,,Sokáig azt hittem magamról, hogy csodabogár vagyok. Mi mást gondolhattam volna, ha huszonöt éven át nem tudtak az orvosok beszuszakolni egyik nagykönyv szerinti diagnózisba sem? 25 év után diagnosztizálták a betegségemet!“ Ismerjük meg Magdát, akinek a homlokára van írva: PCOS.
Negyedszázadon át zarándokoltam egyik szakrendelőtől a másikig, a végén a véletlennek köszönhetően jutottam el odáig, hogy kimondják a diagnózist: PCOS.
Nem nő a cicim!
Teljesen egészséges, csak az átlagnál jóval „pilickébb“ gyerek voltam. A nagyanyám mindig azt mondogatta, hogy téglát kell rakni az iskolatáskámba, hogy el ne fújjon a szél. Ami bizony egy-egy gyermekbetegség után valóban jól jött volna, mert a város végén, a senki földjének szomszédságában laktunk, és néha egy lépést tettem előre, a szél meg kétlépésnyivel lökött vissza. Még akkor is inkább a piszkafára hasonlítottam, amikor az osztálytársnőim elkezdtek gömbölyödni. Nekik a cicijük nőtt, nekem meg kirügyezett az arcom. Borzalmas volt. Szerencsére csak a homlokomon és a vállamon virítottak pattanások. Bőrorvoshoz gyakrabban jártam, mint a nagyanyámhoz, és nem volt olyan lötty, kence, amit ki ne próbáltak volna rajtam. Ennek negyven éve, és azóta is vívom a harcomat a seborrheás bőrömmel.
Egy júniusi estén, bicózásból hazaérve, megdöbbenve láttam: Hoppá! Nagylány lettem! Anyám meglepődött, a tanító néni meg, mivel első voltam az osztályból, aki „jelentett”, hogy fáj a hasa, kétkedve nézett rám. „Nem akarsz tornázni?“ Afölötti örömem, hogy mégiscsak nőből vagyok, nem tartott sokáig. Attól kezdve hónapról hónapra olyan erős menstruációs görcseim voltak az első két napon, hogy többször elájultam. Az volt a szerencsém, hogy anyukám gyermeknővér volt: nem okozott neki gondot beszúrni a No-Spa és koffeininjekciót.
Mire befejeztem az alapsulit, legalább az „acne vulgaris“ támadásától sikerült megszabadulnom az Alpának köszönhetően. Talán el is felejtettem volna életemnek eme epizódját, ha az egyik fiú nem szól be „viccesen” a következő nyáron, hogy olyan a hátamon a bőr, mint a Mars felszíne.
Csubakka-módban
Mire középsulis lettem, újabb problémával szembesültem – kezdtem Csubakkára hasonlítani. Méregettem magam jobbról, balról, és arra gondoltam: most aztán örülne Darwin papa, meglett teóriájából a hiányzó láncszem! (Darwin evolúciós elméletéből (miszerint az embernek és a majomnak közös őse van) hiányzott a Homo sapiens közvetlen elődje, aki már emberszabású lehetett, de még szőrmók: ezért hiányzó láncszem. Ezt a szőrös figurát nevezték Csubakkának a Csillagok háborújában.) Szerencsére a „szociban“ nem volt elvárás a szőrtelenítés, a nők szőrös lábbal és kis bajuszkával hódítottak. A strandra viszont attól kezdve nem mentem ki, mert úgy éreztem, hogy „megbámulnak“. Maradt a hosszú szoknya és nadrág, biztos, ami biztos.
