Miközben a komáromi Manócska magánbölcsődébe tartok, magával sodor a nosztalgia.
Annak idején gyakran elmentem anyukámhoz a munkahelyére, a bölcsődébe. Szerettem az ottani, hintőporillatú liliputi kis világot, ahol egyforma kis kockás kertésznadrágban várták szüleiket a kisemberek. Építőkockáztak, mesét hallgattak, tologatták a kisautókat. A régi nagycsaládokban lehetett ilyen az élet.
– Hogyan jutott eszébe bölcsődét indítani? – kérdezzük Vida Krisztinától, a komáromi pedagógiai módszertani központ közgazdászától. Mit tud egy magánbölcsőde?
– Fiatalon, tizenkilenc évesen mentem férjhez. Sajnos, mire tényleg felnőttünk a férjemmel, rájöttünk, hogy nem egymásnak vagyunk teremtve – kezdi. – Egyedülálló anyukaként megtapasztaltam, hogy szülői segítség nélkül milyen nehéz megoldani a gyerek elhelyezését. Hamar kiderült, hogy nem vagyok egyedül: sok családban nincs „kéznél a nagyi”. A sok panasz adta az ötletet: nyissunk egy bébiszitter-közvetítő irodát! De azonmód le is tettem róla, mert nálunk az anyukák idegenkednek ettől a rendszertől. Nem sokkal később olvastam egy pozsonyi magánbölcsődéről. Ez az! – örültem meg, és tüstént belekezdtem a szervezésbe. Pár hónappal később, 2009 szeptemberében már nyitott kapukkal várta a Manócska bölcsőde a piciket. Az volt a szerencsém, hogy a Selye János Egyetemen is szervezési feladatokat láttam el. Az anyagi háttér is fontos: a szüleim segítsége nélkül nem ment volna. Mikor látták, milyen elszántan küzdök, beleegyeztek, hogy a házukra jelzáloghitelt vegyek fel. Csak így tudtunk elindulni – négy gyerekkel. Hónapokon át veszteséggel működtünk, a megtakarított pénzecskémből pótoltam a hiányt. Mára pedig az egész küldetéssé vált.
Én szeretem a kicsiket! Kezdetben éjjel-nappali üzemelésben gondolkodtam, hogy az ipari parkban műszakokban dolgozó anyukákon segítsünk. Csak közbejött a válság, az elbocsátások. Időbe tellett, míg elfogadtak minket. „Na, megint kitaláltak valamit a gazdagoknak!” – gondolták sokan. Tévedés. Éppen azoknak a családoknak tudunk segíteni, ahol az anyuka kénytelen visszamenni dolgozni.
– De ha az édesanya visszamegy dolgozni, elveszíti a gyermekgondozási segélyt...
– A gyesen lévő szülő is vállalhat munkát. Ha pedig a gyermekét bölcsődébe adja, a gyermekgondozási segély helyett igényelheti a gyermekgondozási díjat. Előnye, hogy magasabb, mint a gyes: havi 230 euró, viszont havonta fel kell mutatni a gyerekre ráfordított költségeket. A Manócskában a havi díj 230 euró, így a szülőknek nem kerül semmibe gyermekük professzionális bölcsődei ellátása. Alanyi jogon folyósítják a támogatást test-vérek esetében is.
– Van várólistájuk?
– Nincs. Többnyire annyi a jelentkezőnk, ahány üres helyünk van. Jelenleg 13 kicsi van nálunk, ebből 9 mindennap jár, 4 pedig hetente egy-két délelőttöt tölt itt. A felvételnél az egyetlen kritérium, hogy a baba biztosan tudjon járni (a pelusról már mi szoktatjuk le). Egyébként a mai babák teljesen mások, mint – mondjuk – a most 15 éves fiam generációja volt. Nehéz például lekötni a figyelmüket, annyi inger éri őket. A délelőttöket a csoportszobában, illetve az udvaron töltik, ahol fejlesztő-, mozgásos-, illetve körjátékokban vesznek részt. A beszédfejlődésüket mondókákkal, énekekkel, mesékkel segítjük. Alvás után többnyire nyomdázással, gyurmázással, festéssel, rajzolással fejlesztjük a motorikus készséget.
– Egészségkárosult gyermekek felügyeletét is vállalják?
– Down-kóros kicsink már volt. Őt hetente egy alkalommal két órára hordta hozzánk az anyuka, hogy szokja a közösséget. Vallom: minél korábban tapasztalja meg a gyerek a világ sokszínűségét, annál nyitottabb lesz a „mássággal“ szemben.
– A bölcsődéről még ma is folyik a vita. Afféle mumust csináltak belőle, mondván, hogy a korai elválás az anyától negatívan hat a gyermek érzelmi fejlődésére. Ez aztán jó ürügy volt az államnak, hogy megszüntesse a sok pénzt felemésztő bölcsődei hálózatot. Ön ezt hogy látja?
– Kezdetben tényleg megviseli a gyereket, hogy „eltűnik” az anyuka. Ezért is fontos a beszoktatás. Ha viszont már kialakul a bizalom, megnő a biztonságérzet. Nem volt könnyű megtalálni azokat az alkalmazottakat, akik szakképzettek, elhivatottak – és rengeteg melegséget és szeretetet sugároznak a kicsik felé. A szülőktől sok visszajelzést kapunk. A „bölcsis” gyerekek nem betegeskednek az oviban, mert nálunk már átestek az adaptációs időszakon, önállóbbak, ügyesebbek, barátkozóak, és könnyen beilleszkednek az új környezetbe.
Kis csoportunk vegyes, szlovák és magyar szülők gyermekeiről is gondoskodunk. Természetesen az anyanyelvükön kommunikálunk velük. Érdekes, hogy egymással pillanatok alatt megtalálják a hangot.
– Hogy látja a bölcsőde jövőjét?
– Létünk nagyban az állami családtámogatási rendszertől függ. Szeretném elérni, hogy nonprofit szervezetként működhessünk tovább, mert akkor lehetőségünk lesz pályázni. Nagy szükségünk van ugyanis tornaszerekre, speciális (és, sajnos, drága) mozgásfejlesztő, motorikus készségeket fejlesztő játékokra. Bízom benne, hogy van jövőnk!
