Plumet Renáta (55) Komáromból ment férjhez Franciaországba. Ma Párizsban dolgozik, s mivel harminc éve él a gall kakas hazájában, jól ismeri „a francia nőt“.
Renáta örömmel jár haza. Mivel sok nyelvet beszél, és ismeri Szlovákiát, segíteni tudja a francia cégek idetelepülését. Nála nem csak szólam, hogy „sokat tesz a gazdasági kapcsolatok fejlesztéséért“. Van mit tanulnunk a franciáktól! – mondja mosolyogva.
– Nálunk az iskolákban a németet preferálták... Hogyan tanultál meg franciául?
– 17 évesen kezdtem francia magánórákat venni. Minden tetszett, ami francia: zsigeri vonzódás volt ez nálam. Vonzottak a nyelvek is, így Prágába kerültem, francia–orosz fordító és tolmács szakra. Az utolsó évben sikerült kijutnom Párizsba. Nem szándékoztam kint maradni, de közbeszólt a sors: megismerkedtem a férjemmel. Helena lányom még Komáromban született. ’89-et írtunk, mikor kiutazó útlevéllel elhagytuk az országot, és kiköltöztem a férjemhez Poitiers-be. A férjem állami tisztviselőként dolgozott, így költöztünk a munka után, kisebb városkákban éltünk, majd húsz évig az északi Lille-ben. Igazság szerint nagyon vágyakoztam már délebbre. Szép volt a zordonabb északon, de elég volt.
– Párizs, a fények városa volt a végső cél?
– Tavaly új kaland kezdődött számunkra. Én hétköznap Párizsban dolgozom, a családi házunk Burgundiában van, épp az átépítés izgalmait heverjük ki. A férjem ott tanít, a fiunk északon tanul az építészeti egyetemen, a lányunk a férjével délen él. Ez a franciáknál megszokott jelenség, hogy a családok sokszor szórványokban élnek. Ritkán élnek közel a nagyszülők az unokákhoz. Általában csak ünnepekkor találkoznak. Mi is keveset látjuk egymást, de az mindig nagybetűs ünnep. Szerencsére lesz egy „kikötőnk“ Burgundiában, ahol a szüneteket és a szabadságokat is együtt töltheti a család. Mellesleg a lányom révén júniusban nagymama leszek.
– Miként sikerült beilleszkedni a francia életbe?
– A férjem családja kedvesen fogadott. Ám nem óvták minden lépésemet, mint ahogy az nálunk szokás. A franciák önállóságra „ítélik“ a gyerekeiket: ez itt nemzeti vonás. Mindig azt mondjuk a férjemmel, hogy mi vagyunk a nulladik generáció. Mi valóban önerőből értünk el mindent. A gyerekeinknek jólétet biztosítottunk, ahonnan ők már elrugaszkodhatnak. A munkámban szintén szerencsés vagyok.
Ám harminc év után is észreveszik rajtam, hogy nem vagyok francia. Nem a beszédemből, mert akcentus nélkül, választékosan beszélem a nyelvet. A viselkedésem árulhat el, másként reagálhatok helyzetekre. A múltkor épp a párizsi kozmetikusnőm jegyezte meg, ugye, idegen vagyok...
– Jó Franciaországban élni?
– Az ország, Csehszlovákia, ahonnét elmentem, ma már nem létezik. Nehéz egy franciának elmagyarázni, hogy ki vagyok, és honnét származom. A szülőföldemet forrón szeretem, és minden csepp véremmel, igyekezetemmel szeretném segíteni Szlovákia betagozódását a modern világba. Röviden: közép-európai kultúrával rendelkező embernek tartom magam, akinek ez küldetéstudatot ad.
– A nyugati világban rövid a gyermekgondozási szabadság. Ez a vívmány a francia nőknek nem fontos?
