„Van gyerekük?“ – kérdezik tőlem sokszor. Mindig azt kell válaszolnom: nincsen. De ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy volt. Csak meghalt. Mintha kést forgatnának a szívemben. Aztán jönnek a vigasztaló szavak: „Majd lesz másik, hiszen fiatalok vagytok.“ Őt azonban nem lehet elfelejteni...
Erika története: – Esküvő előtt derült ki, hogy kisbabánk lesz. Leírhatatlanul boldogok voltunk! A terhességem teljesen normálisan folyt, az első három hónap rosszulléteit leszámítva semmi problémám nem volt. Magzatvízmintát is vettek, mindent rendben találtak. Mindenki csodálkozott, milyen jól viselem.
– Egészségügyi nővér vagyok, továbbra is dolgoztam. A terhesség közepe táján kezdtem készülődni a kisbabám eljövetelére. Megvettük a kiságyat, gyűjtögettem a babakelengyét. Az utolsó hónapot már otthon töltöttem, és mondhatom, alig vártam a szülést. Ekkor már minden héten bementem a kórházba ellenőrzésre. Tudtuk, hogy kislányunk lesz, el is neveztük Katuskának. Már csak pár nap volt hátra a szülésig, Katuska is, én is remekül éreztük magunkat. Mindössze annyit vettem észre, hogy kevesebbet mozog, de az orvos megnyugtatott, hogy a terhesség végén a babának már kevés a helye, azért van így. Aztán egy éjszaka elment a magzatvizem. Gyorsan telefonáltam a férjemnek, hogy megyünk szülni. Tizenöt percen belül otthon volt, addig én lezuhanyoztam, és összeszedtem a szükséges iratokat.
– Aztán bementünk a kórházba. Megvizsgáltak, és a nővérke hallgatni kezdte a baba szívhangjait, de nem hallotta. Azonnal hívta az orvost, ő elküldött minket egy emelettel feljebb ultrahangra. A férjem is, én is idegesek lettünk. Csak nincs valami baj? Az ultrahangos orvos ellenőrizte a gyerek szívműködését. Rezzenéstelen arccal nézte a képernyőt, és egy szót se szólt. Nővér vagyok, tudom, mit érez az orvos, amikor rossz hírt kell közölnie a pácienssel. Nagy nehezen kinyögtem: Nincs szívhang, ugye? Csak ennyit válaszolt: Végtelenül sajnálom. Ez nem lehet igaz! Velem ez nem történhet meg! Rádöbbentem, hogy minden reményemnek vége, nem lesz Katuskánk. A kórházi kolléganők vigasztaltak, de nem segített semmi. A szülés után megnéztük a kislányunkat, megsimogattuk halvány arcocskáját... Az orvosok azt mondták, egészséges volt. Hogy miért halt meg, senki sem tudta megmondani. Most, hónapokkal később már sajnálom, hogy nem fényképeztük le Katuskát. És egyáltalán, ma már sok mindent másképp csinálnék...
Az első fájdalom elmúltával ilyen kérdések kínozták Erikát: Mikor eshet újra teherbe? Lehete még egyáltalán gyereke? Mi lesz, ha megismétlődik minden?
Az orvosok általában azt ajánlják, hogy az újabb terhesség előtt legalább egy normális menstruációs ciklusa legyen az anyának. A menstruáció ugyanis azt jelenti, hogy a szervezet visszaállt a megszokott rendre. Kutatások azt igazolták, hogy azok a nők, akik túl gyorsan teherbe estek, nagyobb mértékben ki vannak téve a vesztés kockázatának. Az a legfontosabb, hogy a méhnyak zárja szilárd legyen, hogy meg tudja tartani a méhben növekvő magzatot. Több pszichológus rámutatott arra, hogy a gyászoló szülők jól teszik, ha időt hagynak maguknak a regenerálódásra. Idő kell ahhoz, hogy a csapást kiheverjék, hogy meghalt gyermeküket el tudják bocsátani, és lelki egyensúlyuk némileg helyreálljon. Hat hónapot szoktak mondani, de még jobb, ha egy évet várunk!
Aki nem élte át, elképzelni sem tudja azt a fájdalmat, amelyet ezek a szülők éreznek. Szinte az eszüket vesztik.
– A kisfiam szülés közben halt meg, de még ma, húsz év után sem telik el nap, hogy ne gondolnék rá – mondja Márta. – A születésnapján mindig elképzelem, milyen lenne ma. Senkinek nem beszélhetek erről, mert mindenki azt mondja, örülj, hogy van egy másik gyereked. Szememre hányják, miért mondtam meg a kislányomnak, hogy volt egy bátyja, aki meghalt, és fölment a mennyországba. Nemrég azt mondta a kislányom: Örülök, anyu, hogy a tetőtérben van a szobám, mert az ablakon keresztül mindig integethetek neki.
Tímea meséli:
– Egy évig vártunk, amíg végre sikerült teherbe esnem. Az első hónapok hihetetlenül hosszúak voltak. Annyira boldog voltam! És kitűnően éreztem magam. Azután megmozdult a baba, nőni kezdett a hasam. Minden kedden terhestornára jártam, a párommal még egy szülésre felkészítő tanfolyamot is elvégeztünk. Elérkezett a 34. hét, megkezdődött az anyaszabadságom. Boldogan mostam a pici ingeket, pólyákat, vasaltam a pelenkákat, előkészítettem a bölcsőt. Aznap reggel valami hivatalos ügyet intéztünk, utána lefeküdtem, hogy szundítok egyet.
