Vajon mit él át egy nő, ha váratlanul azt mondják neki: daganatos betegségben szenved. Hogy elveszíti fél mellét, és kihullik a haja? Vajon Szlovákiában az egészségügy milyen támaszt nyújt a betegeknek? Mindezt megtudhatják a nagymegyeri Nagy Évától, aki elmondja, mit élt át az alatt az idő alatt, amíg a mellrákkal küzdött.
– A családunkban nem volt daganatos beteg – kezdi történetét Éva. – Őszintén szólva, fel sem merült bennem, hogy én is megbetegedhetek. Egészségesen táplálkoztam, sok zöldséget, gyümölcsöt fogyasztottam, nem dohányoztam, nem ittam, mozgékony és jókedvű voltam. Mi több, mivel a körzeti közegészségügyi hivatalban dolgoztam, rendszeresen jártam szűrővizsgálatokra, és soha semmit sem találtak. De mindez csak azt mutatja: a rák alattomos betegség, bármikor támadhat... 2008 nyarán egy csomót vettem észre a bal mellemben. Azonnal elmentem szonográfiára és mammográfiára (a jobb és bal mellemet is megvizsgálták). Kiderült: a daganat jóindulatú, és egynapos műtéttel eltávolították. Az élet ment tovább.
– November tájékán azonban furcsa dologra lettem figyelmes: a jobb mellbimbóm valahogy különösen festett a tükörben. Talán megnyomta a melltartó... Azonban másnap és harmadnap is furán nézett ki, sőt, egy csomót is felfedeztem a bimbó alatt. Komáromban a szonográfián a doktor úr megcsóválta a fejét: – Asszonyom, szerintem Önnek rákja van. – ránéztem, mint aki nem egészen érti, miről beszél! Hiszen nincs fél éve, hogy kivizsgáltak! Mindenesetre azonnal elmentünk a sebészetre. Itt kiderült: a csomóból mintát kellene venni egy hosszú tűvel. Csakhogy a dunaszerdahelyi kórházban épp nem volt ilyen – elfogyott... Az orvos a fülem hallatára felhívta Pozsonyt. Ott közölték: a tű hiánycikk. Legközelebb az új évben tudnak küldeni. Én meg csak álltam ott, mint aki álmodik.
– Hiába dolgoztam az egészségügyben, hiába tudtam, hogy a rák gyorsan terjedő betegség, és nincs mire várni – hagytam, hogy csak úgy megtörténjenek velem a dolgok. Ma már a föld alól is előkeríteném azt a vacak tűt! De akkor és ott nem tettem semmit. Vártam. És ez nagy hiba volt. 2009 első hetében jelentkeztek a kórházból. Addigra a csomó annyira bekeményedett, hogy a mintavétel már nagyon fájt. Másnapra a jobb mellem megduzzadt és belilult. Istenem, mi történik velem?! Az eredményre két hetet kellett várni. Pénteki nap volt, és senki sem vette a telefont. Aztán egyszerre hazaszaladt a férjem – az arca kicsit sápadtabb volt, mint máskor. – Siess, megyünk Szerdahelyre, megvannak az eredmények! – Kapkodva szedtem magamra a ruháimat. Miért nem mondják meg telefonon, hogy mi van? A rendelőbe nem jött be velem a férjem. Miért hagyott magamra? A nővérke kifelé nézett az ablakon, az orvos meg kerülte a tekintetemet, majd kibökte: – Asszonyom, nagyon sajnálom. El kell távolítanunk a jobb mellét, amilyen gyorsan csak lehet. A jövő hét elején műtjük.
– Akkor sírtam el magam, amikor a folyosón belenéztem a férjem szemébe. Ő már akkor tudta, és talán jobban félt, mint én. Csak ültem az autóban, és potyogtak a könnyeim. Agresszív tejvezeték-sorvadást (invazív duktális karcinóma) állapítottak meg, HEr2 pozitív emlőrákot, a II. stádiumban. „Agresszív”. Ez vajon mit jelent? Meghalok? Még csak 51 éves vagyok, látni szeretném fehér ruhában a lányomat, látni akarom az unokáimat, törődni akarok még az édesapámmal, szeretni akarom a férjemet... sok dolgom van még.
Vajon miért büntet az Isten? Szép gyermekkorom volt, csodálatos házasságom, két gyönyörű gyermeket neveltem föl. Vannak barátaim, munkahelyem, elégedett életet élek. Talán rossz ember vagyok? Ártottam valakinek? Bizonyára, hiszen kiérdemeltem a büntetést... Vagy túl jó dolgom volt, hát kaptam egy pofont az élettől?! Több mint egy évig kínoztam magam.