– Franciaországban sok gyerek születik, gyakori a három-négy gyerekes család. Az első gyerekemmel még tovább voltam otthon, de a fiamnak valóban csak 16 hét jutott. Általában fizetett dadusok vigyáznak a gyerekekre. Persze, a francia nőknek is van lehetőségük otthon maradni, amiért kapnak egy jelképes összeget. Ám ezzel kevesen élnek. Általában visszamennek dolgozni, mert nagy a konkurencia, és a munkahelyeken még mindig különbség van férfi és nő között. Bár fejlett a francia társadalom, de a férfiak jobban keresnek, előnyben részesülnek előléptetéskor, és ők töltik be a magasabb pozíciókat. Aki kimarad a munkából, az még jobban lemarad. Sok nő részmunkaidőben dolgozik, hogy győzze az otthoni teendőket: ez nagyon népszerű. A szerda pedig a gyerekek napja, olyankor az anyukák megpróbálnak otthon maradni.
– És az apukák? Ők is kérnek szeletet a tortából?
– Úgy látom, a francia apák sokkal jobban részt vesznek a gyermeknevelésben, mint otthon. Nem ismeretlen az apasági szabadság sem. Fontos a fejlesztés, ezért a gyerekek különböző szakkörökre járnak, és sportolnak. És hamar önállóvá vállnak.
– Mely területeken dolgoznak leginkább a nők?
– Mára a nők rájöttek, hogy ők is el tudják végezni azt, amiről régen úgy gondolták, csak egy férfi képes rá. Vannak már például női ablakpucolók és szerelők is. Léteznek felmérések arról, hogy ha egy maszkulin szakmában – például az építőiparban – két egyforma önéletrajzot adnak, akkor mindkettőt elfogadják. Ám amint feltüntetik a nemet, biztosan a férfit választják.
– Ki főz a francia családokban?
– Mindketten főznek. A családi élet jobban egyensúlyban van, mint amit gyermekként otthon láttam. A háztartásban is több a kompromisszum. Itthon mindig meglep, hogy mennyire adnak a vendégfogadásra: rend, sütemény, még a szőnyegrojtok is vigyázzban állnak. Mindennek tökéletesnek kell lenni, a nők erős regulában élnek. Franciaországban kevesebb figyelmet fordítanak a takarításra. A főzés is egyszerű, és gyorsan letudják. A francia nő és férfi arra törekszik, hogy megkönnyítse a saját életét. Sokan alkalmaznak bejárónőt, aki kitakarít és kivasal. Hozzánk három évig járt takarítónő, de utána feleslegesnek ítéltem, mert a férjemmel megosztoztunk a háztartáson.
– Régiónként különbözik az életmód?
– Az északi rész, ahol éltünk, mára sokat fejlődött. Régen bányavidék volt, és a húszas-harmincas években több százezer lengyel bevándorló érkezett oda egy bevándorlási egyezmény alapján, hogy pótolják a háborúban elesett francia férfiakat. A lengyelek magukkal hozták a tradícióikat és a vallásukat. Itt a nő most is többet foglalkozik a gyerekekkel, mint a férfi. Nagyobb különbség Franciaországban a város és a falu között van. A francia falvakat az itthoni kisebb városkákhoz lehet hasonlítani. És vannak tanyának beillő települések, ahova a természetközeliség végett költöznek a franciák, választott életformának számít. Párizsban és a nyugati vidékeken a leginkább emancipált a nő.
Épp a barátnőm mondta, hogy augusztusban nagyon jó Párizs, mert teljesen kiürül, kiadják az üzemi szabadságokat. Olyankor Párizsban csak turistákat és „illegális“ párokat látni. Mert igen, vannak kettős életek, titkos viszonyok is, ahogy azt a francia filmek mutatják.
– Hogy látja: milyen a francia nő?
– A francia nőnek van stílusa. Fontos, hogy jól érezze magát a ruhájában. Általában a kényelemre törekszik, például nem sminkel. A természetesség a természetes! A munkában csak én sminkelem magam, és egy nemzetközi cégben dolgozom. A francia nő nem tetováltatja a szemöldökét, nem hord műkörmöket és műszempillát sem, a szoláriumot pedig kerüli. Sőt, a szoláriumot be akarják tiltani Franciaországban, mert úgy tartják, hogy rákkeltő hatása van. A francia manikűr csak egy fáma, mert kevés nőnek van.
– Milyen a francia nő természete?
