Megmondta az anyukám, mit tegyek, és mit ne tegyek. Ám most már nem vagyok benne biztos, hogy mindent jól mondott-e, és arra tanított-e, aminek nagy hasznát veszem. Inkább sok olyat kaptam, aminek nem sok hasznát veszem.
A kalácsreceptet megtanította…, de csak ennyit. – A mi generációnkat még úgy nevelték, hogy legyünk mindig illedelmesek. EGY LÁNY CSÖNDES, RENDES, TISZTA ÉS ILLEDELMES. Mikor beleolvasok az index online újság káromkodós szövegeibe, piros lesz a fejem, és inkább továbbhajtok. Rendesen beszéljek, senkit ne provokáljak, tanította az anyukám, és mindig tiszta legyen rajtam a fehérnemű (ha elüt egy autó, és kórházba kerülök, ne szégyenkezzem) – meséli Klári. – Sokáig abban a hitben éltem, az a jó, ha nem lógok ki a sorból, és jó kislány vagyok. Meg hogy majd egyszer jön valaki, aki észreveszi, milyen kedves és erényes lányka vagyok, és elnyerem méltó jutalmamat. Tizenöt éves koromra nem volt fiúm, a srácok nebáncsvirágnak csúfoltak, miközben a padtársamat fogdosták, aki már régen nem volt szűz. Tizenkilenc éves koromban jöttem rá, hogy az én nagy szerénységem sehová sem vezet. Hogy szürke kisegér vagyok, és a kutya se ugat rám. A nagyhangú csajok, meg akik melltájékon mindent bedobtak, sokkal jobban boldogultak, mint én. Na, akkor váltottam, elkezdtem merészebben öltözködni. Sajnos, senki sem figyelmeztetett, hogy az XXL-es póló meg a földig érő szoknya nem a vagány költőnőket juttatja az emberek eszébe (mint hittem), hanem úgy nézek ki, mint egy hordó.
Klári húszéves koráig elhitte, hogy a szerelem a jó viselkedés jutalmaként érkezik, meg hogy hálásnak kell lennünk, ha egyáltalán észreveszi valaki. Hasonlóan félszeg és esetlen volt az álláskeresésben is. Önbizalma a padlót súrolta, főleg azért, mert otthon a legkisebb biztatást sem kapta.
Ma, amikor lányai elérték a serdülőkort, már mindent másképp lát. Ma már elhiszi, hogy fiatalnak lenni jó, csak sajnos, ő ebből nem sokat profitált. A lánya nem sokat lelkizik, ránt egyet a vállán, ha prédikálni akarnak neki.
Nem kell mindig a legjobbnak lenni
– Az iskolában gyűjtöttem az egyeseket. Mindig mindenhol a legjobb akartam lenni. Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy az életben nem a jó jegyekért szeretnek bennünket. Sokáig nem tudtam, hogy akkor is lehet szeretni engem, amikor éppen rossz passzban vagyok. Az édesanyám csak akkor volt elégedett velem, ha csupa egyest hoztam haza, és rendesen jártam balettra meg zongorára. Mindig azt éreztette velem, mennyire tökéletlen vagyok, és az idegeire megyek. A szememre hányta, hogy elváltam, pedig tudta, hogy a férjem kapcarongynak néz – panaszkodik Lilla. – Szerinte a válás szégyen a családra, az elvált nő pedig egy ribanc, aki maga tehet róla, hogy erre a sorsra jutott.
Lilla egy kisvárosban nőtt fel. Amikor gimnáziumba járt, mindössze egyetlen gyereknek váltak el a szülei: a válás szégyennek számított. Ez a szemlélet olyan mélyen beette magát Lilla értékrendjébe, hogy sokkal tovább kitartott iszákos és szoknyavadász férje mellett, mint kellett volna. Amikor végre rászánta magát a válásra, az anyja azt kérdezte: „És mi lesz szegény Misivel?” Lilla évekkel később, második férje mellett jött rá, hogy a szerelmet és a szeretetet nem kiérdemelni kell. Az igazi férfi magunkért is szerethet bennünket. Lilla tipikusan igyekvő elsőszülött gyermek volt, aki egy kis dicséretért bármire hajlandó volt. Talán, mert az anyja túl gyakran emlegette, hogy nem egy világszépe, ezért mással kell elkápráztatnia az embereket. Csak azt felejtette el megmondani, hogy mivel. Amikor Lilla előveszi fiatalkori fényképeit, tárgyilagosan megállapítja, hogy pedig egész „jó Nő” volt. Mit adott volna érte, ha ezt fiatalkorában megmondja neki valaki. Például az anyja!
A természetes szépség nem elég
– Az anyám is borotválta a lábát, de soha nem mondta meg, hogy miért kell egy nőnek életre-halálra szépítkezni – meséli Éva. – Pedig ez jó dolog is lehet, élvezni is lehet, hogy néha ebben-abban be kell segíteni a természetnek. Ezzel az én lányom már tisztában van. Pontosan tudja, mitől lesz még szebb. Tudja, milyen rúzst használ Kate Perry, milyen frizurája van Miley Cyrusnak – és neki magának mi áll jól. Én mindenben támogatom, bár használható tanácsot nemigen tudok neki adni. Talán azért, mert nekem sem mondta el senki, hogyan kell csinálni, aztán „így maradtam”: ügyetlen vagyok ezekben a nőcis dolgokban.
Az életet élni kell, nem csak letudni!
