Káprázatos kisregény a női lélekről, az álom és a valóság találkozásáról.
Istenem, mit keresek én itt? – gondolta Lilla, és körülnézett a kis udvaron. Ki kellett menekülnie a házból, mert rosszul lett az áporodott szagtól. Tüdejét teleszívta friss levegővel, hogy szívverése lelassuljon, zaklatottsága alábbhagyjon. Hamisítatlan falusi csend vette körül, olyan, amire azt mondják a turisztikai szakemberek, hogy a csend itt még hallható. A közelben tyúkok káráltak, távolabb barikák bégettek. Klári néni udvara jó tizenöt éve üres, csak az elszáradt rózsabokrok mutatták, hogy valamikor zsongott itt az élet, gazdagon borult virágba a kiskert. Lilla mindenre emlékezett.
Hogyisne, hiszen a nyári szüneteket itt töltötte, legtöbbször valamelyik rokon gyerekkel. Klári néni a nagymama húga volt, máig szeretettel ápolják az emlékét a családban. Saját gyermeke nem született, két év házasság után fiatal férje egy szerencsétlen baleset következtében elhunyt. A család nem tudott róla, hogy lett volna más férfi Klári néni életében. Ki tudja, talán egy férjre volt betáblázva, hű akart maradni az oltárnál tett esküjéhez. A konyhaszekrény tetején, egy horgolt terítőn állt a „drága Gyurika” fényképe, mellette egy meggyújtott mécses.
Lilla lement a kertbe vezető ütött-kopott lépcsőn, vigyáznia kellett, hová lép. Elfagyott gizgaz magasodott mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. A rózsatöveken kívül volt itt kardvirág, napraforgó, a lépcső tövében büdöske. Lilla megpróbálta felidézni a régi buja kertillatot. Mindig kaptak Klári nénitől a hátsójukra, amikor Borival, az unokatestvérrel óvatlanul letörtek egy-egy virágfejet a fogócskázás hevében. „Menjetek a kertbe, ott a nagy rét. Ne itt romboljatok, kis vadócok!” – dohogott a néni, de csak úgy, a rend kedvéért, mert ő még abban nőtt fel, hogy »rend a lelke mindennek«. Harag nem volt, se tüske, egy óra múlva már hívta is őket, hogy készen van a madártej.
Lilla kicsit megvidámodott, keresztülgázolt az elhanyagolt udvaron. A kiskapu retesze nehezen nyílt meg. A nyakig érő száraz gazban alig látszottak a kert bal oldalán katonásan sorakozó gyümölcsfák. Alma, körte, meggy, cseresznye, aztán megint alma. Ezek a fák Klári néni számára szentek voltak, hiszen még a drága Gyurika ültette őket. („Meglásd, Klárikám, a gyümölcsökből a mi gyerekeink fognak jóllakni...”) Klári néni ezerszer elmondta ezt a családi legendát az itt nyaraló rokon gyerekeknek. Lakmározhattak a gyümölcsökből, de fára mászás közben nem volt szabad gallyat törni.
Ezek a hajdan rügyfakadás után gazdagon termő fák most alig látszottak ki a dudvából. A minap Lilla próbálta megtudakolni az édesanyjától, hogy milyen állapotban van a ház, de anyja csak legyintett: lassan összedől. Így aztán nem feszegette tovább a témát, nem akarta kiadni magát.
Lillának ugyanis terve volt a házzal. Egész télen azon járt az elméje, hogyan lábaljon ki kilátástalan helyzetéből. Úgy érezte, megbolondul, ha nem történik vele valami. Végül a menekülést választotta. Tudta, hogy csak elszalad a baj elől, de nem tudott jobbat. Ma reggel egy utazótáskányi ruhával kisétált a házból, és beszállt a kis Fiatjába. Nem gondolt a következményekre, csak el akart menni. Nem akart belehalni az életébe. Senkinek nem szólt. Soha senki nem értett meg engem ezen a földön... Lilla keserűen gondolt az előzményekre.
Beigazolódott az, amit gyerekkora óta érez, hogy őt nem lehet szeretni. Egy hónapja, mikor látogatóban volt a szüleinél – egyedül, mint szinte mindig, mert a férje, Dávid soha nem ért rá –, leemelte Klári néni házának kulcsát a folyosói nagy kulcstartó dobozból. Tíz éve lógott ott háborítatlanul, szülei nem törődtek vele. Nem voltak kertszerető emberek, nekik megfelelt a szombati piacon beszerzett zöldség, gyümölcs. Lilla egy hetedik emeleti lakás apró gyerekszobájában nőtt fel, a város legszürkébb lakótelepén. Szülei a mai napig ott laknak. „Nem is értem, Klárika miért hagyta ránk ezt a házat. Csak a baj lesz vele!” – morgott az anyja, ahányszor szóba került a régi ház. Lilla csak állt a kertkapuban, kardigánját szorosabbra húzta magán, mert borzongott a hidegtől. Vissza kellene menni a házba, de még szorongott, erőt akart gyűjteni.
