Novák Zita káprázatos kisregénye a női lélekről, az álom és a valóság találkozásáról. Az 1. rész ITT OLVASHATÓ.
Lilla dermedten ébredt, rémisztő hideg volt a házban. A sparhelt már régen kihűlt. Az egész teste át volt fagyva, alig bírt mozdulni. Nagyon kora reggel lehetett, mert a koszos ablakokon keresztül hajnali fények látszottak. A nap még nem kelt fel. Kellett neki néhány perc, mire felfogta, hogy hol van. Lassan előkúsztak a tegnapi nap emlékei. Idegesen kapott a telefonjához. A kijelzőn nem volt nem fogadott hívás. Rájött, hogy ez csak a nem létező térerő miatt lehet így, Dávid nyilván már ezerszer próbálta utolérni. Tegnap délután óta a férje bizonyára rájött, hogy nem a szüleihez ment.
Lilla ezt hazudta az utolsó üzenetben, amit még otthonról küldött neki: Szívem, pár napig anyáméknál leszek. Ha férje napközben a teendői miatt nem is foglalkozott az amúgy nagyon furcsa üzenettel, nyilván hazafelé azt volt az első dolga, hogy már a kocsiból felhívja, majd amikor nem sikerült elérnie, az anyósát kérdezte Lilláról. Ő meg, ugye, semmit nem tudott az egészről, úgyhogy most áll a bál.
Lilla így képzelte, miközben pokrócba burkolódzva a verandára lépett. Ott sem volt nagyobb szerencséje, kénytelen volt továbbmenni. A ház előtt parkoló autóját megkerülve indult le a völgybe. Fel sem tűnt neki, hogy furcsa látvány lehet így pokrócban, kócos hajjal. Alig húsz méter után a telefon elkapta a hálózatot, üzenetözön töltötte meg a képernyőt. Lilla egy pillanat alatt felfogta, hogy sokkal nagyobb bajt okozott, mint gondolta. Csak egy üzenetnél állt meg, ki tudja, Dávid hányadik próbálkozása lehetett. De nem volt ereje szembenézni vele. Anyja üzenetére pöccintett. Nem olvasott, csak írt: Anyu, jól vagyok, mondd meg Dávidnak. Most nem akarok senkivel se beszélni. Egy gombnyomás, és becsukta a telefont. Most már mindegy, nem érdekli, mit okozott.
A házba érve nem adta át magát a sajnálkozásnak. Tüzet gyújtott a tegnap hasogatott fából, vizet melegített egy kisebb lábosban, amit úgy-ahogy el tudott mosni. Legalább ezt nem felejtette el, dicsérte meg magát. Hozott vagy öt liter vizet egy tárolóedényben, mert gondolta, hogy a kútból reménytelen vállalkozás lenne vizet pumpálnia. Ilyen hegyoldalas, sziklás helyen nehezen jön fel a víz. Már Klári néni is spórolt a kút vizével, még az esővizet is felfogta a ház csatornája alatt, azzal mosta a haját a heti nagy mosakodás alkalmával. Ha gyerekek jöttek hozzá a nyári szünetre, a kisboltban vett ásványvizet. Akkor még üvegben árulták, mint a tejet, s az üres üvegeket visszavinni a gyerekek feladata volt. Ők meg boldogan tolták le a faluba az üvegekkel megrakott kárét.
Lillának ez a kép kúszott be az emlékezetébe, mialatt vizet forralt. Leöntött egy zacskó 3 az 1-ben kávét. Ételt nem pakolt magának, de nem is volt éhes, bár tudatosította, hogy lassan egy napja nem evett.
Úgy döntött, nem kotorja elő a nagy lavórt, amely itt a fürdőszobát jelentette, csak a fogmosásra pazarolt pár csepp vizet. Ruháját rendbe szedve bezárta az ajtót, s nekiindult, hogy megkeresse a kisboltot.