Mert egy életet úgy is le lehet élni, hogy nem részesülünk az örömeiből. – Szerencsére idejében rájöttem, hogy nekem így nem élet az élet – mondja Klári. – Ma már nem jelent problémát, hogy KÜLÖNBÖZÖM másoktól. Szóvá teszem, ha valami nem tetszik. Nem hagyom szó nélkül, ha valaki beszól, és nem szégyenkezem akkor sem, ha szólni kell a pincérnek, hogy a steak nincs jól átsütve. Nem félek, hogy mások ezért utálni fognak. Netalán nem fognak szeretni, mint ahogy azt gyerekkoromban MONDOGATTÁK a szüleim.
Az a legjobb rokon, akit magunk választunk
– Olyan családban nőttem fel, amelyikben az volt a jó gyerek, aki csendben volt, és nem sok vizet zavart – mondja Klári. – Az én gyerekeim huncutok, élénkek, s én ezt határtalanul élvezem. Végre a saját életemet élhetem, és erre a pici gyerekeim tanítottak meg, akik féktelenül élvezik az életet. Arra is ők tanítottak meg, hogy nem kell mindent pontosan betervezni. Nincs jobb a véletlen találkozásnál, az ad hoc kirándulásnál! Ahogy esik, úgy puffan. Jé, ma reggel süt a nap, ránduljunk ki a kiserdőbe! Ezt sokkal jobban szeretem, mint az örökös várakozást, hogy „egyszer majd jobb lesz, és AKKOR MAJD mindent pótolunk”. A „majd” volt az én anyám életelve, és most, nyugdíjaskorában döbben rá, hogy az élet elment mellette. Aki valóban élvezni akarja az életet, annak barátokra van szüksége. Az én édesanyám mindig azt mondta, hogy a rokonok azok, akik segíteni fognak, ha baj van. Csakhogy a rokonai többségét nem szerette, és nem is segítettek neki semmit se. Bezzeg a barátok! Együtt éreznek velem, és segítenek.
Varga Klára
Nagy Annamária pszichológus (Komárom) mondja:
Mit tehet az az ember, aki rádöbben, hogy a gyerekkori normák hátráltatják a boldogság felé vezető úton? Valószínű, hogy először nagyon mérges lesz. DÜHÖSEN keresi a felelőst, és könnyedén meg is találja – az anyában. Sosem dicsért meg, folyton éreztem, milyen tökéletlen vagyok. Ahogy Pál Feri írta: „Annak, hogy az ember EMBER lehet a földön, ki-ki megfizeti a maga árát, az életet nem lehet megúszni. Ezért normális, hogy mindannyian többé-kevésbé sebzett szívvel élünk. Nincs olyan szülő, aki úgy tudná szeretni a gyerekét, ahogy neki arra szüksége lenne. Minden édesanya és édesapa úgy szereti a gyerekeit, ahogy képes rá. Ez azonban azt jelenti, hogy mindannyian hiányokkal, sebekkel, be nem töltött szükségletekkel lépünk be a felnőttkorba.”
Fontos tisztában lenni azzal, mit hordozok magamban, szüleim milyen érzelmi hiányokkal bocsátottak utamra. Viszont az is fontos, hogy ezzel nem ért véget az önismeretem! Nem szabad abba a hibába esni, hogy évekig elemzem a múlt sérelmeit. A jelenen is gondolkodni kell, arról is feltehetek számos kérdést.
Elsőként: milyen helyzetekben fordul elő leggyakrabban, hogy a jól ismert szülői frázisok visszhangoznak bennem? (Pl. mindig kicsinek, megszégyenültnek érzem magam, mikor a férjem megjegyzést tesz a külsőmre. Ilyenkor ugyanolyan érzésem támad, mint amikor anyukám hajtogatta, hogy sosem az eszemmel fogom elkápráztatni a pasikat.) Hogyan reagálok ilyenkor? (A helyzethez képest túl harcias leszek, esetleg ok nélkül elsírom magam?)
Hogyan befolyásolja a mindennapjaimat, hogy anyukám sosem dicsért meg? (Pl. gyakran előfordul velem, hogy „lefagyok” a szekrény előtt, bámulom a ruhákat, elkeseredem, és úgy érzem, feleslegesen erőlködöm, úgyse leszek SZÉP.)
Mikor megértem a múltam és azt, hogy miként hat a jelenemre, elgondolkodhatok a változtatáson. Jó érzés arra gondolni, hogy dönthetek a minták megtörése mellett. Attól fogva, hogy elhagyom a szülői fészket, MÁR én vagyok felelős a sorsom alakulásáért. A múltbéli szülői hibák nem mentesítenek a jelen felelőssége alól.
Legyünk végtelenül türelmesek magunkhoz. Sok esetben húsz-harminc éves, berögzült működésmódokat fogunk felfedezni. Mit tehetek, hogy legközelebb ne érezzem ugyanezt? Például levelet írhatok annak a múltbéli anyának, aki nem volt képes úgy szeretni engem, ahogy szükségem lett volna rá. Fejére olvashatom vétkeit, de meg is békélhetek vele. Elbúcsúzhatok elavult nézeteitől, megköszönve neki, hogy úgy szeretett, ahogy ő KÉPES volt szeretni. Beszélhetek a páromnak arról, mit okoz a kritikájával – valószínűleg a tudtán kívül. Megkérdezhetem, mi a szándéka vele. Neki hol vannak a sebei? Én is odaütök, ahol neki a legjobban fáj? Érzékeny szituációban megfigyelhetem a saját kommunikációmat, így őszintébb, intimebb kapcsolatokat építhetek ki.
Ha elég erős vagyok, fájdalmas felismeréshez vezető kérdéseket is fel fogok tenni magamnak. Hogyan fejezem ki elégedettségem a gyermekem felé? Milyen szeretetet tudok adni neki és a páromnak? Milyen képzeletbeli levelet fogok kapni öntudatos gyerekemtől?
