Ugye, mindannyian láttuk már, ahogy a filmekben a gondos amerikai háziasszonyok pitét sütnek, takarót varrnak a jótékonysági vásárokra? Amerikában ez nem csak a vásznon működik így. Az újvilágból importáltuk a toronyházakat, gyorséttermeket, bevásárlóközpontokat, de még a legújabb ünnepeinket is. Akkor miért ne tanulhatnánk Amerikától jótékonykodni is?
A munkaképtelenek és ellátatlanok számára nyújtott alamizsna, a csavargók és koldusok rendszertelen segélyezése a régi világban természetes volt. A községek, egyházak és a gazdagabbak segítették a kevésbé szerencséseket. A kolostorokban a rászorulónak kenyeret és napi egyszeri meleg ételt adtak, s még szállást is biztosítottak számára.
De ugyanez működött az egyes udvarházakban, nemesi székhelyeken is. Ebben az időben az volt a világ rendje, hogy vannak szegények, akiken irgalmas lélekkel segíteni kell. Jól tudták ezt a gazdagok és hatalmasok, és kötelességüknek érezték enyhíteni a szegények nyomorán. Olyan természetes volt számukra a jótékonyság, mint a levegővétel: nem gondolkodtak a miérteken.
Az ipari forradalomnak, a városiasodásnak köszönhetően más nézetek is kezdtek elterjedni. A rászorulóknak adott alamizsnát rossz szemmel nézték. Ha hozzászoktatunk valakit az ingyenételhez, nem akar majd dolgozni érte – mondták. A közép-európai ember keresztje azonban mégis inkább a 20. században keresendő. A szocializmus dübörgő éveiben elhitették velünk, hogy mindenki dolgozik, nincsenek szegények, senki sem szorul segítségre. Ebben a szocialisták igencsak sikeresek voltak.
Ha másra nem is, arra elég volt az a jó negyven év, hogy megfeledkezzünk kevésbé szerencsés embertársainkról…
Pedig egyre több koldussal, hajléktalannal találkozunk, egyre többen kérnének segítséget. De mi sokszor nem segítünk. Nem segítünk, mert nem tudjuk elviselni, hogy annak a koldusnak nem ruhára vagy meleg ételre kell a pénz. Ő csak cigire meg piára vágyik – számára ez a kettő jelenti az életet, neki már csak ennyi maradt. Ő már nem élni akar – legfőképp nem a társadalomban –, az ő célja csak a puszta túlélés.
S ahogy neki nem segítünk, elmegyünk a többi rászoruló, beteg ember és szegény, többgyermekes család mellett is. Az a pár ember pedig, aki észreveszi őket, és segítséget nyújtana, magára marad. Országos szinten működnek ugyan különféle segélyszervezetek, ezek munkája azonban leginkább a nagyvárosokra korlátozódik. (Persze, a nagy számok törvényét tekintve, ott van a legtöbb rászoruló.)
De a kisvárosokban is vannak olyanok, akiknek nem jut meleg étel az asztalukra. Mert hiányoznak az emberek, az összefogás, az akarat, hogy jusson. Sok próbálkozás van, melyet egyszerű emberek indítanak el, de nem jutnak messzire, mert hiányzik közülük egy-egy befolyásosabb személy.
Például a község első emberének felesége vagy egy képviselő asszony, aki kapcsolatrendszerének köszönhetően támogatókat nyerne meg az ügyüknek. Mert egy egyszerű emberke hiába kilincsel különféle cégeknél: ha nem ismerik, alig kap segítséget. A polgármester feleségének azonban valószínűleg egy telefon is elég volna.
Nálunk a politikusfeleségek arctalanok… Ha egy kisvárosban élünk, vajon ismerjük a polgármester feleségét, aki státuszánál fogva élére állhatna a jótékonykodásnak, és kezdeményezhetné azt. Miért nem kezdi el mégse senki? Egyetlen polgármester- vagy politikusfeleség se…
A nyugati országokban a jótékonykodás sokkal hatékonyabban és szervezettebben folyik. A társadalmi összefogás példája azonban Amerika lehetne számunkra, ahol minden kisvárosban létezik nőegylet, melynek élén mindig a városka egy mindenki által ismert és elismert nőtagja áll.
Az egylet feladata az ételosztás és a szegények támogatása. Jótékonysági vásárt szerveznek, melyre süteményt sütnek, elhozzák a kompótjaikat, gyermekeik kinőtt ruháit, megunt könyveit stb. A befolyt összegből pedig ételt osztanak a rászorulók közt.
Nem kezdhetnénk el mi is ezt a fajta szervezkedést?
