A bőrönd oltárán

Az Új Nő olvasóinak szeretettel munkatársunk, Janković Nóra novellája
Az írónő közelmúltban megjelent A világ túloldalán című kötetéből válogattunk 

„Barátom halálhíre nem rázott meg különöskép­pen. Már tíz éve, hogy elment, egy hatalmas bőröndöt hagyott nálam, hogy vigyázzak rá visszaérkezéséig. Azt hiszem, nincs értelme tovább őrizgetnem. Roko­nai, utódai híján a szemétdombnak ajándékozom. Vajon mi lehet benne?" – töprengtem, miközben a dohos pincébe tartottam. Pontosan tíz éve nem jártam idelenn. Elutazása éjjelén, jóval éjfél után csengetett be. Még nem aludtam. Valami addig idegen, megmagyarázhatatlan belső nyugtalanság nem engedte, hogy lezáruljanak végre szemeim, agyam tartalék üzemmódra kapcsoljon, testem ellazuljon. 121 birka, 122 birka, 123 birka, te jó ég, ez már egy egész birkanyáj, bééé.... áááá.... aludni akarok végre! De nem ment. A tolakodó telihold az ablaküvegemhez nyomta gőzgombóc képét, és ka­jánul vigyorogva leste kínlódásomat. Ha lett volna erőm, rákiáltok: Húzz el a büdös francba! Ha lett volna...

Nem úgy az ajtócsengőnek, amely érdes hangon belesikoltott az éjszakába. A hold fénye a félelemtől megremegett, elkezdett összezsugorodni, míg egy kiszolgáltatott kis fotonná nem vált. A csengő másodszorra is felvisított. Ki lehet az ilyenkor?! Jól van, megyek már! – motyogtam magam elé, miközben hallottam a papucsom alatt a kristálypor karcos recsegését, az apró kis foton feljajdulását, halála hamvadó csendjét. Az előszobalámpa fénye elvakított, hiába tapasztottam hunyorgó szemem a kukucskáló nyílásra. Már nem érdekelt semmi. Alud­ni, aludni, aludni – ez az egyetlen szó zakatolt az agyamban még akkor is, amikor szorongva elfordí­tottam a kulcsot a zárban. Az ajtóban azonban nem Belzebub hadai álltak, de még csak nem is maga a Megváltó, hanem a barátom. Nem tudom, hogy ez jó kifejezés-e. Évekig az volt, a nagybetűs Barát. Az­tán valami, amit soha nem mondtunk ki, talán nem is fogalmazódott meg bennünk, megváltozott. Sze­mélyes bolygóink külön pályákon keringtek, egyre távolabb sodródva a gyermekkori barátság gyújtó­pontjától. Egyre többször éreztem úgy, amikor szótlanul kevergettük egymás mellett a kávénkat, tekintetünket a csésze belsejére fókuszálva, hogy most fel kellene állnom, és kimondanom, vége, ennyi volt, barátságunk 17.34-kor bevégeztetett. De gör­csösen ragaszkodtam a megszokotthoz, ahhoz, aki egykor volt. Volt, van, lesz... kerestem hát a közös témát, kínlódva, nehezen, mert elfogytak a sza­vak, ködgomolyagként kavarogtak elmémben a fel nem tett kérdések. Nem segített. De maradt. Mind­ketten egyformán ragaszkodtunk a régi barátság illúziójához. Süteményt rendeltünk. A Sacher-torta, Esterházy-szelet, dobostorta, pro és kontra, végre volt miről beszélnünk. Fájt. Legalábbis nekem. De önmagunkról, rólunk nem szóltunk semmit. Vagy ha igen, azt a másik nem akarta meghallani. Maradt hát a szivárványszín barátságbubi.

Akkor éjjel, ahogy a résnyire nyitott ajtónál szin­te mellbe vágott a barátom testéből áradó kén-köves szag, tudtam, elveszett. Tömjén, szenteltvíz, fokhagyma és ördögűzés talán segítene. Késő.

