Nemrégiben Kukkónia címmel dokumentumfilm készült a Csallóközről. Az Öreg-Duna sodró lendülete, aranyporral hintett fövenye és a sziget ősi mesterségei szemünk előtt elevenednek meg a 15 perces alkotás során. A film tehetséges fiatal rendezőjével, Molnár Csabával beszélgettem.
Molnár Csaba a Pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán végzett. Nevéhez fűződik az első hazai könyvtrailer megalkotása (Veres István Dandaranda c. könyvéhez készült). A rendes ember c. filmjéért a szlovák filmszakma díjjal jutalmazta az IGRIC díjátadón. További munkái: Ľudovít Štúr utolsó napjai, Sántántangó, Nő a múltból.
– Mindig rendező szerettél volna lenni?
– Az életem irányulását nagyban meghatározta, hogy Komáromból származom. Édesanyám már kiskoromtól a színpad felé terelgetett, tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy elindultam ezen a pályán, amiért nagyon hálás vagyok. A szavalást is nagyon élveztem – egészen addig, amíg a biztonságtechnikával foglalkozó édesapám haza nem állított egy kamerával. Onnantól kezdve tudtam, hogy az én helyem a kamera mögött van. Több egyetemen, főiskolán próbálkoztam, de végül mindig visszataláltam a filmhez. Alapvetően a rendező az, akinek a lénye áthatja a produkciót. Persze, mindegyik műfaj – a videokliptől a művészfilmig – más látásmódot igényel. Egy sztorit sokféleképpen el lehet mesélni, sokféle narratíva van. Egy reklámhoz például olyan rendezőt érdemes felkérni, akinek a vizualitás az erőssége. Egy sorozatnál inkább az a fontosabb, hogy a rendező a dramaturgiában legyen otthon. Engem a színészek átlényegülése izgat elsősorban.
– Ebből a szempontból a Kukkónia című dokumentumfilm kivétel lehetett, hiszen nem voltak színészek, akiket instruálni lehet. Ez megnehezítette a dolgodat?
– Amikor FELKÉRÉSRE dolgozom, igyekszem inspirációt, találkozási pontokat keresni. Itt már maga az ötlet is felkeltette az érdeklődésemet, hiszen Csallóköz az otthonom, így ösztönzőleg hatott rám a feladat, hogy erről forgassak. A szüleimmel gyermekkoromban sokat jártunk a természetbe. Édesapám szőlővel foglalkozik, édesanyámnak gyönyörű kertje és virágai vannak. Nekem a természethez nem volt ilyen közeli viszonyom, de ez a forgatás tökéletes lehetőség volt arra, hogy felfedezzem magamnak Kukkóniát. Szerettem volna, ha ez az élmény a filmben is megjelenik: a rácsodálkozás a táj szépségére, vagy ahogy magába szippant az elbűvölő mondavilág. A tündérek egykor volt birodalmának varázsa végigkíséri a filmet.
– A film elkészítésében oroszlánrész jutott lapunk házi fotósának, Dömötör Edének is, aki operatőrként vett részt a munkálatokban. Ütköztetek-e nehézségekbe a forgatás során?
– Egy film sikerét a munkatársak hozzáértésén kívül nagyban meghatározzák az anyagiak. A dokumentumfilm kapcsán szembesültünk a kisebbségi pályázatok rendszerének azon hiányosságával, hogy egy rendes dokumentumfilm költségvetésnek csak a töredékére lehet pályázni. Mi egy olyan filmet szerettünk volna készíteni, melyen nem látszik, mennyire kevés pénzből készült. Hónapok munkája van benne, mert a természetet nem lehet siettetni. Mindent a maga idejében kellett felvenni, az aratást például nyáron, az almaszüretet ősszel. Egyikünk sem az a fajta ember, aki kifogásokat keres. Ahhoz tartottuk magunkat, hogy legyen inkább pár szép képünk, amelyekre sok időt és energiát áldoztunk, mint sok-sok közepes. Ede egy jó felvételért képes volt nyakig begázolni a Dunába.
– A sziget ismeretlen arcával is találkoztál?
– A Duna különleges jelentőségű volt a számomra. A forgatás egyik meghatározó élménye is egy csónakázáshoz kapcsolódik. A víz közepén teljesen elönti az embert a nyugalom. Ott nincs zaj, nincs szemét, nincs rohanás. A táj, az emberi beavatkozás ellenére, még mindig sokat megőrzött a nyugalmából. Ezt az idillikus hangulatot azonban vendéglátónk tovább ragozta. Miközben mi minden érzékünkkel a folyóra figyeltünk, ő frissen fogott dunai halból főtt halászlével vendégelt meg bennünket a senki szigetén, az Öreg-Duna közepén. Éppen ezt, az illatok, ízek, lágy morajok kavalkádját a legnehezebb filmben visszaadni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy hosszú, sietős napon, a megszokott vonaton ülve kinézek az ablakon, és meglátok valami szépet – ott volt eddig is, csak nem vettem észre. Ez a forgatás egy hosszas kitekintés volt azon a bizonyos ablakon.
L. Horváth Katalin
