Döntő helyzetekben elbeszélünk egymás mellett. Vagy egyszerűen csak elnémulunk. A férfi inkább hallgat, a nő beszél, mit beszél, rikácsol… A vitát követően az egyik fél általában dühödt csendbe menekül, a másik meg hisztérikusan provokál. Sokak szerint a bajok gyökere: pontatlanul értelmezzük egymás reakcióit és szándékait – a saját verziónkhoz pedig körmünk szakadtáig ragaszkodunk.
– Kati mindent félreért – magyarázza elkeseredetten Pali. Szokásos sörözés a fiúkkal, a szokásos forgatókönyv szerint. Foci, politika, nő. A privát panaszok után főleg az utóbbi téma kovácsolja igazi egységgé az asztaltársaságot. A „csajos” bánatokat egymás mellé téve azonban jól látszik: a magánymítoszok és a nehéz hallgatások hátterében mindenkinél valamiféle kommunikációs zsákutca húzódik – egészen egyszerűen rosszul olvasunk a jelekből, és nemcsak a közös szótár mond időnként csődöt, de alapvetően mást gondolunk arról, milyen is a jó párkapcsolat.
Pali szerint Katival leginkább az a baj, hogy mindig hisztizik. És mindig valami más miatt, érthetetlenek a reakciói, és ha megkérdezi, mi baja, a válasz a szokásos: „semmi”. Elfúló hangon, megsemmisítően, ahogy kell. Aztán órákig, sőt napokig duzzog, a sértettség ráadásul két irányban kezd osztódni: mindenki a saját magányát növeszti tovább némán a maga térfelén, míg a mázsás csönd házi bajnokságba nem fullad, ugyan kié lesz az első gesztus – ami a vereség elismerése is egyben. Mert mindig a gyengébb adja fel. – Mint egy kirakójáték: vajon kitalálom-e, ezzel a fene nagy szótlansággal éppen milyen sérelemre, mulasztásra van felhívva a figyelmem – magyarázza Pali. – Mert amúgy beszél, mondja, ha kell, ha nem. Ha pedig az állandó hablatyolásból némaság lesz, az egyszerre felkiáltójel és felhívás keringőre. És egészen addig záporoznak ezek a válasz „semmik”, amíg ki nem préselem magamból a megoldást: hát csak nem az bánt, életem, hogy...? Ebben az idegtépő, mártírom csöndben néha napok telnek el, és mindig ő bírja tovább cérnával.
Kiderül, az volt a baj, hogy nem lett sem észrevételezve, sem méltatva az új hajszín. És közben elment több óra az életből a nagybetűs semmire, és ettől mindenkinek csak rosszabb lett. – Eddig is tetszett a haja, most honnan kéne tudnom, hogy az fekete vagy sötétbarna?! – zárja le Pali dühösen.
Zsolt lassan hároméves Sacis teleregénye még nagyobb feladvány. Ők az állandó szétmenő-kibékülő pár a társaságban. Saci krónikus féltékenységi rohamokkal tartja fogva, holott isten őrizz, hogy Zsolt más nőre sandítson – annyira szelíd fiú, hogy mindjárt elalszik. De Saci kitartó: óránként telefonál, ellenőriz, kutat a cuccai között, állandóan kikérdezi a barátait, nem engedi el sehová, beleolvas az íméljeibe, és a Facebookot is feltörte volna, de szerencsére nem ért hozzá. – Ennyi erővel kolostorba is vonulhatnék – mondja Zsolt –, ennél jobban már egyedül sem lehetnék egyedül. Ha csak meg merészelem pendíteni, hogy hosszabbra is lehetne engedni a pórázt, és mire föl ez a bizalmatlanság, annak többnapos mosolyszünet a büntetése. Nincs értelmes párbeszéd, a tánclépések viszont mindig ugyanazok: én kicuccolok a díványra, ő meg pont olyan hangerővel sírdogál, mintha visszafojtaná, de tudjuk, hogy valójában nekem van címezve. Színház a színházban.
Zoliéknál máshol van a kutya elásva. Ő rendre arra panaszkodik, hogy Ritát képtelenség kirobbantani otthonról: – 29 éves, de olyan, mint egy fáradt feleség. Vettem neki színházjegyet, mozijegyet, baromi drága belépőt a korcsolyagálára, mert azt szereti. Sehova nem jön el velem, nyaralni sem akar. Egyszer egy koncertre el bírtam rángatni, de oda is csak azért, mert jött a legjobb barátnője is. Tényleg elég ennyi: ülni otthon, és bámulni egymást? Zoli nem is az életlendületet, inkább a gesztust hiányolja. Azt mondja, Rita nagyon ért ugyan hozzá, hogyan kell az otthoni magányt idillé komponálni, de néha kevés a boldogsághoz a bundás kenyér sercegése és a macska szuszogása a pokrócon. – Nem a kamaszvircsaft hiányzik, csak hogy ne ordítson otthon a csönd. Hogy legyen valami minimális – közös – élményanyag, amiről aztán beszélgetni is lehet. Kettesben.