Egyébként sem maradt más viselet, hisz anno a tampont még hírből sem ismertük, a ciklusom meg 18-20 napos volt. Jó esetben. Néha úgy éreztem, hogy többet menstruálok, mint nem. Ráadásul brutálisan erős volt a vérzésem. Talán tizenhat éves lehettem, amikor észrevettem, hogy akárhányszor hajat mosok, tele a kád. Még a csapból is az én hosszú hajszálaim folytak. A hosszú hajzuhatagom volt a büszkeségem: az egyetlen, amit szerettem magamon. Ekkor kezdtük róni az első orvosi köröket. Biztos, ami biztos, kivették a mandulámat. Nem hozott javulást. Elküldtek endokrinológushoz. A „hormondoki“ eldöntötte, hogy csak lógni akarok a suliból. Vért vettek, elvégezték a hormonvizsgálatot. A nővérke úgy nézett rám, mintha megettem volna a reggelijét. Végül Bánfi hajszeszt vettem – és a szerelem kihúzott a gödörből.
Tizenkilenc éves koromban férjhez mentem. Négy hónappal később, egy nap rettenetesen rosszul lettem, korábban jött meg a „menzim“. Más volt. Szakaszos, lüktető és annyira fájt a hasam, hogy este bementem az ügyeletre. Ez volt életem első nőgyógyászati kivizsgálása. Vetélés. Tessék?! Úgy néztem a dokira, mint a ma született borjú a kerítésre. De hát én nem lehetek terhes, kérem szépen, nekem rendszeresen „megvolt“. Benn tartottak. Másnap reggel elvégezték az egészségügyi küretet.
Az elbocsátó papíromon az szerepelt, hogy a magzat 2 cm-es volt, ami a nyolcadik hétnek felel meg. A baj nem jár egyedül: közölték velem, hogy találtak valamit a méhnyakon, további kivizsgálásokra van szükség. Két héttel később ott ültem a Szent Erzsébet Onkológiai Központ folyosóján, sokkos állapotban, biopsziára várva. Még arra sem volt időm, hogy összevesszek a Teremtővel. Két hónappal később a jóindulatú kóros elváltozást a méhnyakról lefagyasztották, majd közölték velem, hogy hypoplasiás (fejletlen) a méhem.
Ergo nem ajánlott próbálkozni a teherbe eséssel, mert félő, hogy megint vetélés lesz a vége. Negyvennyolc órán át bőgtem egyfolytában, közben utáltam magamat. Hol azért, mert „gyári hibás” vagyok, hol meg azért, mert annyit hisztizek.
Csoda! Terhes vagyok!
„Miért nem történhet meg a csoda?“ – kérdeztem magamtól a kétszázadik papírzsepkendő-gombócot szorongatva. Három hónapot kellett rá várni. Veszélyeztetett terhességet állapítottak meg, a negyedik hónapban koraszülést megelőző, méhnyakzáró (cerclage) műtéten estem át. Végül tizenkét órás vajúdás után, a papírforma szerinti 38. hétben, 3600 grammal megszületett a kislányunk. Másfél évvel később úgy döntöttünk a férjemmel, hogy jöhet a kistestvér. Vártunk, vártunk. Hiába. Végül orvoshoz fordultam. Kiderült, hogy még mindig működnek a tejmirigyeim. (Pedig csak fél évig tudtam szoptatni). Megint az onkológián kötöttem ki. Szerencsére nem találtak semmit. Adtak gyógyszert a tejmirigyekre: tíz napig úgy fájt tőle a fejem, hogy a legszívesebben falba vertem volna. Ezt követően a nőgyógyászom peteérést támogató tablettákat írt fel. Hiába. Másodlagos meddőségben szenvedek. Az ok ismeretlen. Puff.
Ismét endokrinológushoz küldtek. „Jaj, nem megyek ahhoz a sárkány dokinénihez!“ Egy kedves barátnőm beajánlott a Ružinovi Egyetemi Kórházba. Egy tündér volt a doktornő! Kiderítették, hogy a hirsutizmusomat (nagymértékű szőrösödés) nem a férfi nemi hormonok túlsúlya okozza, mert azok határértéken vannak. Az ösztrogén volt kevés, a mellékvesék meg fáradtak, a petefészkem pedig tele van cisztákkal. Kaptam gyógyszereket, majd megállapodtunk, hogy a szülés után kiveszik a jobb petefészkemet (menthetetlen). Jó egy évvel később egy este új dobozt kezdtem az előírt gyógyszerből, és elolvastam a benne lapuló útmutatást az indikációkról. A huszadik mellékhatásnál bevágtam a szemetesbe.
