Bársonyvirág 4. rész

Novák Zita káprázatos kisregénye a női lélekről, az álom és a valóság találkozásáról. Az 1. rész ITT , a 2. rész ITT és a 3. rész ITT olvasható. 

Előző részek: Lilla hátat fordított eddigi életének, férjének, aki tíz éve mindig csak elodázta a gyerekvállalást, miközben nem engedte dolgozni óvónő feleségét. Lilla rendet akart tenni a magában – ezért elszökött a kis hegyi faluba, a Klári nénitől örökölt elhagyott házikóba, ahol a gyermekkori vakációkat töltötte...

Több hónap után hallani férje hangját olyan érzést váltott ki Lillában, amire egyáltalán nem számított. Elgyengült. De nem engedte, hogy Dávid erőtlenné tegye. A távolság és az idő megtette a hatását. Az viszont most tudatosult benne, hogy szereti a férjét. Valójában mindig is szerette.

– Szia – szólt a telefonba gyengéden, majd kissé határozottabb hangszínre váltott, s újra köszönt. – Szia, Dávid. Örülök, hogy hallom a hangod, de tényleg. Hogy vagy?

– Hogy vagyok? Szerinted? Nyolc hét után nyilván válaszokat várnék a kérdéseimre. Bár már nem is tudom, mit akarok – tette hozzá Dávid. Lillának feltűnt, milyen tompa a hangja. Nem éles, nem határozott, inkább megtört.

– Jó, jó, tudom, és igazad van. Van mit megmagyaráznom, de ez a pár perc arra nem lesz elég.

– Van egy egész órám.

Dávid hangja hűvössé és rideggé vált. A sértődött férfi szólt belőle, aki nem bírta elviselni, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzeli. Lilla kiérezte a hangjából, hogy Dávid nagyon, de nagyon dühös, csak igyekszik magába fojtani az indulatokat. Mert ő egy erős férfi, hatalma van, vele ne packázzon senki. Még a kis felesége se.

– Figyelj, megvan rá az okod, hogy dühös legyél, mert se szó, se beszéd, otthagytalak. Viszont akkor és ott úgy éreztem, nincs más választásom, egyszerűen nem tudtam mást kitalálni, még ha ez egy nagyon hülye ötletnek tűnik is. Most. Utólag. Mégsem fogok neked magyarázkodni, hogy min mentem keresztül. Már elégszer próbáltam meg veled megbeszélni a problémáimat, sikertelenül. – Lilla kedves, de határozott hangon folytatta, Dávidot is meglepve a vonal másik felén. – Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy vagy. Sikerültek a terveid a vállalatnál? S mi ez a külföldi út? Megleptél vele. Hol voltál?

– Még itt vagyok Londonban – válaszolt a férfi, magán is meglepődve, hogy ilyen társalgásba elegyedik. – Illetve vagyunk, mert Angéla is velem van.

Az asszisztense. Csinos, kisportolt, ambiciózus huszonéves, friss diplomával a zsebében. Igen, Lilla emlékszik, hogy Dávid tavaly karácsony előtt vette fel, s nagyon elégedett volt a munkájával. Lilla mást sem hallott róla, mint dicséretet. Dávid soha nem felejtette odadörgölni Lilla orra alá, hogy bezzeg Angélával lehet üzleti vacsorára menni, mert határozott véleménye van a dolgokról, még a politika is érdekli, és el akar valamit érni az életben. Nem úgy, mint ő. Lilla tudta jól, hogy ezek a rejtett megjegyzések neki szólnak.

– Ah – reagált a hírre, hogy Angéla a férjével van, de nem engedte magát kizökkenteni, s eszébe sem jutott a féltékeny feleséget játszani. – Na és hogy megy az üzlet? Sikerült nyélbe ütni azt, amin lassan egy éve dolgozol?