– El kell mennem. Most azonnal. Ne kérdezz sem­mit. Majd ha visszatérek, mindent elmesélek. Csak kérlek, őrizd meg addig nekem ezt a bőröndöt – ha­darta idegesen, miközben arcáról darabokban hullt le az önhittség megrepedezett gipszmaszkja. Nem okvetetlenkedtem, nem faggatóztam. Pedig sze­rettem volna tudni, mi is történt, hogy most, éjnek idején, mint egy közönséges gonosztevő a tett színhelyéről, úgy surran ki saját életvárából, abból, aminek minden építőköve önmaga régi énjének ré­sze, tornya pedig lelkiismerete. Nem hiányzott neki. Nyugodtan aludt az öregektől, magányos anyáktól, kurváktól és csontvázaktól behajtott bankókon, miközben hórukklegényeinek dala elnyomott mind­en könyörgést, átkot. Napközben piócaként tapadt az áldozatai vértelen számláira, na, még egy csepp, egy utolsó cent, és jöhet a másik. Szép kis munka! És minél jobban magával ragadta őt a siker, minél inkább a vesztébe rohant, annál kisebb lett az én B betűm. Akkor mégis, habozás nélkül azt válaszol­tam, rendben. Átnyújtotta a bőröndöt. Nem indult el. Tétován álldogált küszöbömön, az éjjel-nappal nyitva tartó purgatórium kapujában, mintha tőlem remélné a hamis feloldozást, mint annyi éven át. Talán át kellene állnom bűnbocsátó cédulák for­galmazására, futott át agyamon a gondolat, miköz­ben néztem, ahogy lassan, mindig bal lábbal lépve előre, lemegy a lépcsőn, végig a sövényen, el a ka­puig. Nem nézett vissza.

A bőrönd az előszobámban maradt. Napokig, hetekig kerülgettem, remélve, barátom hamarosan visszatér. A napok múltával azonban úgy tűnt, mintha egyre nagyobb teret foglalna el, gőgösen elter­peszkedett, uralkodott. Már csak szorosan a falhoz lapulva fértem el mellette. Ebből elég, gondoltam, és lecipeltem a szürke pincébe. Irdatlan nehéz volt. Már a kezem a záron volt, már szinte éreztem a kis fémrugó pattanását az ujjbegyem alatt, amikor ész­hez kaptam, nem tehetem meg. Berángattam a pin­cébe, a sok régi limlom mellé, és szinte menekülve rohantam fel a pincéből, használaton kívüli tárgyak kriptájából, fel, a friss levegőre, a színek világába, az életbe. Enyém, tiéd, miénk. De biztos ez?

És annyi év után megint itt vagyok. A kulcs ne­hezen fordul a rozsdás zárban, erőlködnöm kell. Félek, beletöröm. Sikerül. Felkattintom a villanyt, a mennyezetről magányosan lelógó légypiszkos villanykörte hunyorogni kezd. A fény megzavarja a betolakodókat, hallom a csótányok, bogarak csáp­jainak zizzenését, az egerek körmének halk zaját. Lúdbőrös a testem, ráz a hideg, fojtogat a bűz. Érzem, ha nem menekülök ki innét gyorsan, akkor mindjárt öklendezem. A fenébe, és még majd cipel­hetem is fel. Elbizonytalanodom. Ebben a percben a kíváncsiság erősebb bennem mindennél. Undorod­va, izmaimat felkészítve súlyára emelem fel a poros, pókhálós bőröndöt. Megdöbbenve tapasztalom, az évek során szinte minden súlyát elveszítette. Meg­fontolt, óvatos mozdulatokkal fektetem a fűre, mély levegőt veszek, na, nézzük csak. A bőrönd mélyén pár megsárgult papírlap, első ránézésre adósságlevelek, egy kicsi homokóra, egy aprócska pléhdoboz és egy boríték árválkodott. Kinyitom. Egy régi kép kerül a kezembe, Barátom fehérben, a következő képen a színek már barnába nyúlnak, a harmadikon pedig fekete kalapban. Most látom, mennyire megváltozott a tekintete. Kígyószemek. Megborzongva teszem vissza a képeket. Egyre erősödik gyomromban a szorongás, mit találhatok még, de nincs visszaút, felpattintom a doboz tete­jét. Selyempapír ágyon egy világos hajtincs. Fehér illat csapja meg az orrom. Igen, az még a Barátomé volt. Egyre rosszabbul érzem magam. Mintha kulcs­lyukon leselkednék be egy másik szobába, egy másik életbe. Megfordítom a homokórát. Nem peregnek a homokszemek. Egymásba kapaszkodva, mozdu­latlanul állnak üvegbörtönükben. Visszarakom a holt élet emlékeit. Becsukom a bőröndöt. Bezárom. Visszaviszem a pincébe. Most érzem csak, bará­tom halálhíre mennyire megrázott. De mikor is halt meg? Egy hónapja, egy éve, tíz éve – nem is tudom pontosan.

Nem is fontos. Már nem.