– Az oldalamra fordultam, és akkor hirtelen felfigyeltem rá, hogy milyen nyugalom van a hasamban, nem rúgkapál a kicsi. De olyan fáradt voltam, hogy elaludtam. Amikor felébredtem, még mindig nem éreztem a szokásos mozgást. A másik oldalamra fordultam, simogattam a hasamat, de semmi. Lezuhanyoztam, mert a víz alatt mindig meg szokott mozdulni. Nyugtalan lettem. Szóltam a páromnak, autóba ültünk, és bementünk a kórházba. A nővérke azt mondta, ne féljek, minden rendben lesz. Az orvos gélt kent a hasamra, és ideoda járt rajta az ultrahangos szondával. Aztán azt mondta: Sajnos, rossz hírt kell közölnöm önnel. A többit nem hallottam. Hangosan kiáltozni kezdtem: Neeem! Nem lehet igaz!
– Gyógyszereket kaptam, hogy meginduljon a szülés. A barátommal egymás nyakába borulva sírtunk. Hogyan szüljek halott gyereket? Egy szörnyű éjszaka után reggel megszületett Matyika. Két kiló hatvan deka volt, és 48 centi hosszú. Kérdezték, hogy meg akarom-e nézni. Nem akartam, s ezt életem végéig sajnálni fogom. Matyika volt az első gyerekünk, és én örökké szeretem. Sokkos állapotba kerültem – minden mindegy volt. Nem tudtam kiadni a fájdalmamat. Három hónapig mindennap kimentem Matyika sírjához a temetőbe, és ott zokogtam órákig.
Később visszamentem dolgozni, de még rosszabb lett. Csak a gyógyszerek tartották bennem a lelket. Elejétől fogva éreztem, teherbe kell esnem, hogy élni tudjak tovább. Született egy kislányunk. Újra értelme van az életemnek.
Az „üres bölcső-szindróma
A szakirodalom halva született gyermeknek nevezi azt a magzatot, amely még az anyaméhben meghal a terhesség 28. hete után, szülés közben vagy 168 órával a szülést követően. Leggyakrabban az anyaméhben hal meg a magzat. A fejlett orvostudománynak köszönhetően szülés közben vagy után már jóval ritkábban halnak meg a csecsemők. Az anyaméhben elhalt magzat tizennégy napon belül spontán szüléssel jön a világra. A fejlett diagnosztikai módszereknek köszönhetően ma már jóval korábban meg tudják állapítani a magzati halált, és az anya egészségének megóvása érdekében azonnal elindítják a szülést. Az orvosok a természetes szülést ajánlják, nem a császármetszést. Az a tapasztalat, hogy a szenvedéssel világra hozott gyermek hozzásegíti az anyát, hogy a halált lelkileg feldolgozza. Ezért a környezetnek hagynia kell, hogy a szülés után az anya sírjon, kiabáljon. Tegyen bármit, kigúnyolni nem szabad.
Fontos, hogy az anya elbúcsúzhasson halott újszülöttjétől, ha így kívánja. De sok olyan szülő is van, aki retteg, nem tudja eldönteni, megnézze-e a halott csecsemőt. Ilyenkor segíthet a kórházi személyzet: „Nagyon szép a kisbabájuk, nem akarnak elbúcsúzni tőle? Megsimogathatják, le is fényképezhetik, vagy elvihetik emlékbe egyik hajtincsét.“
– 1991-ben, még főiskolás koromban született egy kisfiam. Tíz évvel később észrevettem, hogy terhes vagyok. Váratlanul jött a baba, mégis végtelenül boldog voltam. De a harmadik hónapban vérezni kezdtem, és elvesztettem. Egy évvel később ismét teherbe estem. A hetedik hónapban már mertem örülni, hiszen a hét hónapos babák már életképesek. Mekkorát tévedtem! Egy szombati napon, éppen takarítottam, felfigyeltem, hogy valahogy igen nyugodt ez a kicsi. Másnap reggel rábeszéltem a férjemet, hogy menjünk be a kórházba. Megnézik, és legalább megnyugszunk – mondtam neki. Az ultrahangos vizsgálat után nagy csend telepedett a rendelőre. Sajnos, nem mozog a kicsi – mondta az orvos. Másnap megszületett a fiunk, de nem volt lelkierőm megnézni.
– Teljesen egészséges volt, a halálát az okozta, hogy összegubancolódott a köldökzsinór, mintha csomót kötöttek volna rá. Az anyakönyvi kivonatot név nélkül állította ki az anyakönyvvezető. Azt mondta, halott gyereknek fölösleges nevet adni. Jól leszidott azért is, mert nem volt nálam a házasságlevél. Ekkora cinizmussal már rég nem találkoztam. Ádámkát – így neveztük el a férjemmel – ketten búcsúztattuk el a sírnál. A további terhességeimmel se volt szerencsém. Ki tudja, lehete még gyerekünk... – fejezi be történetét Krisztina.
A hazai törvények szerint a terhesség 28. hete után (élve vagy halva) született csecsemőnek joga van ahhoz, hogy megkereszteljék és eltemessék. Ugyanez vonatkozik arra a gyermekre is, aki élve született, de meghalt, függetlenül attól, hogy a terhesség hányadik hetében zajlott le a szülés.