– Háááát… – Dávidot meglepte felesége hozzáállása. – Még van mit csiszolni rajta, de közelednek az érdekeink, s remélem, a vége happy end lesz aláírt szerződéssel a táskámban. Még két napig maradunk. De áruld el, hol vagy. Csütörtökre hazaérek, s elmegyek érted. Meg kell beszélnünk a dolgainkat. Fogalmam nincs, mi történhetett, hogy erre vetemedtél. Jól kibabráltál velem. – Dávid hangja egyre élesebb lett, s Lillát feszélyezte ez a hangnem.

– Fogalmad sincs, mi történhetett?! – kérdezett vissza határozottan. – Mit mondogatok neked évek óta? Nem tudod, hogy nem érzem jól magam? Kinek magyaráztam, hogy változtassunk, menjünk el párterapeutához, legyen gyerekünk, mindegy, csak VALAMI VÁLTOZZON? – Lilla az utolsó szavakat már szinte kiabálta. – Nem. Nem mondom meg, hol vagyok, és köszönöm kérdésedet, elvagyok. Jól érzem magam most lelkileg, bár tudom, hogy nem ez a megoldás. Most mégis az a válaszom, hogy nem.

– Mit szeretnél, mit tegyek? – Dávid hangja újból tompa és erőtlen lett. – Nem akarlak elveszíteni.

Lilla tudta, hogy most kell abbahagyni ezt a beszélgetést, mert még a férfi fájdalmának hatása alá kerül, aminek valósságát most nem akaródzott feldolgoznia.

– Beszéljünk egy hónap múlva. Vigyázz magadra, tudod jól, hogy szeretlek. Nem akarlak elhagyni. De éppen azért menekültem el otthonról, hogy legyen valami megoldás erre a helyzetre. Addig is szia. – Lilla gyors váltással véget vetett a beszélgetésnek, de azt hallani vélte, hogy Dávid is mond valami szia-félét.

Ennyi. Lilla magára maradt a takarójával a vállán. Csak most érezte, mennyire remeg. Körülnézett. Sehol egy lélek, kietlen volt a falu ezen a szép májusi estén. Még a kutyák sem ugattak.

Furcsa csend telepedett a házakra. Lilla nem értette, mi van a levegőben. Talán csak néhány másodperc, de az is lehet, hogy percek teltek el ebben a valótlan állapotban. Hirtelen hatalmas robaj rázta meg a levegőt, amely mély morajlássá alakult, s nem akart vége szakadni. Lilla riadtan nézett körül. Néhány ember kiszaladt a portájáról, Gizi néni is kilesett az ajtón.

– Mi ez a hang, Lillácska? Mit látsz? – csoszogott oda a pokrócba burkolt lányhoz, s mindketten a hang irányába fordultak. A hegy felől jött a morajlás, az erdő megremegett.

– Jézus, Mária, ez földrengés! – ordított az egyik lenti szomszéd, de nem menekült, földbe gyökerezett a lába, mint mindenki másnak.

– Mi? – fordult Lilla lassan Gizi néni felé, aki akkor már jajveszékelt, ahogy a torkán kifért.

Lilla odarohant hozzá, elkapta, s fejvesztve szaladni kezdtek lefelé az utcán. Laci bácsi kapujánál álltak meg, s megfordultak, mert a morajlás alábbhagyott. Rémes látványban volt részük, a többi szomszéddal együtt döbbenten néztek Gizi néni háza felé. A néma csendet az egyik szomszéd törte meg.

– Földcsuszamlás.

Gizi néni halálsápadt arccal indult a háza felé, amelynek az utcafront felőli részét teljesen maga alá temette a lezúduló föld. Lilla belekapaszkodott, fogta vissza a nénit, mert az erdő felől még hallani lehetett a hegy morgolódását. Lassan a többiek is észbe kaptak. Az egyik szomszéd hívta a polgármestert, majd Gizi néni fiának, Péternek is szóltak. Néhány perc múlva mindkét férfi a helyszínen volt, a tűzoltókkal egyetemben. Gizi néni még egy ideig nem tudott megszólalni a sírástól, csak hagyta, hogy Lilla odakísérje Péterhez, és elmondja neki, mi történt valójában. A polgármester azonnal intézkedett. Lezárták a helyszínt, még Lillát sem engedték a házához, pedig látszólag odáig nem omlott a föld. Csak Gizi néni háza rongálódott meg, de alaposan.