Emlékei szerint az ereszkedő utca végén egy idő után jobbra kell fordulni, és a következő kanyarban a sarkon van egy kis élelmiszerbolt, vagy inkább mindenes, ami egy faluban szükségszerű. Lilla már a harmadik utcát járta be, de a boltnak nyoma sem volt. Furcsa érzés fogta el, mert minden olyan kicsinek tűnt, a valamikori hosszú utca mindössze öt házból állt, jobbra kanyarodó letérőnek nyoma sem volt. Pár perc múlva azonban megpillantotta a templom tornyát, előtte egy nagy, rendezett parkkal. Érdekes, erre a falurészre egyáltalán nem emlékezett, talán azért, mert gyerekként az ő családja nem járt templomba. A kőkereszt előtti vázákban műanyag virágok voltak elrendezve, a kereszt tövében tobozkoszorú és egy nagy mécses, amely még pislákolt a műanyag búra alatt.
Lilla pár másodpercre a giccses falusi képen hagyta a szemét, majd azzal a szándékkal nézett körül, hogy megszólít valakit, segítséget kérve. Mintha a községháza is a tér másik felén lenne, legfeljebb oda is besétál. Erre nem került sor, mert a park fái mögött Lilla észrevette az élelmiszerüzlet feliratát, arra vette az irányt. Bizony nyoma sem volt az apró falusi boltnak, amelyik az ő emlékeiben élt, ez az egyik ismert üzletlánc épülete volt. Belépve megállapította, hogy a választék szinte ugyanaz, mint bármelyik városi üzletben, s egy kasszában elárusítónő is ült. Lilla megörült, hiszen tegnap óta senkivel sem találkozott, jólesett neki még a látvány is. Kosarába pakolt néhány túléléshez szükséges alapélelmiszert, ásványvizet, papír zsebkendőt, gyümölcsteát.
– Jó napot – köszönt vidáman, kissé hangosan az unalmasan ücsörgő fiatal eladónak. – Gyufa van? – kérdezte kissé megijedve az előbbi, nem természetes hangszínétől.
Gyerekkorától kezdve mindenki azért kritizálta, mert nem lehetett érteni a szavát, olyan halkan beszélt. Az iskolai gyakorlaton az egyik óvodavezető határozottan kinevette, hogy még a gyerekek sem fognak felfigyelni arra a szóra, ami az ő szűk, aprócska száját elhagyja. Lilla ilyenkor elvörösödött, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna, mert próbált ő hangosabban beszélni, de számára az ijesztő, természetellenes volt. Olyan érzés volt az, mintha ordibálás hagyta volna el a száját.
– Jó napot. Gyufa? – kérdezett vissza a lány. – Van itt valami, bár a cigihez inkább öngyújtót vesznek a népek. Te nem vagy idevalósi, ugye? – fordul barátságosan Lilla felé, míg a kasszát kezelte. – Még nem láttalak itt.
– Csak látogatóban vagyok, illetve az egyik rokonom házában töltök néhány napot – kezdett magyarázkodni Lilla.
– Andi vagyok. Szia. Amúgy én sem itt lakom, a szomszéd faluból járok be dolgozni. Jól vagy? Kissé sápadt az arcod.
– Megvagyok – mondta Lilla. Fizetett, egy sziával elköszönt a barátságos pénztárostól, majd sietett a házhoz, mert már tényleg olyan éhes volt, hogy a rosszullét kerülgette.
A szilonszatyrot lóbálva érezte, hogy rezeg a farzsebébe csúsztatott mobil. Előkapta, Dávid volt az. Nem akar, nem tud vele most beszélni. Megvárta, míg abbamarad a csörgés, majd a férjének is elküldte azt az üzenetet, amit az anyjának. Fél perc múlva jött is a válasz: Mi a f….sz, hol a p….ban vagy, vedd fel azt a k….a telefont! Lilla ijedten csúsztatta vissza farzsebébe a mobilt. Hozzá volt szokva Dávid stílusához, de ilyen csúnyán soha nem beszélt vele. Ennyire kikelve magából még soha nem látta. Mégis, mire számítottam? – dünnyögte Lilla. Egy kerékpáros bácsi majdnem elütötte.
