Ítélkezünk, és a nem szoptató anyákat önzőknek tituláljuk. Nem szoptat, mert félti a mellét (igen, sok ilyen is van). A lelkiismeretes anyukák azonban sokszor rémdrámát élnek át, hogy bebizonyítsák, ők igenis jó anyukák. A saját bőrömön tapasztaltam!
Az igazat megvallva, a terhességem ideje alatt nem gondolkodtam el azon, hogy tudom-e majd szoptatni a születendő gyermekemet. Annál jobban aggasztott maga a szülés. Iszonyatosan féltem. Császárral szültem, és egy gyönyörű és egészséges kislánynak adtam életet.
Vasárnap látta meg a napvilágot a szívem alatt pihenő csomag. Az intenzív szobára kerültem, és 3-4 óránként hozták be hozzám Abigélt. Azt se tudtam nagy igyekezetemben, hogy mit kezdjek vele. Nem mondta senki, hogyan tegyem mellre, vagy az elején csak becézgessem... Már nem emlékszem, mikor kerültem át a komfortszobára (ezt nagyon akartam, mert olyan idillinek tűnt: én és a kislányom, csak mi ketten.). Akkor már egyre több időt tölthettem Abigéllel, és hiányzott, mikor elvitték mellőlem. Végül erőt vettem magamon, és megkértem a nővéreket, hogy költöztessék be a szobámba. Úgy éreztem, hogy képes leszek ellátni őt. Nagy volt bennem az elszántság, a fájdalmakat fölülírta az anyai szeretet.
A nővérek meg folyton benyitottak, hogy megindult-e már a tejem. Tapogattam a cicimet, de puha és üres volt. A végén szóltak, hogy akkor bekészítik a tápszert és a teácskát. Mégsem éhezhet a baba! Egyik délután aztán meglátogatott minket az egyik kedves ápoló ismerősöm, Sanyi. Igen, egy férfi! Beszéd közben lazán odaszólt, hogy gomboljam ki a hálóingemet, és tegyem cicire a babát. Olyan pirosra váltott az arcom, mint a pünkösdirózsa, elszégyelltem magam. Micsoda? Ezt épp a Sanyi mondja nekem? Csak tedd közel a melledhez, ő majd tudni fogja, mit kezdjen vele. Furának tartottam, hogy pont egy férfi irányít, de mindennél jobban akartam szoptatni. Addig sem az ápolónővérektől, sem a laktációs tanácsadótól (mert az is volt a kórházban) nem kaptam érdemi tanácsot. Inkább csak tapogatták, nyomogatták a cicimet, azt viszont nem mondták meg, hogy miképpen adjak belőle enni a babámnak. Sanyi viszont itt volt, és segített. Az első kontaktus Abigéllel csodás volt. Olyan közel éreztem őt a szívemhez, mint soha addig.
Vannak nehéz esetek is. Van olyan édesanya is, akinek ellentétes érzéseiről egy blogban olvastam. Ő azért nem szoptatott, mert a szülés utáni lelki gyötrelmeit nem tudta legyőzni. (Szülés utáni pszichózis: ilyen is van. A szülés utáni időszak nem csupán rózsaszín fényben pompázik. Súlyos esetekben a nő alkalmatlannak tartja magát az anyaszerepre, annyira, hogy nem tudja ellátni a baba körüli teendőket. Önváddal, bűntudattal párosulhat, vagy közönyös a baba iránt, vagy túlaggódja magát..)
Nem lehet!
A szülés előtti vizsgálatok alapján az orvosok nem ajánlották nekem a természetes szülést sem a szoptatást. Neurológiai problémám van. Sokan járnak hasonló cipőben, nem vagyok egyedül. Egészséges vagyok, de „valami” lakozik a fejemben. „Epinek” hívják, és néha pár perces kényszerpihenőt parancsol. Nem szívesen beszélek róla. Az egyetem alatt csak úgy jött magától, a gyakori kialvatlanság volt az előidézője. Ez olyan állapot (az orvosom megnyugtatott, hogy nem betegség), amit az orvostudomány megmagyarázhatatlan „agyi rövidzárlatnak” nevez. És pont ezért nem javasolták a szoptatást, mert az felboríthatja az eddigi alvási ciklusomat. Én ennek ellenére meg szerettem volna próbálni, mert jó anya akartam lenni, aki mindent megad a gyermekének. Aranyos és megértő volt velem az idegsebész főorvosnő is, akitől tanácsot kértem. Ő szintén édesanya, és szintén ennek a rejtelmes „epinek” az áldozata. Az orromra kötötte, hogy azért intézzek magam mellé valami segítséget, mert egyedül nem fogom bírni. Rábólintottam: persze hogy vigyázok magamra.
