvvel végzem. Nagyobb szakmai kihívás, mint az iskolai dolgozatok javítása. Gyakran lapozgatom a helyesírási szabályzatot. Résen kell lennem, mert sok a buktató, főleg az egybe- és különírás tud meglepetéseket okozni. Tanulmányozom a nyelvhelyességgel és szövegtannal kapcsolatos irodalmat is, így helyesírás és szövegszerkesztés tekintetében állandó edzésben vagyok. A lektorálást hát kifejezetten élvezem.
– Miért pont a tanári pályát választotta?
– Volt egy csodálatos tanítónő nagynéném, és gyerekkoromban a nyarak egy részét szarvai otthonában töltöttem. Még a szünidőben is örökösen körülötte sündörögtek a nebulók, ő pedig játszva tanította őket. Az ő példája nyomán határoztam el, hogy én is ezt a pályát választom.
A pozsonyi Comenius Egyetem magyar–szlovák szakán nagy szerencsém volt, mert igényes, nagy tudású tanárok tanítottak. Jakab, Sima és Zeman tanár úrnál nem lehetett egykönnyen átjutni a vizsgákon! Magas szintű képzést kaptam!
– Ön is ilyen szigorú a diákjaival?
– Az alapiskola felső tagozatának majd minden évfolyamában tanítok, de úgy gondolom, ebben az életszakaszban a hangsúlyt nem a nyelvtanra kell helyezni. A magoltatásnak sem vagyok híve. Nem két lábon járó lexikonok kinevelése a célom. A nyelvünk rendszerét ismerő, irodalmunkban jártas, bátran megnyilatkozó, önálló véleményt formálni tudó gyerekeket szeretnék nevelni. És ez utóbbi az, amit különösen fontosnak tartok! Sokkal könnyebb lenne lediktálni nekik – mondjuk – egy verselemzést, hogy másnapra tanulják meg, mint PowerPointtal szerkesztett bemutató segítségével, versszakról versszakra haladva elérni, hogy saját maguk formáljanak véleményt, fejtsék meg a mű üzenetét. A mai iskolarendszer nagy hibájának tartom, hogy nem fektet kellő hangsúlyt az önálló gondolkodás megtanítására.
– Huszonöt éve tanít. Soha nem bánta meg, hogy ezt a – mondjuk ki őszintén – gyakran elég hálátlan pályát választotta?
– Soha. Az egyetem befejezése és a sorkatonai szolgálat letöltése után jó egy évig az akkori Állami Pedagógiai Intézetben dolgoztam. És nem bírtam tovább. Nem arra születtem. Felvettek egykori alma materembe, a felsőpatonyi alapiskolába tanítani, ahol tíz felejthetetlen évet töltöttem. Folyamatosan képeztem magam, tankönyveket írtam, szakfolyóiratokban publikáltam. Öt évvel ezelőtt felszereltek az osztályomban egy interaktív táblát: ez hatalmas lehetőségeket nyitott meg előttem. Mára szinte az összes fontos tananyagrészhez elkészítettem egy-egy bemutatót. Nemcsak magát a tanítást élvezem, hanem a felkészülést is. Mert vallom: jól tanítani csak így lehet, rutinból nem!
– És nemcsak tanít, de még az iskolaújságnak, a Szó-tartónak is Ön a fő mozgatórugója. Hogy lehet mindezt győzni?
– Szeretettel. Mindig is azt vallottam, hogy a tanár-diák viszonyban nem fér meg a hatalmi harc. Rólam tudják a gyerekek, hogy mindig meghallgatom a véleményüket, ezért szívesen, nagy lelkesedéssel dolgoznak az újságnak is. Nem kell őket nógatni: elég irányítani. A szerkesztés és a tördelés az én feladatom. Bár lányom, Krisztina – aki nyolcadikosként a Szó-tartó első szerkesztői között vitézkedett, ma pedig már a kolléganőm –, felajánlotta, hogy besegít. De eddig is azt tartottam: a gólvonalon már egyedül is boldogul az ember.
– Apropó, gólvonal. Ha jól tudom, Ön gyerekkorától igazolt futballista. Még mindig aktívan játszik?
– Valóban, amióta az eszemet tudom, a labdarúgás volt a szenvedélyem. Játszottam a vereknyei, a felsőpatonyi, a kisfaludi, az egyházkarcsai és a patonyréti csapatban. Sajnos pár éve volt egy komoly sérülésem, ami miatt hosszabb időt ki kellett hagynom. Utána még a dunaszerdahelyi Royalban rúgtam a bőrt.
Közben edzői képesítést szereztem, és jelenleg a dióspatonyi korosztályos csapatok edzője vagyok. A legidősebbek között harmadikos gimnazista fiam, Mátyás is játszik.
– Miként viseli a felesége, hogy ennyire elfoglalt?
– Tizenhat évesen, még gimnazista korunkban találtunk egymásra, majd negyedikes egyetemistaként összeházasodtunk. Ő szintén elfoglalt, de azért találunk időt a közös családi programokra is. A nyáron például közösen barangoltuk be Erdélyt, a kedvenc íróm, Wass Albert által megörökített plájokat, üvereket és a kivételes történelmi múltú erdélyi városokat.
– Van olyan álma, amely még nem valósult meg?
– Nem vagyok az az álmodozó típus. Inkább célokat szoktam kitűzni magam elé, de csakis olyanokat, amelyeket jó eséllyel és általam elfogadott szinten el is tudok érni. A pedagógusi elképzelésemet már fentebb megfogalmaztam, és hogy jó úton járok, naponta megtapasztalom. Ifjúsági edzőként arra törekszem, hogy tanítványaim később megállják a helyüket a felnőttek között is. Nyelvi szerkesztőként pedig? Hogy igényes, pontos, megbízható csapatjátékos legyek.
