A varjúból nagyanyáink finom levest főztek. Persze csak a fiókák zsenge húsából. Összeállításunkban károgó varjakról és a varjúlevesről mesélünk.
Régen nem volt ősz vagy tél varjak nélkül. Iskolába menet mindig azt lestük, hogy ott tollászkodnak a fák csupasz koronáin. A szénkályhák füstjét a falvak felett varjak károgása kísérte. A mi kis falunkban az egyik fiú egy dolmányos varjúval a vállán sétálgatott. A varjú ugyanis a legintelligensebb madár.
A varjú előre tud tervezni, amire rajta kívül csak az ember és a majom képes. Néha hihetetlen taktikákat vet be. Tudnivaló, hogy nagyon szereti a diót. Nagy fifikusan úgy töri fel, hogy felviszi a háztetőre, és onnan leejti. (Ezt már többször megfigyelték.) Ám az idősebb varjak ennél modernebb megoldást találtak: lehelyezik az úttestre, és kifigyelik, hogy rámegy-e az autó kereke. Ha nem, akkor odébb rakják, pontosan oda, ahol korábban elment egy autó.
A varjú legalább olyan találékony, mint az ember – az ember, aki a varjút ette meg, mikor az ínségben nem jutott hozzá máshoz.
Varjúleves
A világháborúk idején például kevés élelem jutott a lakosságnak. Ekkor került terítékre a varjúleves. Erre már csak az idősebbek emlékeznek, közülük se mindenki kóstolta. Somogyi Rudolf nemeshódosi lakos. (A faluról illik tudni, hogy minden lakosa nemes volt, azért is Nemeshódos a neve.) Rudi bácsi édesanyja Pozsonyban, pontosabban Pozsonyszőlősön dolgozott a szőlősben, ahova lovas kocsival mentek a munka után. Nagymamája vigyázott és főzött rá és a testvéreire.
– Nagyon sok tésztát főzött, húst viszont ritkán. Csirke akadt otthon, magunk neveltük és vágtuk, de nem ám hat hét alatt, mint most! Akkoriban egy évig neveltük a csibéket meg a disznót, és szép nagyok is voltak, más is volt a húsuk. Csikmákot ettünk, kék csuszát (ami a nyers krumplitól volt színes), krumpligáncit. Ezenkívül a mama varjúlevest főzött nekünk – meséli Rudi bácsi. Az ötvenes években egy kis csermely szelte át a vidéket, ahol most Nemeshódos húzódik. Annak vize tavasszal az olvadás után felduzzadt, és igazi kis patakká változott. Partját végig sűrűn fák szegélyezték, amelyet akkor Vitál erdőnek neveztek.
Somogyi Rudolf
– Oda küldött ki bennünket, gyerekeket a mama, hogy varjúfiókát vigyünk haza a levesbe. Azt kellett kivenni a fészekből, amelyiknek nem volt még annyira kinőve a tolla. A felnőtt varjú nem volt jó erre a célra, mert ahogy az idősebbek akkor mondták: nem lehet tudni, mennyi idős. Április végén, május elején szedtük a fiókákat, a „fiket.“ Magasra kellett mászni, hogy a fészekből ki tudjuk szedni a fiókákat. A jegenyefára nem szívesen másztunk fel, mert könnyen törött, és féltünk, hogy leesünk. Ezért kampót kötöttünk egy kötélre, feldobtuk és beakasztottuk a fészekbe vagy az ágba, majd lehúztuk onnan – meséli.
Az utcában, ahol Rudi bácsi felnőtt, és amelyet Tompotának neveznek, minden háznál nagy családok voltak, akár 6-8 gyerekkel. Amikor kevés volt az élelem, a természetben kerestek táplálékot, azaz vadásztak. Egy leveshez több madárfiókát is hazavittek. Kicsik voltak azok, mint az ember ökle, s hogy mindenkinek jusson, jó néhányra szükség volt.
– Hazahoztuk a varjakat, majd a mama feltette őket főni zöldséggel, mint a húslevest. Olyan 6-8 darabot főzött meg egyszerre. Kellett is, mert sokan voltunk, és így jó íze volt, olyan, mint a galamblevesnek. Ha meg a fiókák kicsit kövérebbek voltak, a leves szépen gyöngyözött – emlékezik a régi időkre Somogyi Rudolf.
