Angliában a gyerekek kevesebb időt töltenek a szabadban, mint a rabok
Elképesztő eredményre jutott egy országos brit felmérés – írja a Guardian. A kutatók azt vizsgálták, hogy mennyi időt töltenek a gyerekek a parkokban, erdőkben, réteken, tehát a szabad ég alatt, és miért. Az országszerte megkérdezett kétezer, 5–12 éves kor közötti gyereket nevelő szülő beszámolója szerint a gyerekek 64 százaléka kevesebb mint egy órát játszik naponta a szabadban: ennél az elítélt rabok számára kötelezően előírt szabadtéri tartózkodás is több.
A gyerekek ötöde egy átlagos napon egyáltalán nem tölt időt a szabadban. Egy korábbi, februári kutatás szerint kilenc gyerek közül több mint egy legalább egy éve egyáltalán nem járt parkban vagy a természetben. Az ENSZ ajánlása szerint az iskoláskorú gyerekeknek legalább napi egy órát kéne a szabadban játszaniuk.
A kutatók a jelenség okai között a szülők félelmeit, a megfelelő zöldterületek hiányát és az elektronikus kütyük jelentette csábítást sorolták fel. A csökkenő szabadtéri aktivitás hozzájárul a gyerekek elhízásához, és rontja a mentális állapotukat. A gyerekek kétszer annyi időt töltenek a képernyők előtt, mint odakint.
Mindenki más nézőpontból látja a világot. Én például néhány éves pedagógiai tapasztalattal a hátam mögött és két saját gyermekkel otthon úgy gondolom, hogy ne kozmetikázzunk a tényeken: a gyerekek nem maguktól lesznek olyanok, amilyenek. A felnőtteknek elég sok közük van ahhoz, ahogyan a mai izgága gyerekek viselkednek. Mielőtt azonban egy sorral is többet írnék, leszögezem, hogy tisztelet a kivételnek (amelyek szerintem nem erősítik a szabályt). És persze tudom, hogy sokan rengeteget robotolnak, nehéz az élet, munka után rohanás haza, főzés, rámolás, nincs idő a gyerekkel tanulni. Ám arra sincs jogunk, hogy elvegyük gyerekeink gyermekkorát!
Tehát tekintsünk egy kicsit széjjel. Mert mit látunk ma a játszótereken? A játszótereken és parkokban még jó idő esetén is csak pár gyerek LÉZENG. Pluszban kinn ücsörög pár babakocsis anyuka, néhány nagyobb gyerek talán hintázik vagy szaladgál. De hol vagyunk a régi időktől, mikor még fürtökben lógtak a gyerekek a hintákon? No persze, igaz, ami igaz, régen dupla annyi gyerek volt, hisz ma eleve kevesebb gyerek születik. (Ám ez már egy másik téma.) Manapság még kellemes idő esetén is csak mutatóban van kint néhány gyerek. Ha kissé hűvösebb, szelesebb idő van, teljesen kihalnak a közterületek. És nemcsak a bérházak lakói zárkóznak be jól fűtött lakásaikba, hanem a családi házak kertjei is elnéptelenednek. Pontosabban: már csak igazán napos napokon telnek meg gyerekzsivajjal. Vagy még akkor se, néha már ehhez is az kell, hogy a szülők kerti grillpartit rendezzenek, és így mellékesen a gyerkőcöknek is lesz egy jó napjuk. Ilyenkor általában megvadulva ugrálnak a trambulinon, vagy visítozva rohangálnak fel-alá. Végre KISZABADULTAK! Kicsit ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mikor a gazdi csak hébe-hóba viszi ki a kutyáját sétálni. Ilyenkor alig tudja ráerőszakolni a pórázt a megkergült állatra, a „kiszabadult” eb csak ugrál, majd vadul rángatózva egyszerre indul el az ég minden tája felé.
Ez a kielégületlen mozgásigény és játékigény jut az eszembe, mikor a megvadult gyerekeket nézem az osztályteremben vagy az udvaron. Sokat vagyok velük, jól látom, mit csinálnak egész nap. Szinte még az ebédet is nehezükre esik ülve elfogyasztani. Készenlétben esznek, a szájuk jár, mint a motolla – ahogy régen volt szokás mondani. Hangosak, zajosak, nehezükre esik nem csupán a leckeírás, de a kézműveskedés és a játék is. Azt hihetnénk, hogy mivel már az oviban alaposan felkészítik őket az iskolára, olajozottabban folynak a foglalkozások. Ám épp az ellenkezője igaz! Képtelenek a higgadt elmélyülésre.