A szerencse nem került el: ketten műtöttek, az egyikük a volt osztálytársam, a nővérkéket szintén ismertem. Nem lesz itt gond – mondtam magamnak, mielőtt rám húzták az altatómaszkot... Dél körül ébredtem, még kába voltam. A mellemhez nyúltam, és éreztem, hogy nincs ott. Furcsa érzés volt. Délután bejött a falfehér, kialvatlan férjem. Ma már tudom: nincs válasz a kérdésekre. Az ember egyszerűen megbetegszik, és kész. Ilyenkor csak egyetlen dolog fontos: meg kell gyógyulni... A műtétre a család öleléséből mentem. A szerencse nem került el: ketten műtöttek, az egyikük a volt osztálytársam, a nővérkéket szintén ismertem. Nem lesz itt gond – mondtam magamnak, mielőtt rám húzták az altatómaszkot... Dél körül ébredtem, még kába voltam. A mellemhez nyúltam, és éreztem, hogy nincs ott. Furcsa érzés volt. Délután bejött a falfehér, kialvatlan férjem.
– Feri, ugye, nem baj, hogy nem lesz többé mellem? – kérdeztem, mire ő megpuszilt: – Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze hogy nem baj! – Én azonban még sokáig nem tudtam hinni neki. Ettől nagyobb gond volt, hogy borzasztóan fájt a karom. Nem értettem: miért ott fáj? Csak később tudtam meg, hogy a hónom alól is kivettek 14 nyirokcsomót (amelyből kettő rákos volt). Nem tartották fontosnak, hogy előre elmagyarázzák, mi fog velem történni. Ahogy azt sem tartották fontosnak, hogy a műtét után fájdalomcsillapítót adjanak. Bár mindenki előzékeny volt: „Ha valami gond van, szólj!” Csakhogy én nem mertem szólni. Csupán viccesen megkérdeztem: „Nekem nem jár infúzió?” Azt mondták, nem. A seb – 25 cm-es vágás – szépen gyógyul, nem kell az ide. Én közben csillagokat láttam.
– Azt hittem, legalább egy hétig benn tartanak. Tévedtem. Négy nap után mehettem haza. Otthon nem tudták, mit kezdjenek velem. Én magam se. Nem kaptam fájdalomcsillapítót – éjszakákon keresztül bőgtem, nagy fájdalmaim voltak. Később tudtam meg, hogy az első perctől kezdve tornáztatnom kellett volna a kezemet. Erre azonban senki sem figyelmeztetett, és a mai napig nem tudom rendesen megfogni a főzőkanalat. A következő orvos, akivel kapcsolatba kerültem, az onkológus volt. Én azt hittem, majd kedvesek lesznek hozzám. Hát tévedtem: egy szigorú tekintetű doktor várt rám. Viszont valaki végre elmagyarázta, mi történik velem. Itt tudtam meg azt is, milyen kezelésekre kell járnom. Az első évben három kemoterápia, utána 25 sugárterápia, majd ismét 3 kemoterápia követte egymást. A következő évben pedig 56 (heti egy alkalom) célzott biológiai terápiát kaptam. Összesen tehát 87 terápiát abszolváltam! Na, mindegy, készültem az első kemoterápiás kezelésemre. Nem sokat tudtam róla, azt is az internetről olvastam össze. Úgy mentem az első kezelésre, mint egy hős. – Kibírtam én már sok mindent, ezt is túlélem! – hajtogattam magamnak. Már az első öt percben rosszul lettem.
– Mennyi ideig tart még? – kérdeztem a nővérkét. Kiderült, hogy még két és fél óra... Úristen! Nem fogom kibírni! Emlékszem, csak feküdtem ott az ágyon, kivert a víz, küzdöttem a roppant erős hányingerrel, és azon gondolkodtam: miért nem lehetek pizsamában, hogy legalább kicsit kényelmesebb legyen? Végül úgy döntöttem: nem adom föl. Megpróbálok valami szépre gondolni. Visszaemlékeztem az esküvőnkre, a gyermekeinkre... Aztán hazavitt a férjem. Magam se tudom, hogyan kerültem föl a hálószobába. A következő 4-5 napban olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam se enni, se inni. Hallucinációim voltak, úgy éreztem, a lelkem elhagyja a testemet. A családtagjaim pedig ott álltak fölöttem. Kínos volt, zavart a jelenlétük. Ekkor kaptam az első dührohamot. Üvöltöttem: Hagyjatok békén!!! Mind a hat kemoterápia után rosszul voltam. A második után kihullott a hajam. Utólag már tudom: le kellett volna vágatni kopaszra. Én azonban lassan szerettem volna megválni a szép sűrű hajamtól. Felültem: a párnám csupa haj volt. Sokkot kaptam. Nem volt otthon senki, ordítottam, téptem a hajam, az meg csak jött magától, szállt mindenfelé... Nem tudom, mi történt volna, ha váratlanul be nem toppan a fiam.
