„Két apától két gyerekem van – az egyik lelkész, a másik börtönben ült” – kezdi levelét a csallóközaranyosi Szűcs Anikó. Amikor felhívtam, meglepetésemre kiderült: Anikó nem szokott magáról beszélni, inkább magába fojtja örömét és bánatát. Most mégis hajlandó az olvasók elé tárni regénybe illő életét.
Mikor személyesen is találkozunk, megértem, mit jelent a híres szállóige: Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.
– Az én családom nem járt templomba – kezdi történetét Anikó. – Sőt, 18 évesen még a miatyánkot se tudtam. Hogyan lettem mégis a komáromi teológia növendéke? Isten útjai kifürkészhetetlenek... Az érettségi előtt (kozmetikusnak tanultam) csúnyán megbántottam az egyik társamat. Gyötört a lelkiismeret, mígnem egyik barátnőm megkérdezte: miért nem keresztelkedek meg? Akkor minden bűnöm eltöröltetne... Nagyot nevettem, de a gondolat befészkelte magát az agyamba. Addig-addig, mígnem egy szerdai napon, sötétedés után, tüsire nyírt frizurával és piercinggel az orromban bekopogtattam a református parókia ajtaján. Kereszteljenek meg, mondtam. Poénnak vettem az egészet – a lelkész azonban nem: hittanórákat kellett vennem. Ahogy hétről hétre találkoztunk, Isten szép lassan, fokról fokra megérintette annak a kócos, vadóc tinilánynak a szívét, aki akkoriban voltam. Rájöttem: a hit nem játék. Vagy odahagyom az egészet, és élem tovább az addigi életem, vagy Isten útján járok tovább. Én ez utóbbit választottam.
– Az életemben hatalmas fordulat következett be. Megértettem, hogy nem születünk véletlenül erre a világra. Hogy Isten megpróbál ugyan, de soha nem tesz nagyobb terhet a válladra, mint amennyit elbírsz. És lázadó tini énem hirtelen talajt érzett a lába alatt. Az érettségi után jelentkeztem hitoktató szakra, majd egy évvel később a komáromi teológiára. Felvettek. Egy fiatal férfi felvételiztetett, akire akkor még nem figyeltem fel. Egy férfi, aki később a férjem lett – és akitől elváltam.
– Frissen diplomázott tanár volt, már gyakorló pap, önálló parókiával. Csodálatos ember, okos, jólelkű: szinte mindenki azonnal megkedveli. Tanárként is szimpatikus volt. Amikor pedig az első év karácsonyán kirendeltek mellé segédkezni, felforrt körülöttünk a levegő. Hihetetlen erővel szerettünk egymásba – elborított bennünket a rózsaszín álom. A szemünket és az agyunkat is... Az első randevú után két héttel megkérte a kezem, és én boldogan igent mondtam. Bolondok voltunk a bolondulásig? Én azt hiszem, csak tapasztalatlanok. Elhittük, hogy mindez örökké tart. Az események gyorsan peregtek: augusztusban már a felesége voltam, a következő nyáron pedig megszületett gyönyörű kislányunk, Lea. Mint a mesében. Vagy mégsem?
Rá kellett jönnöm: a szerelem nem elég őszinte. Nem elég a szeretet, az Istenbe vetett hit, de még az sem, hogy van egy gyermekünk. Nem passzoltunk egymáshoz. Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz: ha összeér, csak hamu marad belőle.
– Szenvedtem, és láttam, hogy neki se jó. Nem voltak nagy ajtócsapkodások se jelenetek. A végső döntést csendben hoztuk meg. Úgy éreztem: engedni kell, hogy a másik boldog legyen. A válókeresetet én adtam be. Egy válás sosem egyszerű, főleg, ha a közös gyermek kétéves. Nem könnyű visszaköltözni a szülői házba, elengedni valakit és valamit – egy elképzelt szép életet. Arra azonban nem számítottam, hogy botrányhős leszek. Ugyanis református lelkész házaspárként (én akkor még csak teológushallgató voltam ugyan) lavinát indítottunk el.Utánunk még jó pár lelkész házaspár beadta a válókeresetet, amiből országos hajcihő kerekedett. Összeült az egyházi bíróság, és abban az évben bizony sok elvált lelkész állás nélkül maradt. Engem kicsaptak az egyetemről (sosem mondták, hogy ezért). Szerencsére a volt férjem megmaradhatott az állásában. Hírünk eljutott a legkeletibb egyházmegyékbe. Olyan emberek beszéltek rólunk, akiket sosem láttunk: hogy összevissza csaltam a férjemet; hogy a párom nem bírta tovább, és otthagyott, én meg intézetbe adtam a lányomat...
– Sokan nem tudták, hogy esténként egy pohár bor mellett sírok, mert képtelen vagyok elaludni. Egy reggel nem bírtam megszólalni. Honnan is tudták volna? Én nem szeretek arról beszélni, ami fáj. Csak játszom a „kemény” csajt – nem akarok gyengének tűnni. Talán attól félek, hogy ezzel kiszolgáltatom magam? Nem tudom. Az azonban biztos, hogy ha az ember túl sokáig elfojtja az érzéseit, egyszer összeomlik. De ezt csak nemrég értettem meg...
– Eltelt egy év, és új szerelem kopogtatott az ablakomon. Nem volt lángoló, se rózsaszín. Rövid ideig tartott, mégis megérintette a lelkem. Úgy éreztem, megtaláltam a lelki társam. De ő elhagyott. Ez a fiú más országbeli volt, és haza kellett mennie gyógykezelésre. Képes voltam több mint ezer kilométert levezetni (egyébként a volt férjem autójával, aki meg is jegyezte: miatta biztos nem autóztam volna ennyit), később pedig a tériszonyom ellenére repülőre ülni, csak hogy láthassam. De el kell fogadni, hogy vesztettünk. Csak sírtam, és sírtam, és sírtam. Néha magam se értettem, honnan jön belőlem annyi könny.