– Jó napot! Magácskának miért az úton kell mennie, amikor a másik oldalon ott a járda? – A biciklis bácsi nem volt mérges Lillára, inkább kedves volt, ahogy korholta.
– Jaj, elnézést – szabadkozott. – Nem vagyok idevalósi – tette hozzá, majd kissé lehúzódott az útról az árok felé.
Átmenni a járdára már felesleges volt, két ház után úgyis befordul, hogy felmásszon a meredek utcán. Az utca végén balra állt az égszínkék Fiat 500-as, amit Dávidtól kapott a születésnapjára. De miért éppen égszínkék, édesem? – kérdezte Dávid az autószalonban. – Sokkal menőbb színek közül választhatsz. Lillának ez az alig kék, inkább fehéres autócska tetszett meg. A technikai felszerelését már a férjére hagyta, nem értett hozzá egyáltalán, annak idején örült, hogy másodjára már nem húzták meg a gyakorlati vizsgán. Az instruktor egy szadista állat volt, pár centire az arcától üvöltött, prezentálva, hogy hogyan kell kommunikálnia egy érett felnőttnek. Pincsikutyának az autóban nincs mit keresnie – sértegette minden adandó alkalommal Lillát.
Megkerülve az autót Lilla a kisudvarra sietett. Felszökkent a két lépcsőfokon, majd bevásárlószatyrát az ajtó melletti padra tette. Kivett belőle egy mákos patkót, s megnyitotta a literes tejet. Le sem ült, állva majszolta el a patkót, mellé nagy kortyokban csúszott le torkán a tej. Máris jobban vagyok – gondolta, és sietve belépett a házba.
Undorodott a házban uralkodó zsíros piszoktól, ezért úgy döntött, takarítani fog. Sosem állt távol tőle, hogy bekapcsolja a porszívót vagy porronggyal szaladjon végig a könyvespolcokon. Gyerekkorában rendszeresen ez volt a szombati elfoglaltsága. Szülei szívesen leküldték még a boltba is, hadd edződjön a gyerek azzal, hogy idegenekhez kell szólnia. Abban az időben a boltosok még abból sem csináltak nagy ügyet, hogy a kislány alig ér fel a pulthoz, ha két sört mondott apuka, akkor annyit tettek a szatyorba. Férje mellett viszont már évek óta nem takarít, Dávidot arra is nehéz volt rábeszélni, hogy legalább hétvégenként ne zavarja őket a bejárónő.
A főzést viszont szívesen átengedte Joli néninek, így minden este meleg vacsora várta a ház urát. A hétvégén meg úgyis elugrottak valamelyik étterembe, s alkalomadtán, amikor Dávid már semmilyen okot nem tudott kitalálni, Lilla szüleinél ettek.
Lilla szerette az anyja főztjét, persze, hiszen azon nőtt fel. Egyszerű, finom és változatos fogások voltak ezek. Meg kell hagyni, édesanyja nem sok mindenbe szeretett energiát fektetni, de a főzés ilyen volt. Nem volt rest a város másik felére is elgyalogolni, hogy minőségi és ritka alapanyagokat szerezzen be a vasárnapi ebédhez. Akár pult alatt is, hiszen anyakönyvvezetőként dolgozó anyja meg tudta hálálni ezeket a szolgálatokat. Marikám ez kéne, az kéne, Marikám, el tudnád intézni? – hallgatta Lilla gyerekként, s látta, ahogy a konyhájukba vándorol egy hízott kacsával tömött szatyor. A Lilla nevet is csak azért kaphatta meg kivételesen a kislány, mert anyuka el tudta intézni. A szocializmus éveiben ez egyáltalán nem volt egyszerű.