Visszakanyarodva a kutyasétáltatáshoz: szegény mai gyerekeinkkel pont az a baj, hogy nincs valami sok lehetőségük igazi gyerekként viselkedni.
Vegyünk például egy elsőst
A gyerek reggel 8-tól húzza az igát az iskolában, és gyakran fél 4 van, mire hazaér. Ez egy felnőtt embernek is szép munkaidő. Képzeljük el magunkat a főiskolán, ahol tömbösített előadásokat hallgattunk, apró szünetekkel. Agyilag eléggé eltompultunk, még akkor is, ha közben a barátainkkal lehettünk, és az előadó tanárt is meglehetősen kedveltük. Tehát egy 7 éves gyereknek véget ér a tanítás, és jöhet a második műszak. A második műszakban is illendő lenne emberi módon viselkedni, szépen ülni, szépen enni, szépen inni, halkan beszélni. Mert, ugye, hogy néz az ki, ha egy iskolateremben úgy viselkednek a nebulók, mint egy indián beavatási szertatás ugráló-táncoló tagjai. Ha ősz és tél van, a gyerekek mindössze azt a 20-30 (maximum) percet töltik a friss levegőn, amíg a napköziben az udvaron tartózkodnak. És ezzel vége is a MOZGÁSNAK! Így hát ebben a 20-30 percben próbálják kimozogni magukat, kiadni fölös energiáikat.
A gyerek reggel 8-tól húzza az igát az iskolában, és gyakran fél 4 van, mire hazaér. Ez egy felnőtt embernek is szép munkaidő. Képzeljük el magunkat a főiskolán, ahol tömbösített előadásokat hallgattunk, apró szünetekkel. Agyilag eléggé eltompultunk, még akkor is, ha közben a barátainkkal lehettünk, és az előadó tanárt is meglehetősen kedveltük. Tehát egy 7 éves gyereknek véget ér a tanítás, és jöhet a második műszak. A második műszakban is illendő lenne emberi módon viselkedni, szépen ülni, szépen enni, szépen inni, halkan beszélni. Mert, ugye, hogy néz az ki, ha egy iskolateremben úgy viselkednek a nebulók, mint egy indián beavatási szertatás ugráló-táncoló tagjai. Ha ősz és tél van, a gyerekek mindössze azt a 20-30 (maximum) percet töltik a friss levegőn, amíg a napköziben az udvaron tartózkodnak. És ezzel vége is a MOZGÁSNAK! Így hát ebben a 20-30 percben próbálják kimozogni magukat, kiadni fölös energiáikat.
Azonban még ez sem megy konfliktusok nélkül. A pedagógus csak kapkodja a fejét, és próbál egyensúlyozni: a mérleg egyik serpenyőjében ott van a gyerek iránti felelőssége, a másik serpenyőben a világosan megfogalmazott szülői elvárások. Kinek feleljünk meg? A gyereknek, akinek szüksége van a friss levegőn való gondtalan mozgásra – vagy a szülőnek, aki igazából csak akkor elégedett, ha a gyerkőc patyolattiszta nadrágban és kabátban megy haza. Bár én elég nehezen tudok elképzelni egy olyan gyerekkort, ami mentes a fűfoltoktól, a horzsolásoktól, és nincsenek benne leszakadt gombok. Ez majdnem olyan, mintha egy dolgos szakácstól elvárnánk, hogy makulátlan legyen a köténye, vagy egy festőtől, hogy foltmentes a nadrágja. És akkor még nem is említettem az „izzadt gyereket” mint fenomént. Ha egy gyerek megizzad, a szülő csúnyán felhördül, és gyilkos tekintettel mered a gyerekre, majd ránk, pedagógusokra. (Csak a sorrend változik, a forgatókönyv mindig ugyanaz.) Mindenesetre úgy viselkedik, mintha valami szörnyűségre derült volna fény. Nyilván senki sem örül, ha a gyerek a kinti hancúrban megizzad, pláne, ha ez télen történik, de – megtörténik. (Viszont a gyógyírt is tudjuk. Ha utána behúzódunk a meleg terembe, s iszunk egy forró teát, a betegségmanókat hatásosan elűzhetjük.)
A gyerek szalad, ugrál, fogócskázik, csúszdázik, versenyt fut. Közben megcsúszik, talán ütközik is, még verejték is megjelenhet a homlokán. Ezt csak úgy tudjuk elkerülni, ha egyáltalán NEM engedjük ki a szabadba. Ergo: nem engedjük kint a természetben játszani és létezni. Márpedig ha egy egészséges gyerek nem tud kint a szabadban játszani, hangoskodni, ugrabugrálni, akkor eme igényét egyéb cselekvéseibe fogja „becsatornázni”, persze, immár benti színtereken. Tehát óra alatt hangoskodni fog, forogni fog, felkel a helyéről. Vagy esetleg szünetben üvöltve, modern Zrínyi Miklósként rohan ki a folyósóra.
