Mikor beléptem a cukrászdába, már a törzshelyén ült. Rögtön felismert, pedig még nem találkoztunk. Gáláns férfiként lesegítette a kabátomat, majd süteménnyel kínált.
Bevallom, ennyire még interjútól nem féltem soha. Izgultam nagyon, hogy nem tudunk majd szót érteni. A belőle áradó nyugalom váratlanul ért, így nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:
„Sztanyiszlavszkij azt mondta, hogy sohasem szabad egy embert jelzővel meghatározni. Eltévedünk, ha azt mondjuk egy szerepbeli figuráról, hogy bátor vagy gyáva, merész vagy visszahúzódó. Abban a pillanatban, amikor jelzői pecsétet akarunk ütni egy emberre, és így minősítünk valakit, akkor öt perc múlva kiderül, hogy nem olyan. Mert kiderülhet egy gyáva emberről, hogy szorult helyzetben mindenkinél bátrabbá válik, és egy rettenetesen bátor emberről, hogy összetojja magát. Nem az a kérdés, hogy ki milyen, hanem hogy mit csinál. Az ember jellemzésénél az igei megközelítés a jó és nem a jelzői. Az embert nem lehet minősíteni.”
– Most „úgy van, ahogy köll”?
– A boldogság isteni állapot, ami csak pillanatokra lehet a miénk. Vannak az életben csúcspillanataink, melyek aztán a hétköznapokban emlékeztetnek arra, milyen volt a mennyországban. Igazi, valódi boldog pillanat minden ember életében csak egyetlen egy van. Goethe Faustja is erről szól: a tökéletes pillanat időtlenné tételéről. Én abból élek, hogy ezeket a csúcspillanatokat rögzítem. Ha valaki még sosem látott piros színt, az a sok szürkés, zavaros színben nem fogja felismerni. De ha akár egyszer is megélte, mit jelent a piros, már tudja, hogy mi hiányzik, mit kell keresnie. Nem lehet becsapni.
– Tett vagy gondolat?
– Az eszményi ember azt mondja, amit gondol, és azt teszi, amit mond. Tehát a gondolat és a tett egységben van. Az, hogy az ember mit gondol, a tetteiből látható. Az ember egész lelke tetteiben nyilvánul meg. A modern ember nem azt mondja, amit igazán gondol – és főleg nem azt teszi, amit beszél. Ettől hazug a világ. Mindig lelkiismeret-furdalásom van, mikor írok vagy beszélek. Legalább önmagamnál kell felismernem azt, mikor nem vagyok valódi: nem vagyok igaz. Mikor mondok valamit, amit igazán nem úgy gondoltam, és mikor teszek olyat, amiről tudom, hogy méltatlan hozzám. Egyelőre az egyetlen lehetőségem, hogy igyekszem ezt felismerni, ugyanis a folyamat öntudatlan. Nem másoknak hazudunk, hanem önmagunkat áltatjuk. Ezért legalább saját magammal igyekszem őszinte lenni, de ennél nincs nehezebb dolog.
„Azok, akiket én annyira csodálok, igaz, hogy mindegyikben volt valami emberfeletti, meglehetős tudatossággal és könnyedséggel rázták le magukról a szülői mintákat. A Buddhától a Jézus Krisztusig. Van az egyén fejlődésének egy stádiuma, mikor ezek nagyon erősen hatnak, de attól kezdve, hogy a lélek önmagára eszmél, mélységesen mély árnyékba kell, hogy kerüljenek. Az ember önmagává válik, és ettől kezdve teljesen mindegy. Manapság nagyon kevesen gondolják ezt így."
– A modern kor egyik átka, hogy a nők elfelejtettek nőként viselkedni. Vissza tudnak még találni a nőiességükhöz?
– Azért nehéz ma nőnek lenni, mert sorsszerűen be kellett állni olyan helyekre, amelyeket a férfiak elhagytak. Mi, férfiak megbuktunk. Válsághelyzetet élünk. Azok a fontos tulajdonságok, melyek az embert emberré teszik - a szeretet, a jóság, az öröm, a boldogság, a lélek, a hit vagy a halhatatlanság –, elkoptak. Ahhoz, hogy a nő nő tudjon maradni, az kell, hogy a férfi meg férfi legyen. Attól kezdve, hogy ez a világ nem ilyen, a mai nőnek rengeteg sorsszerepet kell eljátszania. Itt nem arra gondolok, hogy szerető és anya legyen, mert ez természetes szerep – hanem inkább sorstárs, barát, pszichológus, a férfi segítője és gyakran eltartója is. Ilyen helyzetben a szó eszményi értelmében nem lehet nőnek lenni, és nem is tanácsolnám senkinek, mert elveszett ember válik belőle.
– Ön azon kevés írók egyike, akik fontosnak tartják, hogy személyes kapcsolatot alakítsanak ki az emberekkel. Rengeteget utazik, gyakran fordul meg külföldön is. Tapasztal-e különbséget a magyarországiak és a határon túliak között?
– Tulajdonképpen nekem az írás csak eszköz ahhoz, hogy közel kerüljek az emberekhez. Az én anyám, az egész anyai ágam a Felvidékről, Eperjesről származik. Mikor férjhez jött Budapestre, a nagyanyám azzal indította útnak, hogy vigyázzon, mert a fővárosban nem olyanok az emberek, mint náluk. És ezt én is érzem. A határon túl mintha jobb lelkű emberek élnének, mint az anyaországban. A legfőbb bizonyítékaim erre az anyám és a nagyanyám: mindkettejükben tapasztaltam azt a békebeli, nyugodt állapotot, ami belőlünk már hiányzik. Amikor én a szeretetről, a jóságról, a gyengédségről vagy a humorról beszélek, akkor azt mondom el, amit az anyámtól – a mesteremtől – kaptam.