Ugyanazok a problémák és kérdések, ugyanaz a csönd, ugyanaz az értetlen hümmögés és ugyanaz a konklúzió: nem értjük a nőket (egymást). Legalábbis a férfiak – Pali, Zsolt, Zoli – ezt állítják.
A lányok egészen mást mondanak. Egészen más szemszögből. Hallgattassanak meg ők is. Ők vajon mit mondanak a hisztikről, a gyilkos pillantásokról, a kínos csöndekről?
Katitól például megtudjuk, hogy figyelem- és szeretethiányban szenved, azt érzi, a férje nem értékeli eléggé.
– Pali rengeteget dolgozik. Tudom, hogy a cégben zűrök vannak, de azért néha törődhetne velem is. Figyelhetne rám. Én is dolgozom egész nap, mosok, főzök, a gyerekekkel vagyok, a nap végére én is hulla vagyok, még jó, hogy ideges vagyok időnként, és veszekedünk. Már meg sem próbálom neki elmondani, hogy mi a bajom, úgysem érti meg, alapvetően nem is érdekli szerintem, ezért inkább nem is mondok semmit. Belefáradtam, hogy pitizzek a figyelemért. Ha nem állok szóba vele, az legalább feltűnik.
Saci féltékenységének okát csak hellyel-közzel sikerült megfejtenünk – bonyolult és összetett képletről van szó. Komoly gondjai vannak a kötődéssel. Elmondása szerint az előző pasija nagyon kegyetlenül bánt vele, fenyegette, nem engedte el sehová, megalázta, néha meg is ütötte. Nehezen szabadult abból a kapcsolatból, de szerinte egy életre vele maradnak ezek a sebek. – Zsolt jó srác, nagyon rendes fiú, és nagyon szeretnék vele maradni. Csak nehezen mutatja ki az érzelmeit, sokszor hiszem azt, hogy nem is szeret, vagy hogy a terhére vagyok. Nem is nagyon mond semmit, engem pedig megrémít a hallgatása, és sokszor érzem, muszáj olyasmit tennem, hogy a reakciójából kibogozhassam, engem akar-e, vagy csak egymás idejét pazaroljuk. Vagy tényleg nem vagyok elég jó neki, vagy képtelen az értésemre adni, hogy szeret. Mennyivel egyszerűbb lenne ezt egyenes beszéddel tisztázni, és nem mindig elintézni annyival, hogy hisztis vagyok. Ritáról viszont kiderült, igazából arra vár, hogy Zoli végre megkérje a kezét, a fiú viszont hallani sem akar ilyesmiről, a gyerektéma pedig abszolút tabu otthon. A társasági élet égető igénye és a koncertre járkálás is – micsoda véletlen! – többnyire akkor válik fontossá Zolinak, ha a téma szóba kerül. Rita a távolmaradásával próbálná felhívni a figyelmet a kapcsolatuk rendezetlen fejezeteire. Azt mondja, a kérdés szőnyeg alá söprését részben a saját kudarcaként éli meg. Nem érti, hogy az elköteleződéstől való félelem konkrétan neki szól-e, és ha igen, merre induljanak tovább. – Az egymás mellett élés még nem együttélés. Ezt nem váltja ki két színházjegy. Csak világosan szeretném látni, mire számíthatok, hogyan tervezzek, ehhez viszont muszáj lenne erről konkrétan beszélni. A némaságból nem értek.
Igazi megvilágosodás volt a másik oldalt is meghallgatni. Semmilyen kommunikációelméleti alapvetést nem kell segítségül hívnunk, hogy lássuk: a „párkapcsolati sikeresség” és a lelki béke leginkább azon múlik, képesek vagyunk-e egymás jelzéseit pontosan olvasni és értelmezni.
Míg az egyik fél folyamatos törődést, gyengédséget, visszaigazolást igényel, és kizárólag az egyenes beszédből ért, addig a másiknak nem féltetlenül a beszéd az érzelemkifejezés legfőbb csatornája. A tüntető csendekben ezek a pontatlan értelmezések feszülnek egymásnak, hiszen mennyire egyszerű a törődésigényre hisztériát kiáltani, vagy a hallgatást közönyként lefordítani.
Holott elég lenne – a pszichológusok nem győzik elégszer ismételni –, ha a megfelelő pillanatban őszintén tudnánk beszélni a kételyeinkről, a félelmeinkről vagy a vágyainkról.
Így messze elkerülhetnénk a tüskéket.
Tévedés ne essék: a beszéd azért nem old meg mindent! Beszédből gyerekek még nem születtek – születtek csak beszélgetés előtt, helyett, után. Simogatásból, egymás megszeretgetéséből.
A beszéd mellett tehát erről se feledkezzünk meg. Hogy túlmagyarázgatás helyett néha elég csak megsimogatni, megszeretgetni egymást.