Igazából lelkiismeret-furdalásom volt, hogy meg se próbálom a kislányomat anyatejjel táplálni. Egész nap előttem lebegett-lógott az a panelmondat, hogy az anyatej a legfontosabb a csecsemő életében, mert óvja az egészségét, összetevői pedig erősítik az immunrendszert. Minél többet olvastam az anyatejről, annál jobban befeszültem. (Pedig tudtam, hogy a stressz egy idő után felemészthet, de annyira nagy volt bennem az „akarom”.) És addig raktam Abit a cicire, míg meg nem indult a tejecske. Olyan boldog voltam! Igaz, pár csepp, de én már ennek is örültem. És szerintem Abigél is, mert biztos jobban ízlett neki, mint a műtejcsi. Na, innentől kezdve se éjszakám, se nappalom nem volt, már a kórházban sem. Abi vagy sírt, vagy cicizett. Nem adjuk fel! – hajtogattam elszántan.
A tejbelövellés mítosza
Még nem említettem azokat a feltételezéseket, miszerint a tejbelövellés örökletes. Ezért sem szabad korán feladni a szoptatást. Állítólag ha anya-mama-dédmama zsinórban szoptatott, akkor biztosan te is fogsz, mert benne van a génjeidben. Na, én ezt most simán meg tudom cáfolni. A nővérem mindkét gyermekét több mint két évig szoptatta. Mindenki úgy gondolta, én is így leszek majd vele. Ha egyszer beindul, akkor ömleni fog a fehér nedű... Szegény kislányom! Igazi hős volt, túlélő. Egész nap szopizta az üres cicimet, mint egy kisangyalka. Az elején napi 10-20 ml tejet sikerült produkálnunk, ami persze nem csillapította az éhségét. A tanácsadók és a netes fórumozók azt mondták, csak így tovább. Minél többet ciciztetem, annál ügyesebben jön meg a tejem.
Próbálkozások
A fenti elmélet, most már elárulom, nálunk nem vált be. Ma már azt mondom, ez mindenkinél egyéni lehet. A tanácsadók azt tanácsolták, hogy először szopizzon a gyermek, aztán pótoljuk tápszerrel a hiányt. Babám 2910 grammal született, a kórházból 2640 grammal távoztunk. Ez a súly napokig, sőt, hetekig nem változott. A kontrollvizsgálaton a gyermekorvos azt mondta, hogy Abigél kifejezetten éhezik. Mérhetetlenül dühös voltam! Mit képzel ez az orvos magáról, hogy ilyet mer kijelenteni! Hiszen én mindent megteszek! Visszagondolva a történtekre: igaza volt a doktornőnek. Pedig próbáltuk mindenhogy. Fél napot csak gyűjtöttem a tejet, hogy legalább 40 ml-t le tudjak fejni mindkét mellből. Közben mellszívóval folyamatosan stimuláltam a tejkiválasztást. Úgy éreztem magam, mint egy fejőstehén. Félmeztelenül ültem a nappaliban, síkideg voltam, és tehetetlen. Kevés a tej, pedig egész nap azon dolgozom, hogy elég legyen. Ruha nélkül flangáltam a házban, mert az egész napom a szoptatásról szólt. Fájt a mellem, csupa seb volt, és berepedezett, ugyanis folyamatosan kentem, hogy enyhítsem a sebfájdalmat. Akkor már egy hete nem láttam az eget, csak az ablakon keresztül.
Ha pedig bekapcsoltam a laptopot, hogy szoptatós fórumokból kiolvassak valami tanácsot, még jobban beparáztam. Végül a barátnőm ajánlott egy spéci szoptatási tanácsadót, aki házhoz jön. Állítólag ősi tapasztalata van a szoptatásban...
Stanka
Csengettek, és mikor kinyitottam az ajtót, egy harmincvalahány éves csinos nő állott előttem. Kicsit meginogtam, de aztán bízni kezdtem. Stanka egy fél napot nálunk töltött. Közben benéztek az apósék, és míg mi a nappaliban próbálkoztunk a szoptatással, addig ők a konyhában üldögéltek. (Mint megtudtam, Stanka valami titkárnő egy hivatalban, de a szoptatás a szenvedélye.) Apuka mérgelődött, behallottam a szobába a morgását. Stanka szerencsére nem értette, mert csak szlovákul beszélt. Minek ide tanácsadó, mikor itt vannak a mamák, akik a köménymagos levesre és a barna sörre esküsznek. És ott van a csodatévő tehéntej! Az segít rajtam, nem ez a „kuruzsló”.