Mert minden más volt, mint ahogy azt otthoni ábrándjaiban elképzelte. Nyirkos, dohos levegő fogadta Klári néni házában, mikor végre elfordult a zárban kulcs, és sikerült kinyitnia a dupla szárnyú kopott faajtót. Alighogy lerakta a konyhai heverőre a ruhákkal telihányt táskáját, nyomást érzett a mellkasán. Egyre jobban összement a ház, nem tudott merre lépni... Az ajtóhoz ugrott, kimenekült az udvarra. Álomszerű volt az egész jelenet, már nem nagyon tudta, mi az álom és mi a valóság.
Ebben a pillanatban nem érezte, hogy jó ötlet volt az egész költözködősdi. Nem a kaland hiányzott az életéből, nem ilyen eszement izgalmakra vágyott. Megértésre, odafordulásra. Régebben próbálkozott elmondani a barátnőinek, meg persze az édesanyjának, hogy milyen rosszul érzi magát a bőrében, de ezek a próbálkozások feleslegesnek bizonyultak. Valahogyan nem értették, miről beszél. Mi baja van, hisz a lehető legjobb élet jutott neki kerek e világon... Vállalkozó férj, csillivilli ház, még munkába sem kell járnia. „Pihenj, készülj az anyaságra” – mondogatta mindig Dávid, aki trónörököst várt tőle. De ő csak megkérdezte a legutóbbi karácsonyi vacsorán:
– Mikor lesz végre gyerekünk?
– Kicsim, ezt már megbeszéltük – nézett rá a férje értetlenül. – A következő év még húzós lesz, egyenesbe kell jönnünk. Most nagyon fontos szerződésekről tárgyalok...
Dávid szemmel láthatóan ideges lett, csak piszkálta a rántott pontyot. El volt rontva a karácsonyi hangulat. Lilla a könnyeivel küszködött, mialatt leszedte a vacsora maradékát a márványasztalról. Tíz éve játsszák ezt, Dávid mindig előrukkol valamivel. Tíz éve, te jó ég, tíz éve ül otthon, miközben van egy szívszerelem-szakmája. Szereti a nyiladozó gyermekei lelket, azért lett óvónő. Örök életében azt akarta, hogy az év minden napján gyerekekkel legyen körbevéve.
Gyerekéveiből hiányzott a testvér, szülei nem kedvelték a gyerekzsivajt. Megváltás volt számára, amikor elkerült az óvónőképzőbe, kollégiumban lakott, és csak a hétvégéken járt haza. Haza. A börtönbe. Házassága elmúlt tíz évét is börtönnek érezte.
A keserű karácsony után jutott eszébe Klári néni öreg háza a domboldalban. S most itt van. Vissza kellene menni a házba, de nincs ereje hozzá. Lilla becsukta a szemét, nagy levegőt vett. Majd még egyet. Egy idő után rájött, hogy nem fagyhat meg idekint, mert érezhetően lehűlt a levegő. A hegyekben van, nem a zakatoló városban. Az omladozó lépcsőn kapaszkodva eszébe jutott, hogy az autójában elfért volna egy villanymelegítő – vagy legalább egy melegebb paplan, takaró. A végén anyámnak lesz igaza. Nem vagyok életképes. Itt fogok megdögleni... Lilla belépett a házba. Már tisztább volt a levegő, tárva-nyitva állt a nagy faajtó. A kredenc lapján vastagon állt a por, a betonpadlón száraz falevelek zörögtek, az ablakrács tele volt pókhálóval. Az ócska zöld heverő felé lépett, lerogyott a szélére. Nem mehetek el, nem lehetek gyáva, nem lehetek ilyen tehetetlen... Megeredtek a könnyei.
Összemaszatolták a ruháját, de nem érdekelte. Momentán senkit sem érdekel, hogy Katona Lilla miért sír. Mint az alap iskolai napköziben, ahol Lívia néni érdes hangon megfenyegette a gyerekeket, hogy ne próbáljanak Lillára nézni. Sírjon csak! SENKIT NEM ÉRDEKEL. Lilla fáradtan ült a heverőn, pedig sok dolga van, ha itt akarja tölteni az éjszakát. Körülnézett. Valahonnan fát meg gyújtóst kell szereznie. Gyufa is kell. Erre valahogy nem gondolt.
Feszülten kutakodott a kredenc felső polcán, emlékei szerint ugyanis Klári néni ott tartotta a gyufát. Megremegett az örömtől, amikor beleütközött a keze egy kis dobozba a levesestál mögött. Kihúzta a gyufaskatulyát, és fellélegzett, mert volt még benne pár szál gyufa. „Ti engem vártatok, ugye?” – udvarolt nekik Lilla, míg az ajtó mögül aprófát rakott a sparheltbe. Alig hitt a szemének, hogy első próbálkozásra elkapta a gyufa a lángot, s pár másodperc múlva az aprófa is meg gyulladt. Ideje tűzifa után nézni, a sparhelt mellett csak aprófát talált, a kinti kamrában meg nagy, nedves farönkökre bukkant. Mindegy, most ezzel fog befűteni.