Manapság már nem szokás varjút enni – meg, ugye, a madár védettsége miatt nem is szabad. Szlovákiában a vetési varjú eszmei értéke 230 euró. Azt mondják, régen a szegényebb családok fogyasztották, ám más források szerint a gazdagabb házak sem vetették meg. Takáts Gyula író (Kaposváron élt) naplójegyzeteiben ezt olvashatjuk: „Magányos sétáimon varjúhangra figyeltem fel. A varjú az akác sűrűjében ült. Ahogy néztem itt, a város végén, öcsém jutott az eszembe róla, akinek szenvedélye volt mint diáknak a hat milliméteres golyós puskájával a varjúvadászás. Különben a varjúból főzött húslevesnél jobb aligha lehet. Tabon, Welsersheimb grófékhoz az erdősnek télen minden héten négy varjút kellett bevinni.” Ebből is látszik, hogy az arisztokrácia sem vetette meg a jóféle varjúlevest.
Gróf Széchenyi Zsigmond magyar vadász, utazó és író szintén kóstolta a varjúhúst, bár ő nem leves formájában. „Mosolygásra egyébként nemcsak a döglött nyúlnak, még az eleven egyetemistának sem igen volt akkoriban kedve. A hosszú háborút követő általános hanyatlás – 1919-et írtunk – egyaránt nehezedett minden vesztes országra, a bajorokéra csakúgy, mint a mienkre. Kevés volt az ennivaló, még kevesebb az ennivalóra való. Annak a kis vendéglőnek sovány étlapján, ahova néhány diáktársammal kosztolni jártunk, díszhelyen szerepelt a Halbe Staatkrähe mit Kraut – a fél varjú káposztával” – írja Széchenyi.
Manapság már nem főzik vagy sütik meg a vetési varjút, számuk is csökkent a múlthoz képest.
– A legnagyobb tömegben nálunk a vetési varjú fordult elő – meséli Fekete Zoltán bősi erdész. – Annyian húzódtak ide Észak-Európából a nagy telek elől, hogy megháromszorozódott az állomány. Ám ez inkább a nyolcvanas évekre volt jellemző, most kicsit átrendeződött a Kárpát-medencei előfordulásuk. A Tiszántúlon még mindig sok van belőlük, de itt, a nyugati országrészekben már csökken a számuk. Ennek komoly oka az élőhelyek megszűnése, a fakivágások meggyarapodása.
A 30-40 évvel ezelőtti viszonyokhoz képest viszont felszaporodott a dolmányos varjak, a szürke varjak és a hamvas varjak száma. Ami még előfordul nálunk, az a csóka, illetve a varjúfélék közül a holló... Ez korábban elég ritka volt, viszont az utóbbi két évtizedben megjelent a Csallóközben, és rendszeres fészkelő lett. A holló nagyobb, mint a varjú. A dolmányos és a vetési varjú körülbelül egyforma nagyágú, a legkisebb pedig a csóka. Ezeket a madarakat a hangjukról is meg lehet különböztetni. A csóka például inkább énekel, lágyabb hangja van, míg a vetési és a dolmányos varjú hangja tipikus károgás. A vetésinek lágyabb, vékonyabb a hangja, a hamvas varjúnak gorombább. A vetési varjú fészektelepeken költ, ám egyre jobban urbanizálódik, azaz beszorul a városba. Dunaszerdahelyen a kórház hátsó bejáratánál régebben volt egy varjútelep, amit később sok huzavona után likvidáltak. Az indoklás szerint zavarta a betegek nyugalmát, illetve sokat piszkítottak. Nagyobb varjútelepet találunk még Deáki (Vágsellyei járás) mellett.
Régen a barázdák varjúcsapatoktól feketéllettek. Számuk csökkenése miatt védetté nyilvánították a varjakat. Hol vagytok ti, károgó tollas emberek?
Varnyú, vargyú, vartyú!
A neve attól függ, milyen tájszólást beszélünk. Vagy lehet varis, ha finnek vagyunk. Nálunk varjú, többes számban varjak. Ám a varjúfélék (Convidae) családjába több faj tartozik, az előbb említett holló és csóka is.
Vegán varjak
Kár, kár, hova rakjak fészket? – károgja a mai varjú. A szélfogókat a mezőgazdászok beszántják, új fákat pedig nem telepítenek. Így nincs a varjaknak fészkelési lehetőségük. Emellett megnőtt a rágcsáló- és rovarirtó szerek használata, és ezek a szerek a férgeket hatékonyan kiirtják, s így a varjak számára megszűnik a tápanyagforrás.
A vetési varjú mindenevő, ám a dögöt nem eszi meg, mint a dolmányos varjú vagy a holló. Mivel kevés a rovar, a madarak étkezési szokásai megváltoztak, és több növényt fogyasztanak. Amikor kel a kukorica, és még csak úgy néz ki, mint egy szög, akkor a varjú kiszedi mellőle a magot, és ezzel károkat okoz. Viszont ha likvidáljuk a fészektelepeiket, akkor mi is kárt okozunk, mert a varjak által elhagyott fészkekbe más madarak, például vércsék költöznek be. – A természetben minden ki van találva – mosolyog az erdész.