– Közvetlen és érdeklődő. A dolgozó nők kreatívan töltik a szabadidejüket, eljárnak kiállításra, színházba. Amikor a fiammal voltam állapotos, elkezdtem oboát tanulni. Később a gyerekekkel közösen rajzra jártunk. Párizsban pedig, miután este 6-7 óra körül befejezem a munkát, számtalan esti programból válogathatok. A múzeumok, mint a Louvre, a Pompidou Centre, a Fondation Louis Vuitton hosszabban nyitva tartanak. Ötven évvel ezelőtt egy ötvenöt éves asszony már az „élete végén járt”, nem voltak céljai. Ma egy ötven-hatvan éves nő még tele van tervekkel. Mi is a férjemmel új életet kezdtünk, új házba költöztünk. Fontos, hogy a nő ne csak a családhoz viszonyuljon, azon túl is találja meg a céljait.
– Hol vásárol a francia nő? Azt gondolnánk, hogy Chanel táskával jár-kel.
– A leghíresebb galériákban, mint a Galeries Lafayette vagy a Montaigne, kevés francia vásárol, inkább csak a turisták. A franciák pontosan tudják, mikor vannak a leárazások, és akkor csapnak le a márkás darabokra. A fiatalok pedig a fast fashiont követik, és „a többet olcsón“ elv alapján vásárolnak. Sok fiatal lány biokozmetikát használ. Számukra ez a sikk. Ma a bio az új Chanel! Emellett természetes ételeket esznek, óvják a környezetüket, ügyelnek a csomagolásmentességre és az újrahasznosításra. A lányom is ilyen. Sőt, vannak, akik a tisztítószereket is otthon készítik.
– A párizsi sikk létezik?
– A francia nőknek van allűrjük. Viszont nincsenek tudatában, hogy jelképet jelentenek. A francia nő nem másoknak, hanem saját magának akar megfelelni. Egy csinos kabátkával vagy egy kendővel dobja fel az öltözékét.
– Ki számít ma divatikonnak?
– Sophie Marceau, akit 15 évesen fedeztek fel a Házibuli című filmben, és ma is üde és friss. Szerintem ő képviseli az igazi francia nőt.
– Mi a helyzet a férfiakkal?
– Mindenki azt gondolja, hogy a francia férfi a világ legjobb szeretője és igazi úriember. Ez nem igaz. A zaklatási perek és a „me too“ mozgalom hatására a férfiak visszahúzódtak. Ha gáláns férfit akarok látni, akkor haza kell jönnöm. A kabátot már nem segítik fel a nőre, a metróban mindenki a cipője orrát nézi, nehogy tolakodónak tűnjön.
A bizalmatlanság kikezdte a két nem közötti viszonyt. Kevés alkalom van ismerkedésekre és flörtre. Ezért van olyan sok párkereső honlap.
– Itthon a nők egy része előnyösen akar házasodni, jó férjet fogni.
– Párizsban csak a lakosság 30%-ának van autója. Az, hogy a férfinak milyen kocsija van, nem lényeges.
– Mitől boldog egy francia nő?
– Ha önálló, és eldöntheti azt, hogy mikor, kivel és miért akar időt tölteni. Nem azért van a férfival, hogy az jólétet biztosítson a számára. A régi szerepek jócskán átíródtak. Nemrég autóvezetés közben felvillant egy piros jelző. Kiderült, hogy az egyik abroncsom nincs felpumpálva. Felhívtam a férjemet, aki eddig az ilyesmiket intézte, de kijelentette, hogy főiskolát végeztem, a kereket én is fel tudom pumpálni. Nekem ez volt az utolsó dolog, amit a férjem nélkül nem tudtam megoldani.
– Ezt nem veszik zokon az ottani nők? Hogy a férfi már nem férfi...
– Mi már nem kesergünk ezen, hanem túlléptünk rajta. Sokat utazom, de már egy kolléga sem veszi ki a bőröndöt a kezemből. Ma már azon lepődöm meg, ha valaki segíteni akar. Ha egy férfi csak arra jó, hogy kitöltse az adóbevallásomat, vagy megszerelje a vízcsapot, akkor inkább nem kell. A valódi, igazi dolgokat osszuk meg egymással: ma a francia nő ezt tartja. Ha arra van kedvem, hogy beszélgessünk egy jót, vagy kiruccanjunk, ebben legyünk elsősorban társak.