– Mit csinálsz, anya?! – kérdezte döbbenten.
– Csapjatok agyon! – vágtam a szemébe. – Meg akarok dögölni! Minek állsz itt fölöttem, ha úgysem segítesz? Borzalmas dolgokat mondtam neki. A kezelések hatására megváltoztam: keserű ember lett belőlem, egy méregzsák, csapkodtam az ajtókat. Zokszó nélkül tűrték. Ebben az időben borzalmas volt tükörbe nézni. Egy hónap leforgása alatt lefogytam 45 kilóra, és sárga voltam a kemoterápiától. A mellem helyén borzalmas heg éktelenkedett, nem volt hajam, szemöldököm, szempillám. A szám tele volt fájdalmas sebekkel, mint akit a koncentrációs táborban égetni visznek... Odavaló vagyok! − suttogtam magamnak...
Az én drága férjem soha egy szót sem szólt, mindvégig mellettem állt, támogatott, szeretett. Magamat volt nehéz elviselni, azt a torzszülött idegent, akit a tükörben láttam. Az elfogadáshoz még nagyon sok idő kellett. segített, hogy némi kedvezménnyel vásárolhattam parókát mint gyógyászati segédeszközt. És – mint ahogy kiderítettem az interneten – létezik egy speciális melltartó is, speciális betéttel (szilikon epitézis), amelyhez támogatással évente egyszer hozzá lehet jutni.
A szerencse nem került el: ketten műtöttek, az egyikük a volt osztálytársam, a nővérkéket szintén ismertem. Nem lesz itt gond – mondtam magamnak, mielőtt rám húzták az altatómaszkot... Dél körül ébredtem, még kába voltam. A mellemhez nyúltam, és éreztem, hogy nincs ott. Furcsa érzés volt. Délután bejött a falfehér, kialvatlan férjem. Egyszóval ez utóbbit sem az orvostól tudtam meg. Hát így telt el a 2009-es esztendő. A következő évben, amikor már a célzott biológiai kezelésekre jártam, kezdtem jobban lenni. A hajam újra kinőtt, a kedélyállapotom is javult. Sikerült rátalálni egy csoportra, melynek a neve Pszichoonkológiai közösség daganatos betegek és családtagjaik részére. Mert ez egy olyan betegség, amely mindenkit érint, a családtagok is szenvednek. Mondom ezt úgy, hogy mellettem állt a férjem, a gyermekeim, az apám és az egész rokonság. A barátok, ismerősök kézről kézre adták a kilincset. Az volt a legborzasztóbb, hogy ezek az emberek a kilónyi szeretetükkel nem tudtak olyat mondani, amivel igazán segíthettek volna.
– A lelki támogatást végül azok a nők adták meg, akik maguk is átélték azt, amit én. Azért is meséltem el a történetemet, mert azt látom, hogy az onkológiai betegségben szenvedők magukra vannak hagyva. Nem az orvosokat vagy a nővéreket szeretném szidni. Itt az egész rendszer rossz. Nincs tű, amivel kivizsgáljanak? Nem magyarázzák el, mi bajom, hogyan fognak megműteni? Nem kapok fájdalomcsillapítót? Senki sem szól, hogy tornáztassam a kezem... Ne aggódjak, kapok majd melltartót... Nem mondták meg, mire számíthatok a kemoterápián...
– A rák lelki betegség is. Minden onkológiai rendelőben szükség lenne egy pszichológusra. sajnos, az emberek nem beszélnek a fájdalmukról. sokan egyenesen szégyellik, hogy rákosak. (sőt, olyannal is találkoztam, aki azt hitte: fertőző betegségben szenved!) Ezért arra kérek minden beteget: merjen megnyílni és beszélni. sokat segíthet egy csoport, ahol megértik és megvigasztalják! Jelenleg az a célom, hogy minél több emberhez eljuttassam az üzenetet: a daganatos betegség nem szégyen! Könyvet írtam, amelyet a közeljövőben szeretnék kiadatni. De megosztom a tapasztalataimat személyesen is. (Éva elérhetősége a szerkesztőségben.) Ma tünetmentes vagyok, ismét az a jókedvű nő, aki valaha voltam. Valami azonban megváltozott. Az átéltek megedzettek. Ma már kiállnék magamért, harcolnék azért, amire nekem, daganatos betegnek, igenis jogom van. Erre biztatok másokat is.