Jaj, papa, rajtam már az se segít! Akkor már minden reményem Stankában volt. Sokat beszélgettünk, filóztunk, kaptam tőle egy nagy adag lelki masszázst: mesélt, magyarázott, hogyan vegyem Abigélt kézbe, hogyan tegyem a mellemre. Az utóbbi segített rajtam igazán, mert lassan enyhülni kezdett a cicifájdalmam...
A titok
Stanka titkos tanácsa így hangzott: el kell érni, hogy a csecsemő akkorára nyissa a száját, mint síráskor. Na és akkor kell a szájába adni a tejestarisznyát. Nem elég, ha csak a mellbimbót szívja, mint egy szívószálat, mert attól kisebesedik a mell. S hogy ne szokjon át a cumisüvegre (mert, ugye, én akkor már tápszerrel hozzátápláltam), egy vékony infúziós csövecskét kell ragasztani a mellbimbóra, hogy a babánk egyszerre cicizzen, és egye a tápszert. Ez vicces volt, de a párom mindenben támogatott, és még a leghülyébb helyzetekben is mellém állt. Pontosabban: mellém ült, fogta a cumisüveget a kezében, a csövecske egyik végét beletette az üvegbe, a másik végét a mellbimbómra, és így szoptattuk kettecskén a tápszeres tejjel Abigélt. (Elég viccesen nézhettünk ki.) Stanka másik csodatanácsa a vitaminokról szólt: kétféle csodavitamint ajánlott nekem. Naponta 12 darab tablettát nyeltem ezután – és már csak akkor volt pár milli tejem, mikor bevettem ezeket a varázskapszulákat. Az egyik kapszula olyan volt, mintha lucernával töltötték volna meg, a másikba pedig tuti hogy szalmatöreket tömtek... A dobozokon az állt: csak napi 2-2 darab javallt belőlük. Én ennek a tripláját szedtem!
Baj baj hátán...
A misungtól Abigélnek gyomorbántalmai lettek. Gasztroenterológushoz küldtek, és a doktornő megállapította, hogy érzékeny a pocakja. Receptre kapható spéci tápszert írt elő nekünk. Azontúl azt adtuk a babánknak a szopizások után. Naponta kétszer fektettük Abit a mérlegre, hogy megállapítsuk, mennyit szopott, és mennyit hízott. Füzetben vezettük az adatokat. A szakadék szélén táncoltam.
Egyik reggel a szervezetem feladta a hiábavaló küzdelmet, és elájultam. Kórházba kerültem, négy napig bent feküdtem. A szívem szakadt meg, hogy nem lehetek a kislányommal. A tejem szinte egyik napról a másikra elapadt. Ám ahogy láttam, Abinak végképp nem hiányzott: kuncogva, boldogan cumizta a cumisüveget. Már arra kellett gondolnom, hogy eddig csak azért lógott a cicimen, hogy engem megnyugtasson. „Nyugi, anya, szeretlek, és jó ilyen közel bújni hozzád még akkor is, ha nincs mit ennem. A sírásommal próbálom jelezni, hogy a cumisüveges tejcsitől jóllakom, a tiédtől, sajnos, nem. És azért nem hagylak téged aludni, mert folyton éhes vagyok.” A kórházi kényszerpihenő után felhagytam a szoptatással. Január harmincadika pedig örökre bekerült a babanaplóba.
Végre béke!
Ettől kezdve minden megváltozott. Abigél esténként jóllakott a bekevert macskafröccsel (így neveztem el a tápszert), s egyre kevesebbet kelt éjjelenként. Boldogan teltek a napjaink. Anya és apa is megkönnyebbült. Azóta mind egészségesek vagyunk. Én pedig egy kilenc hónapos csinibabának vagyok az édesanyja! És nem kell lenézni bennünket! Azóta azt vallom: igenis, akkor is lehetsz jó anya, ha nem szoptatsz. Ugyanolyan gondoskodó, mint más, szoptatós anyukák. Nem tudom, hogyan lesz a második babámnál (ha lesz második babám). Az biztos, hogy sokkal rutinosabb leszek. Elfogadom, hogy van az úgy, hogy nem megy. Nem hagyom, hogy ez a rémálom megismétlődjék. Mert el kell egyszer s mindenkorra fogadnunk, hogy nem minden anya tud szoptatni!