Lillának nem volt több ideje az emlékezésre, seprűt, lapátot, egy vödröt és pár használható rongyot kotort elő a sarokból. A boltban vett egy flakon zsíroldó edénytisztítót, gondolván, hogy ez mindenre jó, nagy adagot csurgatott a sparhelten langyosított vízbe. A tűz már időközben kialudt, de Lilla ezt most nem bánta, úgyis szándékában állt a tűzteret is megtisztítani.
Ekkor döbbent rá, hogy a konyha melletti hálószobába még nem nyitott be. Ez Klári néni szobája volt. Óvatosan lenyomta a rozoga kilincset, s belesett az ajtón. Azon nyomban eldöntötte, hogy a hálóval egy ideig még nem foglalkozik, mert a hatalmas dupla ágy ruhákkal volt telerakva. Nyilván az anyja kezdett kipakolni a szekrényekből, amikor itt járt Klári néni temetése és végrendelete után. De aztán szülei sorsára hagyták a házat, kertet és a ruhákat is. Talán már egerek is beköltöztek oda. Vagy patkányok, brrrr – borzongott meg a gondolatra Lilla, s becsukta a hálószoba ajtaját.
A konyhában először az asztalt és a székeket tisztította le, majd a konyhakredencből minden egyes polcot kirakott, megpucolta a tányérokat, poharakat, cukortartót, kisebb tálakat. Így haladt polctól fiókig, fióktól az alsó szekrényig. Ami nem tetszett, azt egy ócska nejlonzsákba rakta. Egymás mellé kerültek a szép, hímzett, ámbár egérkakis konyharuhák, asztalterítők, szétrágott rongyszőnyegek is. Ezután esett neki a sparheltnak. Talált egy darab összebogozott drótot, azzal súrolta meg úgy-ahogy a tűzteret, a tetejét, majd egy mélyebb tepsit. Koromfekete lett az egész arca, nagyot nevetett, amikor az ablakba állított apró tükörben meglátta az arcképét.
Már dél is elmúlt. Nem az ebéd hiányzott, dehogy, csak egy kávéra vágyott. Kihozta az autójából a vízforralót, s már melegítette is a kezét a kávésbögre. Kell most a cukor, kell az energia – biztatta magát, mert ritkán történt meg, hogy egy nap többször cukros kávét igyon. Azt legfeljebb heti egy alkalommal engedte meg magának, pedig a 3 az 1-ben volt a kedvenc kávéja. Viszont büszke volt 34-es ruhaméretére, ezért száműzte étrendjéből az egyszerű cukrokat.
Szerette azt az érzést, amikor Dávid átfogta vékony derekát, arcát a melléhez szorította, és minden porcikáján érezte, hogy Dávid kívánja őt. Talán csak ilyenkor volt meggyőződve arról, hogy Dávid szereti. Élvezi a tökéletes testet, büszke a nádszálvékonyságára. Megitta a kávét, evett hozzá egy vákuumba csomagolt lazacos szendvicset, s folytatta a munkát. Kedve lett volna tisztára súrolni a heverőt is, de félt, hogy estig nem fog megszáradni. Így csak megkereste Klári néni porolóját, és addig verte, míg ki nem kellett menekülnie a konyhát elárasztó porfelhőből. A por csípte a szemét, Ebben a pillanatban köszönt rá valaki.
– Jó napot. A szomszédasszony vagyok, maga ki? – Az idős női hang nem volt barátságtalan, s Lilla igyekezett kinyitni a szemét, hogy meglássa a hang gazdáját.
– Jó napot – válaszolt pislogva a hang irányába. – Klári néni unokahúgának a lánya vagyok. A Lilla.