Persze, a doktornőnek – akit nagyon kedveltem – ezt nem vallottam be. Három évvel azután, hogy próbálkozni kezdtünk a „gyerekcsinálással“, teherbe estem. 32 héten át feküdtem. Hol itthon, hol kórházban. Véreztem, méhösszehúzódásaim voltak, megnyíltam, majdnem „koraszültem”, a végén pedig túlhordtam. A nehéz, komplikációkkal nehezített szülés után kilenc nappal végre hazajöhettünk a kisfiammal. Hat hétig tudtam szoptatni. (Akkor, mikor kellett volna, bezzeg nem működtek a tejmirigyek.)
Az endokrinológus ajánlására elkezdtem szedni a Diane 35 fogamzásgátlót. A műtétről viszont elfeledkezhettünk, a terhesség alatt kitisztult mindkét petefészkem. A doktornő később elment „anyaságira”, és a helyére egy nyugdíjas főorvos lépett. Hiába egyeztettünk, hol egy konferencián volt, hol szabadságon, hiába bumliztunk fel utána a fővárosba. Két gyerek mellett elegem lett belőle. A szomszéd kisvárosban találtam endokrinológust, de ő meg elment nyugdíjba, és sokáig senkit sem találtak helyette. A holtidőben arra jutottam: a fogamzásgátlót a nőgyógyászom felírja, hormonogramra is le tudja venni a vért. Jobban járok, ha a felszabaduló szabadidőmben szőrtelenítek.
Először csak borotváltam magam, de azt az érzékeny bőröm nehezen viselte. Majd megjelent a piacon a Weet szőrtelenítő termékcsalád. (A gyantáról, amit mindenhova sikerült ráragasztani, csak oda nem, ahová szánták, gyorsan lemondtam.) Maradt a szőrtelenítő krém: néha úgy éreztem, csak arra keresek. Időigényes piperémben az epilátorok megjelenése nyitott csak új fejezetet.
Fellázadt a testem!
Mindennek a tetejébe a második szülésem után az immunrendszerem mélyrepülésbe kezdett. A testem fellázadt, és némi túlzással allergiás lettem mindenre – még önmagamra is. Pontosabban, a szervezetem által termelt hisztaminra. Ismét jöttek a pozsonyi kórházak, évekig az ország legjobb allergológus-immunológus szakemberéhez jártam. Egy borús napon búsan közölte velem, hogy allergiás asztmám van. Kaptam egy szép kis inhalátort és egy szatyornyi gyógyszert. Ezzel új korszak vette kezdetét. Esténként eldönthettem, inhalálok, fújok, port szippantok, cseppeket számolok, gyógyszereket nyelek vagy szőrtelenítek. Egyre romlott a viszonyom önmagammal. Már nem tudtam ép, egészséges emberként tekinteni magamra. Elmélyült a betegségtudatom – azáltal, hogy ennyi bajom van. Pedig a gyerekeimnek boldog anyára lett volna szükségük, nem egy besavanyodott káposztafejre!