Kis idő múlva már szárazabbnak érezte a levegőt, s valahogy lassan a lelke is felmelegedett. Csak guggolt a sparhelt előtt, és a tüzet nézte. Hagyta, hogy átjárja a jó érzés. A panellakásban nem látott tűznyelveket. Eszébe jutott Klári néni intelme: „Ne nézz a tűzbe, mert bepisilsz!” Lillát gyerekkorában elvarázsolta a sparhelt ajtaja. A tűz helye, az otthon melege. Klári néni minden áldott nap sütött valami finomat a sparhelten. Burgonyalángost, palacsintát, lecsót, a tíz ujját megnyalta utánuk. Nemhiába hívták a sparheltet takarékos tűzhelynek, jócskán megkönnyítette a háziasszony dolgát, nem kellett pluszban fűteni a házat, hiszen a helyiséget is bemelegítette. Bár ez itt már ütött-kopott volt, megviselte a sok évtizednyi használat, a tűz sem égett benne a régi lelkesedéssel.
Szürkülni kezdett. A hegyek mögött lassan leesett a nap. Bezárult a kis ház fölött az ég. Lilla túlélői üzemmódba kapcsolt, a villanykapcsoló felé nyúlt. Nincs villany a házban!? A mobiljához kapott, majdnem teljesen fel volt töltve. Hála Dávidnak! – sóhajtott nagyot, mert férje mindig azt szajkózta, hogy az autóban a mobilt töltőre kell tenni. A másik intelem, ami körbefonta Lilla életét, hogy az autó tankja mindig legyen legalább félig tele. „Köszi, Dávid” – morogta Lilla keserűen maga elé.
Próbálta megfejteni, miért nincs áram a házban. A mobil fényénél a vezetékek mentén megtalálta a főkapcsolót. Elfordította a kallantyút, de semmi. Idegbajosan tekergette erre-arra, érezte, ahogy eluralkodik rajta a pánik. A vastag pulcsi alatt izzadni kezdett. Pár percre megállt, nagyokat lélegzett, hogy ne legyen rosszul, majd rántott még egyet a kapcsolón, s láss csodát, a konyhában kigyúlt a fény. Lilla rémülten nézett szét: a szoba úszott a porban... Másodjára engedte szabadon a könnyeit. Pulóvere ujjával megtörölte a szemét. Még jó, hogy nem sminkeltem, most nincs mit szétkenni!
Sosem értette, miért kell hibátlan bőrét kendőzni, tökéletesen tömör bőrképe volt. De Dávid ragaszkodott hozzá. A cégtársak találkozóján dicsekedni akart tökéletes, „bomba” feleségével; ilyenkor még sminkeshez is elcipelte, hogy a többi férfinak elálljon a lélegzete. Tudta, mit tesz a profi smink.
Lilla visszaemlékezett a rossz hangulatú beszélgetésekre, melyek rendszerszerűen követték ezeket az alkalmakat. Dávid elégedetlen volt a félszegségével. Miért nem volt bátrabb, miért ezzel beszélt, miért nem azzal, miért nem ivott? – vége-hossza nem volt a panaszáradatának. Mindig összevesztek, Lilla sírt, hogy ő többet ilyen helyre nem megy, s mindahányszor felpanaszolta Dávidnak, hogy gonosz vele. „Azért mondom mindezt, Édesem, hogy tanulj belőle. TANULJ! Sokat kell még tanulnod, hogy méltó párom legyél!” – mondogatta ilyenkor, majd dühösen elfordult az ágyban, s reggelig rá sem nézett Lillára.
Lilla ilyenkor egy nagy nullának érezte magát. Csak nézte a plafont, hajnaltájt szenderült csak el. Dávid másnap reggel általában vidáman ébresztette, még kávét is hozott neki az ágyba, s homlokpuszival búcsúzott, mintha mi sem történt volna. Lillában meg egyre nőtt a feszültség, össze volt zavarodva. Több évnek kellett eltelnie, mire lenyelte az első nyugtatót. Barátnői ajánlották: „Nyugi, ez gyenge, min-enki ezt szedi...” Ő pedig rászokott a bódítókra, izmai jótékonyan elernyedtek tőle. Az elején nagyon jó érzés volt.
Most viszont nincs nyugtató, az egész csomag a hálószobai éjjeliszekrény apró fiókjában lapul. Lilla eltökélt volt, megtiltotta magának, hogy elpakolja a gyógyszert; most meg azt tiltotta meg magának, hogy remegjen utána. A víz ilyenkor jót tesz... Táskájából kihalászta az ásványvizes flakont, s az utolsó cseppig kiitta az enyhén bugyborékoló ásványvizet. Legalább a szomjúság nem kínozza, mert a nagy kalandok közepette bizony órák óta nem ivott. Fáradtan dőlt le, kihalászott egy pokrócot a horgolt ágytakaró alól. Arra sem volt ereje, hogy a konyhai lámpa kapcsolóját elfordítsa. A tűz szerencsére nem törődött a keserveivel, vidáman lobogott a sparheltben. Csak kibírja reggelig! Ez volt Lilla utolsó gondolata új élete első estéjén.
– folytatjuk –