– Tudja, ez óvintézkedés – magyarázta a polgármester. – Nem tudni, mi történhet még, meg kell várnunk a katasztrófavédelmiseket. Hihetetlen, legalább ötven éve nem volt ilyen a faluban, de még a környéken sem. Gizi néni házát, sajnos, elkapta rendesen – tette hozzá. – De maga valószínűleg megúszta. – Lilla kissé elcsodálkozott, hogy a polgármester tudja, ki ő, de hát ilyen a falu. Valószínűleg már régen híre ment, hogy ki lakik Klári néni házában. Péter a jajveszékelő anyját nyugtatgatta. Gizi néni mindenáron vissza akart menni a házába, nem értette meg, hogy ez jelen pillanatban életveszélyes.

– Odavan mindenem, az életem! Péterkém, segíts! – könyörgött a fiának, aki megígérte, hogy utánajár a dolognak.

Lilla fájdalmat látott a férfi szemében, amikor találkozott a tekintetük, de beszélgetésre most nem volt idő. Péter annyit elért a tűzoltóparancsnoknál, hogy sisakkal a fején bemehetett a házba, de csakis az egyik tűzoltó kíséretében, aki előtte felmérte a benti helyzetet. Gizi néni sorolni kezdte, mit hozzon ki, de Péter ott hagyta, mert tudta, hogy kéréseit úgysem teljesítheti. Még ha a szíve szakad is meg, ennek a háznak, a szülői háznak, gyerekkora színhelyének annyi. Még az is lehet, hogy az egészet le kell bontani, bár ebbe még belegondolni sem akart.
Gizi néni Lillával együtt beszállt a polgármester autójába. Előtte még Lilla odaszólt Péternek, hogy vigyázzon magára, de a férfi tekintete nem árulta el, hogy felfogta-e a nő szavait. Sisakot csatolt a fejére, s a tűzoltóval együtt a hátsó bejáratot vették célba. Az elsőt teljesen eltorlaszolta a lezúdult föld.

A két nő magára maradt a faluház nagy közös helyiségében, ahol két kanapé is volt. A polgármester azonnal intézkedett: vizet, ételt biztosított a két megrémült asszonynak. A boltoslány pedig beállított néhány pokróccal – időközben Lilla megtudta, hogy a polgármester unokahúga. Lilla örült a társaságának, mert szédült már Gizi néni sopánkodásától.

– Géza küldte, hogy itt aludjatok. Ma még biztosan nem mehettek vissza a házba, még folyik a munka. Annyi ott az ember, mint a hangya, nem tudom, mi lesz a vége. Szörnyű, ami történt. Még jó, hogy a te házikód épségben megúszta. De megvizsgálják az alapokat, mert az ilyen régi parasztházak, ki tudja, min állnak – sorolta Andi. – Tudom, miről beszélek, két szemesztert végeztem építész szakon. – Elrendezte a pokrócokat a kanapékon. – A toalett a folyosó végén van. Ehhez az ajtóhoz itt a kulcs, csak fordítsátok rá.

– Jaj, kedveském, én nem maradok itt. Csak a fiamat várom – vált megint síróssá Gizi néni hangja. – Megyek hozzá a városba, ott elleszek, úgyis annyi a házamnak. – Gizi néni kezébe temette az arcát, úgy zokogott. A két lány vigasztalni próbálta.

– De legalább magával nem történt semmi. Pedig bent is lehetett volna. – Andi megölelte a nénit, vizet öntött egy pohárba. – Enni, inni kell, akármi is történt. Tegyék el magukat holnapra, akkor már okosabbak leszünk.