– Nem fárasztja a rengeteg utazás?
– Egész életemben rendszeresen sportoltam: vízipólóval kezdtem, aztán bokszoltam és birkóztam. Mind a mai napig még vasárnap is lejárok az edzőterembe – ez létszükséglet számomra. Már csak azért is, mert észrevettem, hogy az erős emberek sokkal derűsebbek, köztük mindig jó a hangulat. Ha zaklatottan, szomorúan megyek le, a jókedvük rögtön rám ragad.
– Műveiben több száz szerepet és sorsot formált már meg. Hogyan születnek meg ezek a karakterek?
– Lényegében minden szereplőm – egy rész önmagamból. A hőseimben, még a női szerepekben is magamat adom. Az alkotói folyamat során az ember kiálmodik magából egy jellemet. Beleéli magát abba, hogy mi lenne, ha én lennék Szűz Mária, Seres Rezső vagy Lugosi Béla. Csak akkor tudom megírni, ha azonosulni tudok vele. És ez a művészi alkotás gyönyörűsége. Nem kell azzá válnom valóban, elég csak a képzelet. Át kell élnem, hogy milyen érzés anyja lenni egy gyermeknek, akit születésétől kezdve üldöznek, meg akarják ölni – és a végén kivégzik. Egyáltalán: milyen érzés anyának lenni? Megtapasztalni más életeket: ez a művészi élet nagy kegyelme. A másik kegyelem, hogy végigélhettem: az én álmaimba hogyan tud egy másik ember belebújni… A legnagyobb színészek, mint Psota Irén, Bessenyei Ferenc, Tolnay Klári vagy Bodrogi Gyula bújtak eddig bele az álmaimba, és még soha senki sem élte meg a karakterét úgy, ahogy azt én megálmodtam.
– Ha már a szülői érzésekről esett szó: apának vagy nagyapának jobb Müller Péter?
– Nem tartottam magam sose jó apának. Sőt, nem szerettem volna, ha ilyen apám van, mint én. Sajnos, az írás azt jelenti, hogy az ember a saját páncéljában él begubózva, mint a teknőc, és ott álmodik. Mikor Veronika beszélni tanult, az első mondatai egyike az volt, hogy a papa koncentrál. Rengeteget írtam, és aki ennyit ír, annak sokat kell egyedül lennie önmagával. Egyszerűen nem volt időm a gyermekeimre. Most az a gondom, hogy hét fantasztikus unokám van. És itt van a kis unokám, Veronika, akinek az édesapja akkor halt meg, mikor a lányom, Juli három hónapos terhes volt. Most én próbálom pótolni a férfiminőséget a kicsi lány életében.
– A feleségével már 56. éve élnek boldogságban. Megosztaná velünk is, hogy mi a jó házasság titka?
– Amikor nagyapámat a századik születésnapján megkérdeztem, hogy mi a hosszú élet titka, kurtán-furcsán ennyit válaszolt: „Van. Aki éli, tudja, aki nem éli, annak hiába mondom.” Ugyanez a helyzet a házassággal is. A jó házasság nagy emberi szövetség, mely – mondjuk – húszéves kortól százig tart. Szövetség, amihez már nem elég a szex, az érzelmek, és annak hajtogatása, hogy jaj de szeretlek. Ez már felismerése annak, hogy ez az ember az én sorstársam. Egy jó párkapcsolathoz intenzitás kell: ha nem szeretek valakit annyira, hogy akár meg is halnék érte, akkor az nem jó párkapcsolat. A miénk 1956-ban azzal kezdődött, hogy meglőttek engem. De nem azért, mert forradalmár voltam, hanem mert szerelmes. Ez az én intenzitásom: ha kell, meghalok érted. Ez maradt meg bennem, és hozott össze bennünket.
Az emberek általában akarva-akaratlanul a szülői mintákat ismétlik. Nagyon kevés olyan ember van, aki ezen túl tud lépni, aki nem hordozza magában, akár mint áldást, akár mint átkot, és aki elindulna az önmagára ébredésnek azon az útján, ahol már teljesen mindegy, hogy milyen családból nőtt ki.
– Pár évvel ezelőtt nyilatkozta valahol, hogy önnek még szerénységet kell tanulnia. Sikerült?
– Ez az én nagy tanfolyamom. Feltehető, azért élek még, mert a jóisten látja, hogy ezen még dolgoznom kell.
– Térjünk vissza a beszélgetés elejére: az előadásaihoz. Mi az üzenete, amivel nyugodt szívvel útjára bocsátaná az embereket?
– Nem az a lényeges, amit én ott mondok, hanem az, ami belőlem sugárzik. Amit mondok, azt el lehet olvasni a könyveimben is. Ha kifogunk egy ihletett pillanatot, akkor sokra képesek vagyunk. Az emberek érzik, hogy most jó, most úgy vagyunk, ahogy köll. Ezzel az élménnyel már vissza lehet menni az életbe. Minden szép színházi előadásnak, minden szentmisének ugyanez lenne a funkciója: hogy az emberben felvillantsa a szépségnek és az örömnek az igazi arcát.
