Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
Rózsaszín kontra mentolos
A minap betértem egy élelmiszerboltba. Tulajdonképpen semmi dolgom sem volt ott, de jobb híján a száraztészták és a konzervhalak társaságában próbáltam elütni az időt a vonatom indulásáig. Inkább bent tébláboltam, mint kint, az „enyhe“ tavaszi szélben, ahol minden kósza lebbenés megkóstoltatta velem az új samponomat, és szénakazallá fújta a fejemen a hajamat. (Pedig reggel vagy fél órát vasaltam a tükör előtt.) Lassan ballagtam az édességes sorig, a vonat indulásáig még volt vagy húsz percem. Valamiféle genetikai kórság folytán sosem tudok egy üzletből üres kézzel távozni. Pedig tényleg csak azt veszem meg, amire szükségem van. S kinek nincs néha szüksége karamellás csokira vagy gumicukorra? S akkor megláttam a régi, gyermekkori rózsaszín rágómat...
A rózsaszín csomagolás nosztalgiavasútra ültetett. Megrohamoztak a pasztellszínben úszó emlékek, amikor még nem zavart a tapintatlan szél, és nem kellett vonatokra várnom. Az óvodámban voltam, és büszkén mutattam a többieknek, hogy „én már mekkora buborékot tudok fújni a rágóból”. A rózsaszín gumi hangos pukkanással terítette be az arcomat.
Utána piszkos kézzel kinyújtottam, majd megint visszagyömöszöltem a számba a ragadékot, és újabb pukkanás. És ez így ment a végtelenségig. S miután a gumi elveszítette ízét, felragasztottam a székem aljára. A hozzácsomagolt tetoválást pedig a nyálammal vittem fel a bőrömre, és másnap büszkén feszítettem a bringámon, mert nem mindenkinek lapult kalózmaci a vállán! Pontosan úgy durrantak ki az emlékek, ahogy anno a rágóbuborékok.
Csendben sétáltam a vasútállomásig. Ott óvatosan kicsomagoltam a rágót, vigyázva a köré feltekert tetoválásra, majd bedobtam a rózsaszín gumit a számba. Fejbekólintott az ismerősen édes íz. Rágtam, rágtam, de valami hiányzott. Fújtam egy buborékot, de halkan kipukkant, fele az orromra, fele a számra tapadt. Kénytelen voltam a kezemmel leszedni. Régen nem volt ennyire ragadós... A tetoválásért nyúltam, amelyről egy kicsi hajó kacsintott rám. A csuklómra ragasztottam, benyálaztam, ám a hajó makacsul a papíron maradt. Mire befutott a vonatom, a rágó már régen elveszítette az ízét, és a tetoválással együtt a kukában landolt. Hova tűnt a régi nyár? Hol vannak a pasztellbe bugyolált évek? A vonaton egy anyuka ült le mellém, szemben vele a két gyerkőce. Az egyik hatalmas, hangosan kipukkanó, rózsaszín buborékot fújt a rágójából. Mosolyogtam. Ő még felhőtlenül tudja élvezni! Mert ami engem illet: én inkább bekapok egy mentolos rágót, mert huszon-akárhány évesen már azt rágja az ember.
Király Anikó
Az emlékezet kincsei
55-ben vagy ’56-ban vezették be a villanyt a faluba. Inkább 56-ban, mert a forradalom eseményeit már rádión hallgattuk. ’55-ben még petróleumlámpával világítottunk, a petróleumot a kis sarki boltban vettük. Mindenfélét árultak ott, a liszttől a cukron keresztül a petróleumig mindent, ami a háztartásokba kellett. Manci néni, a bolt tulajdonosa elképesztő ügyességgel újságpapírból zacskót CSAVART, hogy abba mérje a cukorkát, amit mi, gyerekek a visszajáró fillérek fejében kaptunk. Volt, hogy nem is járt visszajáró, de cukorka mégis jutott. Imádtam a petróleumért menni: óriási, kétszáz literes hordókban tárolták az udvaron. Szerettem a szagát, szerettem nézni, ahogy a boltos néni egy kisebb szivattyúval az üvegbe pumpálja a folyadékot.
Elbűvölt a petróleumlámpa lángja, ahogy bevilágította a szobát, és árnyakat rajzolt a falakra. Kisebb, nagyobb és közepes lámpánk volt. Ahogy édesanyám mondta, hármas, ötös és tizenegyes lámpa. Olyan volt mindegyik, mintha az Ezeregy éjszaka meséiből került volna a szobába.
A legnagyobb lámpa a plafonból lógott, a búráján ezüstös pikkelyekkel, melyek megsokszorozva verték vissza a fényt. (Csak akkor használtuk, ha valami családi összejövetel volt.) Édesanyám a közepes lámpánál varrt. Sokszor hajnalban fölkelt, és a csöndben, senkit fel nem zavarva dolgozott a hímzésén. Gyönyörűen tudott azsúr technikával hímezni. Előbb aprólékos munkával kiszálazta a varródobra feszített vásznat, majd kihímezte a mintát. Álomszép terítők, párna- és paplanhuzatok kerültek ki a keze alól. A kislámpát pedig lefekvéskor használtuk. Addig égett, amíg el nem aludtam, hogy pisla lángja elűzze a sötétséget s vele együtt az est csöndjében megjelenő rémségeket. Itt a változatosság kedvéért tükör sokszorozta meg a lángocska erejét. Gyermeki képzeletem szárnyalt, esténként a láng rezdüléséből a tűz meséjét olvastam ki. Csodásabb történeteket regélt, mint Aladdin összes dzsinnje együttvéve. A tűz illata a mai napig a gyermekkoromat idézi fel.
Aztán ’56-ban a mi kis falunkba is megérkezett a modern világ: elsőként bevezették a villanyáramot. Mari néniéknek volt először rádiójuk az utcában, hozzájuk jártunk sötétedéskor Szabad Európát hallgatni. Ott ültünk, kicsik és nagyok, és a rádióra tapadva füleltük a sistergő étert. Gyula bácsi, a rádió büszke tulajdonosa, pipáját szörcsögtetve minden este precízen behangolta a legjobban hallható hullámhosszt. Nem volt ez egyszerű művelet: időnként semmit sem lehetett hallani, máskor meg idegen hangok keveredtek a magyar beszédbe. A petróleumlámpák még akkor is ott álltak, a falra akasztva, amikor a rádióból hírét vettük a pesti forradalomnak. És a karcsú üvegbúrák alól a tűz ÁTKÖLTÖZÖTT az emberek lelkébe.
Ollé Katalin