Elköszönt, s Lilla ott maradt a kisírt szemű nénivel. Rosszkedvű volt, még a férjével való beszélgetés hatása alatt állt. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy az omlás talán égi jel, s vissza kellene hívnia Dávidot. Repülőre ülne azonnal, s rohanna hozzá, hogy a karjaiba vegye és hazavigye. Nem lehet – tört össze gondolataiba merülve, s megint rátelepedett a már jól ismert magány érzése. Gizi néni csendben pihengetett, már neki sem volt kedve társalogni, csak várta a fiát. Még a cipőjét sem vette le, útra készen állt. Nem volt maradása.

Bizony jó két óra is eltelt, mire lépteket hallottak a folyosón. Lilla azonnal az ajtóhoz ugrott, hogy fordítson egyet a kulcson. A két férfi fáradtan lépett be rajta.

– Menthetetlen? – kérdezte Gizi néni zokogva.

– Még nem biztos. – A polgármester megállt az ajtóban, talpig sárosan. – Most nagyon rossznak látszik a helyzet, de jó hír, hogy a szakemberek szerint befejeződött a földmozgás, nem lesz folytatása. Legalábbis egyhamar. A ház nagyon rossz helyre épült, csak hát abban az időben ki törődött olyannal, hogy földcsuszamlás. Meg kell alaposan vizsgálni a statikáját, aztán majd kiderül, mi lesz a sorsa. Gizi néni, fel a fejjel, a fia sok dolgot kihozott a házból, s maga is itt van, nincs semmi baja. Na, pihenjenek, holnap okosabbak leszünk.

Gizi néni hajthatatlan volt. Látszott, hogy Péter egyáltalán nem vágyik az anyja társaságára egy ilyen nap után, mégis magával vitte az apró lakásba. Lilla egyedül maradt a faluházban, mindenki hazament. Legszívesebben azonnal visszasétált volna a házához, de aztán legyintett. Üsse kő, egy éjszakát kibír itt. De hiányzott neki az esti rutin, a kialakított rituálék. Most tudatosult benne, mennyire megszokta már az itteni életet, sőt: megszerette.

Másnap reggel Lilla kipihenten nyújtózkodott a kényelmes kanapén, pizsama híján a tegnap esti ruhájában. Kint már mozgást észlelt: a faluházban működött a postahivatal, és a polgármester irodája is itt volt. Az órájára nézett. Ebben a pillanatban kopogást hallott. A polgármester állított be egy nagy bögre kávéval, ami isteni illatot árasztott.

– Nem az én érdemem, Erzsike főzte – válaszolta Lilla kérdő tekintetére. – A titkárnőm. Na, kis hölgy, elmegyek magával, megnézzük együtt a házát. Tegnap kívülről nyoma sem volt sérülésnek, s a tűzoltók bent is jártak. Utólagos engedelmével – tette hozzá, mert előző este nyilvánvalóan nem volt idő arra, hogy engedélyt kérjenek Lillától.

– Persze, persze, természetes. Megiszom a kávét, és mehetünk – ugrott fel a kanapéról, de olyan szerencsétlenül, hogy a kávé egy része a pulcsijára fröccsent. Tipikus én – gondolta elvörösödve.

– Igazság szerint nagyobb baj is történhetett volna – magyarázta a polgármester, ahogy a ház előtt kiszálltak az autóból.

