Nem olyan régen a budapesti Szépművészeti Múzeum Munkácsy-kiállításán egy nagyon ismert portré előtt időztem el. Szinte farkasszemet néztem ezzel a mogorva, megkeseredett öregúrral, aki mintha apró gúnnyal a szája sarkában ezt üzenné nekünk: „Szép a világ, az élet, a zene, a nők, de úgyis meghalunk.” A fekete papi ruhás alakot szemlélve eszembe jutott egy fiatalkori olvasmányélményem, melynek borítójáról éppen ez az öregúr nézett vissza rám. A vastag könyv egy regény volt, Liszt Ferenc romantikus zeneszerző élete. A címe: Magyar rapszódia.
Harsányi Zsolt regénye egy romantikus, bonyodalmakkal átszőtt, 19. században játszódó művészi életpályáról ad képet, melyet olvasva egy rendkívül szerethető és csodálni való zeneszerző kerül közelebb hozzánk. És mindez csak az élete. Hiszen Liszt Ferenc zenéje felülír mindent, ami halandó, s nem evilági távlatokat nyit meg. Művei a mai napig a világ nagy hangversenytermeiben, a legjobb zenészek által szólalnak meg.
Munkácsy Mihály: Liszt Ferenc I. (© A fotó a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria szerzői jogi védelme alatt áll.)
Liszt, korának sztárja
A zenei óriásról köztudott, hogy a nők ájuldoztak a koncertjein. Zongoraművészként játékával elbódította a hölgyeket, akik bármit megtettek volna azért, hogy legalább egy hajtincset megszerezzenek a Maestro dús hajkoronájából. Éppúgy, mint kortársa, a hegedűs Niccolò Paganini esetében, akit az ördög hegedűsének tartottak (korabeli beszámolók szerint még a kénszagot is lehetett érezni, amikor játszott a hangszerén).
Liszt és Paganini egyébként nagyon jól megértették egymást, szoros barátságuk hozadéka pedig egy gyönyörű zeneműben kapott lenyomatot: a La Campanella, azaz a „Harangocska” egy népszerű nápolyi dal feldolgozása, mely Paganini h-moll hegedűversenyének zárótételében hangzik el. Ez ihlette meg Liszt Ferencet, aki egy zongoraetűdöt komponált az ismert dallamra.
Elgondolkodtam, vajon milyen sztár lehetett Liszt Ferenc a maga korában. Mint később a Beatles zenekar? Vagy mint manapság Taylor Swift? Nyilván óriási hatása volt, hiszen az anyukák egyenesen megtiltották az eladósorba került ártatlan lánykáiknak, hogy Liszt-koncerten vegyenek részt. S ahogy Ferenc egész élete mutatja, ezek az óvintézkedések nem voltak alaptalanok...
Liszt és a nők
Időről időre érkezik a földre egy nagybetűs FÉRFI, s a miénk 1811. október 22-én született egy Doborján nevű faluban (ma Ausztria része), Liszt Ádám jószágigazgató úr fiaként. Korán kiderült csodagyereksége. Zongorajátékával elkápráztatta a főúri szalonokat, s a 11 éves korában tartott bécsi hangversenyére személyesen látogatott el a már nagyon beteg Beethoven. Ferenc mindössze 16 éves volt, amikor szeretett édesapja meghalt. Halálos ágyán aggódva búcsúzott drága fiától, s csak egyvalamire figyelmeztette: óvakodjon a nőktől. Valószínűleg sejtette, hogy fia életében a szerelem alkotásainak hajtóereje lesz. S valóban.
Az arisztokrata családok lánykái, grófnői és özvegyei szinte sorban álltak a kegyeiért, s az ifjú zenészt nem egyszer tiltották ki kastélyokból, városokból… ágyakból. Űzött vadként menekült, szerelmes lelke nem talált nyugalmat, mígnem Marie d’Agoult grófnő el nem döntötte, hogy megszerzi magának Lisztet. Viharos románcnak néztek elébe, s noha nem esküdtek meg, három gyermekük is született. Liszt nőügyei miatt a kapcsolat végül zátonyra futott.
Liszt ekkor még csak a harmincas éveinek derekán járt, mégis halálosan fáradtnak érezte magát. Egyedüli menedéke – a koncertturnék mellett – a zeneszerzés volt. Csak az alkotásnak élt, nőkről többet hallani sem akart. Ám betoppant az életébe egy lengyel arisztokrata hölgy, Carolyne Wittgenstein, aki őrangyalként állt Liszt mellett. Férjének halála után hiába nyílt meg az út, hogy hozzámenjen a hőn szeretett férfihoz, Carolyne mégis nemet mondott a Maestro kérésére. Így Liszt soha nem nősült meg.
Liszt és Munkácsy
Kevésbé ismert tény, hogy a fiatal festőművész és az idősödő zeneszerző közeli barátságot ápoltak. Akkor találkoztak, amikor Munkácsy a Krisztus-trilógia első nagy darabját mutatta be a nagyközönségnek Budapesten. „Kettőnk között egy dolog közös: hogy a munka mogorvává és álmossá tesz bennünket” – fogalmazott Liszt, ami azért is különös megállapítás, mert a festő mindössze 38 éves volt ekkor.
Munkácsy Mihály 1886-ban festette meg Liszt portréját, amelyen viszont éppen ezt a mogorva, álmos öregurat látni, aki mintha csak azt üzenné gúnyosan az utókornak: „Jó, jó, éltem eleget, átéltem sok mindent, túléltem a nőket, de ne higgyétek, hogy bárki is érdekel. Csak a zene miatt érdemes élni!” Élete alkonyán, 1886-ban végül távozott a helyre, ami számára már régen ismerős volt. Vagyont nem hagyott hátra, a feljegyzések szerint csupán két reverenda maradt utána, amelyek viszont az utókor számára felbecsülhetetlen értékűek.
Érdemes meghallhatni Liszt Ferenctől a 2. magyar rapszódiát Valentina Lisitsa zongoraművész előadásában. Vagy a már emlegetett La Campanellát. Megáll az idő, megfeledkezünk a gondjainkról, és szürke kis világunkban egy pillanatra felcsillan az isteni jelenlét.
Liszt és a reverenda
Vallásosságáról tanúságot tesznek egyházi művei is. Idős korában a négy alsó papi rendet vette fel Rómában, amely ma nagyjából a diakónussággal egyenértékű. Ettől kezdve viselhette az abbéöltözetet, amely olyan nagy hatással volt a hölgyekre, hogy még hetvenévesen is rengeteg szerelmes levelet kapott tőlük. Liszt Ferenc utolsó éveiben csak ezt viselte, Munkácsy híres portréján is ezért látjuk a fekete papi ruha és a szinte világító, fehér körgallér kontrasztját. Kívánsága szerint ebben is temették el.
A budapesti Szépművészeti Múzeum húsvétig (április 21-éig) meghosszabbította a Munkácsy-tárlatot.