Egy csillagfényes este az erkélyünkön ültem, egyik kezemben a gyógyteás bögrémet tartottam, másikban cigit, és alaposan elbeszélgettem magammal. A döntés megszületett: nem leszek beteg. És a gyógyszerek (a Rupafin allergia tablettán kívül – azt fokozatosan hagytam el) megint a kukában kötöttek ki. Elkezdtem relaxálni, és alfa-állapotban megszabadulni a stressztől. Tíz éve pedig, amióta kutyánk van (a mai napig erős kutyaszőr okozta allergiát mutatnak a tesztek!), már az allergia tablettát sem szedem. Dagi kutyusom lett az én lelki terapeutám. Harmincöt éves koromban megjelentek újra a cisztáim. A petefészkeken kevés, a mellemben sok apró. A nőgyógyászom Indolt javasolt, de mikor közölték velem az árát, megköszöntem. Helyette cickafarkteát és csalánlevélteát ittam. A petefészkeim kitisztultak, a mellemben a mikrociszták maradtak.
Négy évvel később az éves kontrollon a nőgyógyászom gondterhelt arcot vágott. Három héttel később megműtöttek. A méhnyakat annyira benőtték a polipok, hogy kénytelenek voltak lerövidíteni. A műtét során derült ki, hogy a méhtestbe is benőttek – a megvastagodott endometriummal együtt azt is ki kellett tisztítani. Ráadásul a hormontérképem alapján meddővé nyilvánítottak. Akkor nincs szükség többé fogamzásgátlóra – jelentettem ki. Azonnal elindult a tejkiválasztás a mellemben... És mintha közben nem telt volna el a fél életem, ismét 20 napos ciklussal, erős „menzivel“ kezdtem el kínlódni.
Egy évvel később elájultam, állandó rosszullétek gyötörtek. Egyik szakorvos, másik, harmadik: mindegyik talált valami kórt, ami miatt életem végéig gyógyszerezni kéne magamat. A neurológus agydaganatra gyanakodott, elküldött MR-re. Az eredmény hipofízis mikroadenóma volt. Beutalt Pozsonyba az onkoendokrinológiára, ahol végre, huszonöt év után diagnosztizálták, és papírra vetették a diagnózist: PCOS! Sokcisztás petefészek szindróma.
Utána közölték velem, hogy jelentkezzek a nőgyógyászomnál: ő majd folytatja a kezelésemet. El is ballagtam hozzá. Elolvasta az üzenőlevelet, és kedvesen közölte velem: ez bizony nem hozzá tartozik, menjek endokrinológushoz. Mondom, onnan küldtek ide. Akkor menjek vissza.
Végszó!
Endokrinológushoz nem mentem el, a nőgyógyászomat meg lecseréltem. Tíz évvel később mentem el újra orvoshoz, mert nehezen viseltem a változókori hormonális viharokat... És végre, életemben először, az összes értékem normális volt. Üdvrivalgásra és zászlófelvonásra azonban nem volt időm, mert közben az ultrahangon megint találtak cisztát a mellemben, sőt, most már a májamon is. Hogy idén mit mondtak volna, azt nem tudom, mert a koronavírus miatt hanyagoltam a kontrollt. Egyet azonban biztosan tudok, ha az elmúlt huszonöt évben minden gyógyszert beszedek, amit felírtak, akkor nem tudtam volna megírni ezt a cikket. Vagy ki tudja?
Állítólag minden tizedik nő PCOS-sel küzd. A policisztás ovárium szindróma (szó szerint „petefészek sok cisztával”) egy tünetegyüttes. Nem egy betegség, hanem sok betegség egy csokorba szedve. Ezért is nehéz felismerni. Endokrin, azaz hormonrendszeri rendellenesség, kihat a petefészekre is. A meddőséggel küzdő nők 15-20%-ánál igazolható. Ennek ellenére a nők körében többnyire ismeretlen, a tünetek sokfélék, ezért az orvosok sem ismerik fel rögtön. Jellemzői: sok ciszta, hajhullás vagy kopaszodás, aknés bőr, inzulinrezisztencia vagy lappangó cukorbaj, férfias szőrnövekedés, pattanásos bőr, néha túlsúly, hasi hízás stb. A fokozott inzulintermelődés belgyógyászati problémák kialakulásához is vezethet: nő a magas vérnyomás, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a II-es típusú cukorbetegség kockázata