– Teltek-múltak a hónapok. Fokozatosan rendbe szedtem magam. Elvoltam a lányommal, a családommal, a szabadidőmet pedig kitöltötték a könyvek és a mozgás. Nem vágytam új kapcsolatra. Azonban mindenki mondogatta: fiatal vagy, nem egészséges, hogy egyedül élsz. Megkörnyékezett egy magyarországi fiatalember. Unszoltak: itt egy rendes pasi, ne hagyd ki! Lassan engedtem: elkezdtünk randevúzni. Mutatott egy orvosi igazolást arról, hogy neki nem lehet gyereke, és kérdezte, elfogadom-e őt így is. Nem ezen múlik – feleltem. Az eszembe se jutott, hogy a papír hamis... Az első együtt töltött éjszakán – ugyebár nem vigyáztunk – teherbe estem. Igen, attól a férfitól, akinek papír szerint nem lehet gyereke. Én sírtam, ő örült. Sőt, meg se lepődött...
– Megkérte a kezem, én azonban nemet mondtam. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy feleségül vesz, és böngészte a szlovák törvényeket. Megkérdezte, hajlandó lennék-e feladni érte mindent. Azt feleltem, hogy természetesen nem. Elvégre nekem már van egy lányom, és itt él a családom! Dühbe gurult... Aztán úgy február tájékán csörgött a telefon. A párom szeretője volt: többgyermekes férjes asszony, aki nem akar válni, de a szeretőjét sem akarja elveszíteni. Ja és elmondta, hogy őt nem zavarja a mi kapcsolatunk, engem se zavarjon az övék... A baba közben ott volt a hasamban... Néhány hét múlva aztán összeállt a kép.
– Ezt a férfit Magyarországon börtönbüntetésre ítélték, zsarolás miatt. Ezért egy másik országban mihamarabb teherbe akart ejteni valakit, aki hozzámegy feleségül. Így aztán beadhatja a halasztási kérelmet, arra hivatkozva, hogy el kell tartania feleségét és a kisbabát. Gondolta, nem akarok majd két apától két gyerekkel egyedül maradni… Nem írtam alá a kérelmet. Szidalmazott, kis híján megütött. Saját bevallása szerint csak az tartotta vissza, hogy az apám házában voltunk. Szóval: jól átvertek. Talán az sem volt igaz, amikor levegőt vett. Naivitás, hogy hittem neki? Nehéz minderről beszélni, mert a lelkem nem tudja összegezni a kettőt: életem legrosszabb élményét az egyik legjobbal. Ugyanis imádom a kisfiamat, aki ettől az embertől született. Igazi csoda! Többek között ezért is adtam neki a Noé nevet.
Apja börtönbe vonult, én pedig átéltem egy csodálatos terhességet. Csak éppen a kis falumban ismét reflektorfénybe kerültem. Most lettem csak igazán riherongy! Voltak olyanok, akik tüntetően nem szóltak hozzám a terhességem alatt. Viszont megkérdezték az édesapámat, mit szól hozzá, hogy ilyen botrányosan születik meg az újabb unoka. Önöknek nem fájt volna? Én ismét nem szóltam semmit. Tartottam magam.
– Újabb három év telt el. Az életem beállt egy rendbe. Nevelem a gyermekeimet, akik édestestvérnek tartják magukat, és nagyon szeretik egymást. A családomra és a barátaimra mindenben számíthatok. Elvégeztem egy ápolónői tanfolyamot, és bízom benne, hogy a gyermekgondozási szabadság után el tudok majd helyezkedni. A volt férjemmel jó barátságban maradtunk. Ismét megnősült, nemrégiben született kisbabájuk, mi több, a feleségével is jó a viszonyom. Őszintén örülök, hogy boldognak látom. A kisfiam apjával novemberben találkoztam utoljára, amikor aláírt egy papírt, miszerint semmi joga a gyermekemhez. Nem kell se a pénze, se a neve, csak annyit szeretnék, hogy soha többet ne lássuk. A találkozás megrázott: három év után ismét előtörtek belőlem az emlékek. Az éjszaka sírással, majd imádkozással telt el. Reggel megnyugodva ébredtem. Azt hittem, lezártam a múltat…
– Ekkor már ismertem azt a fiút, aki hajlandó lett volna elfogadni annak, aki vagyok. Ám kiderült: egyelőre, sajnos, „kapcsolatképtelen” vagyok. Ha tíz percen belül nem hívott vissza, már görcsbe rándult a gyomrom, és kényszerképzeteim támadtak. Másrészt meg akartam felelni, baj volt az önbecsülésemmel. Ettől persze kifordultam magamból, másmilyen voltam, mint amilyennek megismert. Unalmas és fárasztó. Végül ő mondta ki: ez így nem mehet tovább. Ismét elhagyott nő lettem. De van egy nagy különbség: ennek a fiúnak megköszöntem, hogy szakított velem!
– Mert az embernek néha a porba kell hullnia ahhoz, hogy fel tudjon állni. Itt az ideje, hogy számot vessek magammal. Talán erre a beszélgetésre is azért van szükségem, mert szembe kell néznem a múlttal. A valóság nem mindig az, aminek látszik. Meg kell tanulnom vállalni magam – és tisztelni azt, aki vagyok. Nem vagyok rossz ember azért, mert két apától van két gyerekem. Ez az első lépcsőfok a boldogság felé. Most még csak tanulok... Úgy érzem, Isten most is itt van velem, fogja a kezem, és vezet engem.