A vetési varjú fél évszázaddal ezelőtt inkább rovarokkal, férgekkel, magokkal táplálkozott. Az emberi behatás miatt ma rákapott a fűben fészkelő madarak tojásaira és fiókáira. A dolmányos varjú is mindig nagy fészekrabló hírében állt. A fácántojásokat például feltöri és kiissza, erős csőrével agyonvágja a fácán- vagy a fogolycsibéket, lakott területekre merészkedve pedig apró baromfikat rabolnak. A városokban élő varjakat ma már tollas agresszoroknak nevezik, mert előszeretettel kukáznak, a szarka pedig (mely szintén a varjúfélék családjába tartozik) előszeretettel lopja el az emberek csillogó tárgyait. Volt gyűrű, nincs gyűrű...
Ennyit hát a varjakról – és a varjúlevesről, melyet a nagy bőségben már senki sem vágyik megkóstolni. Pedig finom!
A vetési varjú mindenevő, ám a dögöt nem eszi meg, mint a dolmányos varjú vagy a holló. Mivel kevés a rovar, a madarak étkezési szokásai megváltoztak, és több növényt fogyasztanak.
ÉRDEKESSÉGEK
A varjúkat tollas embereknek is nevezték, mert olyan intelligensek. A varjak intelligenciaszintje az 5-7 éves gyerekekével vetekszik. Ez az egyetlen ismert madár, amely eszközöket készít és használ. A varjú csalival fog halat: egy kenyérdarabot beledob a sekély vízbe, megvárja, míg odaúszik a halacska, majd kikapja a vízből. Többször megfigyelték, hogy ágakkal piszkálja ki a fakéreg alól a rovarlárvákat.
Károgó varjú!
Mondjuk arra az emberre, aki mindig rosszat jósol. A varjakat sokszor a halállal hozták összefüggésbe, ami biztosan onnan ered, hogy csaták után mindig feltűntek a varjak.
Balhéznak
A varjak nagy balhésok: a városokban kukákat borogatnak fel, megtámadják a kutyákat. A gyorskaját is szeretik, a szemétből kikukázzák a hamburgereket. Elorozzák más állatok étkét. Például a farkas mögé lopakodnak, belecsípnek a farkába, mire az otthagyja áldozatát, és a varjak után ered. Azalatt a többi varjú felfalja a zsákmányt... Ezért mindig rossz hírbe keverik őket, pedig csak ügyesebb taktikát alkalmaznak táplálékszerzésre, mint más állatok. Amiért nem szégyenbélyeg, inkább dicséret illeti őket, hiszen sokkal több az eszük, mint más fajoknak!
Ki tudta, hogy a varjú fehér, csak éppen átmázolták feketére?
Én bizony nem! A görög és a római mitológiában a fehér varjakat hírhozónak tekintették. Ám egy alkalommal, amikor rossz hírrel érkeztek, Athéné istennő megharagudott rájuk, és korommal feketére színezte a tollukat. Károgó hangjukat a monda szerint Apollón istenségtől kapták, akit feldühített egy varjú, ő pedig úgy állt bosszút rajta, hogy megváltoztatta a hangját, hogy többé ne énekelhessen.
Aranynál a boszi varjúvá változott!
A magyar babonavilágban is szerepet kapott a fekete madár, mégpedig egy regében. Arany János Vörös Rébék című balladájának a főszereplője egy varjúvá változó boszorkány.
Angyal Sándor
Czucz Péter séf (hotelamade.sk) készítette el modern varjúlevesünket
A hetvenes években a mi kis falunkban sok fiatal suhancnak volt saját varja. Még fiókaként elrabolták őket a fészekből, s mint valami kiscsibét vagy figalambot felnevelték őket. A kicsi madárka megszokta és megjegyezte, hogy kitől kapta az élelmet, s ragaszkodott a gazdájához. A szembeszomszédomnak dolmányos varja volt. Még neve is volt – ha jól emlékszem: Tibi –, amire többnyire hallgatott, ha húsfalatkát kapott érte cserébe. Egy rossz szokása volt ennek a Tibinek: szerette a csillogó-villogó tárgyakat. A környékbeli házakból, udvarokból gyűrűk, csavarok, alátétek, kulcsok tűntek el rendszeresen, melyek vagy előkerültek Tibi fészkéből, vagy nem… Mikor aztán megvádolták, hogy megdézsmálja a naposcsibéket, egyik napról a másikra eltűnt. Egyébként valószínű, hogy dolmányos hősünk volt a tettes, hiszen a dolmányos varjak előszeretettel fogyasztják más madarak fiókáit…
–néma–