De haladjunk tovább. Jönnek a jó idők, elkezd tavaszodni. A kint töltött idő felugrik egy órácskára (vagy másfélre?). Valójában ez is csak amolyan egészségügyi „kint lét”, de mindenképpen előrelépés. A megnövekedett kinn tartózkodással azonban újabb problémák következnek. Első munkahelyemen még a totális kezdő szelíd mosolyával fogadtam egy apuka „reklamációját”, aki felpanaszolta, hogy egy bizonyos hintára ne engedjem fel a gyereket, mert előző nap lehorzsolta rajta a hátát. Szaporán bólogattam. A következő héten jött egy felháborodott anyuka, akinek fülébe jutott, hogy pár gyerek (horribile dictu!) levetette szandálját, és a homokozóban játszott. Megjegyzem, nyár volt. De hiszen megvághatják a lábacskájukat! Kedvesen, megértően, de mégis bamba arckifejezéssel fogadtam a feddését, hisz év elején hozattuk a homokot a homokozóba, és az iskolaudvaron belül, zárt területen tartózkodtunk.
Később sorjáztak a sáros ruhadarabokon dohogó szülők. Ezt a neheztelést már lehetetlen volt kivédeni. Igazság szerint próbáltam megtenni, amit lehet, de igazából ma sem értem, hogy ezen esetekben a mosópor hiánya vagy a kevés ruha okozza-e a gondot. (Nincs mit másnap a gyerekre adni.) A megcibált ruhadarabok láttán a szülő csalódása leplezetlen. Sokszor szemlátomást megkönnyebbülnek, mikor MEGTUDJÁK, hogy aznap nem voltak kint a gyerekek. Tudom, tudom, senki sem dicséri meg a gyerekét, ha koszosan jön haza. A legtöbb anyuka a szemére hányja csemetéjének: „Már megint hogy nézel ki?! Pár (és egyre több) szülő azonban még ennél is messzebbre megy. A gyerek foltos kabátját vagy nedvesre izzadt hátát NEGATÍV bizonyítéknak tekinti. És sommás véleményét a pedagógussal is hangosan tudatja. Ezzel a hozzáállással láthatatlan terhet rak magára a gyerekre, aki csak ki akarta használni azt az esetlegesen 15 szabad percet, ami rendelkezésére állt aznap. És láthatatlan terhet rak a tanító vállára is, aki úgy érzi: megint nem csinált jól valamit. Hisz ma sem sikerült 100%-osra a nap: 25 gyerekből kettő megint bepiszkította magát. Már megint.
A leglelombozóbb emlékem mégsem az esős locspocsból származik, hanem egy első tavaszi délután napfényes káprázatán esett a „setét” folt. Igazság szerint nem is tudom pontosan, mi volt a gond. A gyerekek kicsattanó arccal, roppant boldogan jöttek be az udvarról, mert végre egy igazán hosszú és (majdnem) tiltásmentes délutánt tölthettünk kint. Mígnem összetalálkoztunk egy SZEMBEJÖVŐ anyukával, aki meglepődve vette tudomásul, hogy egészen „addig” kint voltunk. Talán csak rossz napja volt. Mindegy, nem kenyerem az ítélkezés. Az egyik oldalon ott álltak a napsugártól feltöltött, boldog gyerekek, a másikon a megdöbbent anyuka. Természetesen terítékre kerültek a szokásos szemrehányások a beizzadt ruházat miatt, ráadásul még a leckét sem írtuk le. Hm. Ekkor azonban már nem voltam kezdő pedagógus, már nem szabadkoztam, hanem rendületlenül tovább mosolyogtam, és csak annyit mondtam: Annyira gyönyörű idő van!
Hazafelé jövet pedig – amikor még mindig simogattak a langyos napsugarak – azon kezdtem el töprengni, mégis mi történik körülöttem. Tényleg olyan kort élünk, ahol annak tudunk csak igazán örülni, ha a tulajdon gyermekünk szinte semennyi időt sem tölt a szabadban? A tanulás, a versek, a feladatlapok és a leckeírás valóban előbbre valók annál, hogy egy gyerek kicsit a kedvére ugrálhasson a szabad ég alatt? A mosógépek és intelligens mosóporok világában drámázunk az esetleges foltokon? A régi világban egész nap kinn az utcán ugróiskolázó gyerekektől eljutottunk a bezárt minifelnőttekig?
Deák Csáky Julianna (Ipolyság)