Lilla látta, hogy Gizi néni házának sarka el van kerítve egy erősebb, ácsolt fakerítéssel, ezt még este állíthatták a tűzoltók. Az utca felőli sarok részben beomlott, a helyén csak egy hatalmas földkupac látszott. Nem volt szép látvány. Nem sok esély mutatkozott, hogy megmenthessék Gizi néni házát. Lilla a kiskertbe kanyarodva megállapította, hogy föld azért jutott bőven az ő telkére is. A lépcső melletti büdöskék nem is látszódtak. Lilla benyitott a házba, nyomában a polgármesterrel. Körülnézett. Felkapcsolta a villanyt, bár világos volt odakint. Működött minden, úgy látszott, a kis ház valóban megúszta az egész katasztrófát. Ahogy ott vizsgálódtak, egy apró fekete árny jelent meg a lábuk mellett, majd kimenekült a nyitott ajtón. Egy macska. Tegnap húzódhatott be a házba a nagy mentés közepette. A polgármester megvizsgálta a kutat is, s megígérte Lillának, hogy a falu majd kitisztíttatja, legalább megint lesz benne víz. Lilla megköszönte a törődést. Amikor kikísérte a férfit, megpillantotta Pétert, aki épp rakodott be az autójába.

– Nem veszélyes bemenni oda? – Lilla felkapaszkodott a járdán, s kinyitotta Péter autójának ajtaját, hogy a férfi be tudja tenni a csomagokat.

– De. Biztosan – mosolygott a férfi. – Anyám viszont egész éjjel sápítozott, hogy mi mindent mentsek ki a házból.

– Készítek egy teát, gyere át – invitálta Lilla a férfit.

– Máris megyek, csak még bepakolok néhány holmit.

Lilla vizet forralt, citromot szeletelt, mézet készített az asztalra. Egy kis keksz is került a tea mellé, mire Péter belépett a házba.

– Annyira sajnálom – lépett oda Lilla Péterhez, együttérzéssel a hangjában. Nem is tudja, hogyan, de Péter karjaiban találta magát. Összeölelkezve álltak egy ideig.

– Ez van – Péter törte meg a csendet, hátrébb lépett, s Lilla után az asztalhoz telepedett, mintha mi sem történt volna.

Lilla reggelizés közben hallgatta a férfit, aki nagyon el volt keseredve, bár igyekezett nem mutatni. Ha a szülői házat le kell dózerolni, az anyja egy ideig nála lakna, ahhoz viszont semmi kedve. Még szerencse, hogy a polgármester felajánlotta az egyik raktárhelyiséget a telepakolt dobozoknak, de az is csak ideiglenes megoldás lehetne. Azt meg el sem tudja képzelni, hogy az édesanyja öregségére megszokjon egy új helyet. Péterből ömlött a szó, látszott rajta a fáradtság. Nem aludhatott sokat, az agya folyamatosan azon kattogott, hogyan lehetne megoldani ezt az áldatlan helyzetet.

– Figyelj, ha anyukádnak megfelel, egy hónap múlva idejöhet a kis házba. Biztosan nem lesz a szüleim ellenére sem, hiszen üresen állt évekig. A telketekre meg fákat ültethet, mert hát szerintem a régi ház helyére még egyszer nem adnak ki építkezési engedélyt. Legalábbis a polgármester valami ilyet magyarázott – tette hozzá egy kissé zavartan, mert Péter élénken kezdte figyelni az arcát.

– Egy hónap múlva elmész? – kérdezte.

– Igazából még nem tudom.

Lilla este sokat álmodozott arról, hogy majd idejön Dávid, és megmenti, és minden szép és jó lesz…

– Majd meglátom – fejezte be határozottan, s zavarát leplezve elkezdett lepakolni az asztalról. Péter felállt, Lilla mögé lépett, s átkarolta a lányt.

– De most még itt vagy – súgta a fülébe.

Lilla hajszálai megrebbentek a férfi lélegzete nyomán. Péter apró puszit nyomott a fülére. Majd még egyet. A nyakára is. Lilla szédült. Lassan egymás felé fordultak, s megcsókolták egymást. Lilláról lekerült a kávéfoltos pulcsi, mellbimbói égnek meredtek a tökéletes halmokból. Péter ölelte, csókolta, ahol érte, minden porcikája kívánta a nőt. A hosszú ideje elfojtott vágy vulkánként tört elő belőle, s Lilla hagyta. Sőt, élvezte a férfi testének melegét. Mindketten akarták, hogy megtörténjen...

– folytatjuk –