– Jaj, kedveském, Lillácskám, akkor láttalak utoljára, amikor még a vállamig sem értél. Én vagyok a szomszéd Gizi. Nekem van a kópé Peti fiam, öt évvel idősebb nálad. Sokat játszottatok együtt Klárinál. Na meg a Bori is milyen sokat volt itt. El akarta csábítani az én mamlasz fiamat, de nem sikerült neki, évekig meg volt sértődve, ide se dugta az orrát. Emlékszel? – Lilla még mindig szenvedett a szemébe ment porral, de lassan szóhoz jutott a szinte kiabálva beszélő Gizi néni mellett.
– Hát, mindenre nem emlékszem, de Petire igen. Szedtük a fáról a szilvát, a barackot… – folytatta volna tovább, de úgy látszik, a szomszédasszony türelme nem végtelen.
– Na és te mit keresel itt ilyenkor? Anyádékat se láttam vagy öt éve.
– Kicsit rendbe szedem a házat, nyaralónak milyen jó lesz. Itt töltök pár hetet, hónapot – tette hozzá Lilla, de az utolsó szót már olyan halkan, hogy Gizi néni nem hallotta meg.
– Jaj, aranyoskám, ilyenkor még nagyon hideg van itt minálunk, miért nem vártad meg a tavaszt. Márciusban még akár hó is lehet. Meg fagy is. Ez a vidék ilyenkor nem a városi úrinőknek való. Meg aztán bent milyen kosz lehet, te jó ég! Szegény Klárikám megfordul a sírjában, hogy hagyták tönkremenni az ő szeretett házikóját.
– Ezért vagyok itt, hogy végre rendet tegyek. Szép napot, kedves Gizi néni – fordult be a házba Lilla, magán is meglepődve, hogy határozottan és magához képest jó hangos szavakkal rázta le a nénit. Nincs most idő pletykálkodásra, de azon azért meglepődött, hogy a szülei néhány éve jártak itt. Hm. Nem is említették.
A házban már elszállt a por nagy része, Lilla még megszabadította a két ablakot a több évtizedes pókhálótól, mindent lemosott a zsíroldós vízzel. Ablaklemosója nem volt, de így is sikerült elérnie, hogy a szobát végre bejárta a természetes fény.
Felsöpörte a padlót, majd fel is mosta, mindjárt kétszer egymás után. Látta, hogy ez még csak a kezdet, de be kellett látnia, hogy egy nap alatt nem fogja megmenteni a világot. Ezért begyújtott a sparheltba, a maradék vizet felmelegítette, és vacogva megmosdott a jól kicsutakolt, tiszta lavórban. Törülközőnek az egyik trikóját használta, majd tiszta ruhát öltött, s a megmaradt vízben kimosta a cuccát. Kissé megszárítkozott a sparheltban égő láng előtt, közben átgondolta, hogy mi mindent kell vennie a boltban. Még szerencse, hogy ezek a boltok este nyolcig nyitva vannak. A régi kisbolttal esélye sem lenne ilyen esti bevásárlásra.
Szappan, víz, virsli, törülköző, pokróc, natúr joghurt. Meg persze mosógél. Hála Istennek, itt minden van, állapította meg a kasszához lépve. Még egy kislámpát is hozzácsapott a holmihoz. Csak az nem jutott eszébe, hogy fogalma sincs a konnektorok állapotáról. Amióta a házban van, nem töltötte a mobilját, valószínűleg már le is merült.
A házban felcsavarta a konyhai lámpa kapcsolóját. Határozott elégedettséget érzett, olyat, amilyen már nagyon régen nem. Tetszett neki a szépen kitakarított konyha, az enyhe fáradtság is jóleső érzésnek tűnt. A kiporolt heverőre terítette az új pokrócot, kétoldalt megtűzte, majd rátetette a takaróját. Az utazótáskából pizsamát húzott elő. A bekészített fahasábok a jól megtömött sparhelt előtt várakoztak. Amint lehajtotta a fejét, elaludt…
