„Gyere, kisfiam, terítsd meg az asztalt”– mondjuk, de az előbb még mellettünk álló gyereket sehol sem látjuk. Benézünk a nappaliba, és kővé dermedünk. Tízéves fiunk a szőnyegen fekszik furcsa pózban, görcsbe rándulva.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."